Szociológiai Figyelő, 2002 (2/6. évfolyam, 1-2. szám)
2002 / 1-2. szám - Megértés és társadalom - Szabó Márton: A szövegközpontú társadalomtudomány
SZOCIOLÓGIAI FIGYELŐ 2002/1-2 gátja a társadalmi békét a társadalmi harc közepette. A pozíciót nem politikailag tartom problematikusnak, hanem tudományosan, még ha kevésbé tűnik is szociálisan rögzített álláspontnak, mint van Dijk kritikai diskurzuselemzése. Ugyanis White felfogásának centrumába így szükségképpen a közvetítés és a kiegyenlítődés kategóriái kerülnek. Másodszor, és ez talán lényegesebb, White beemeli ugyan az elméletébe a diskurzust, sőt igyekszik kategoriálisan is differenciálni, mégis egész gondolatrendszerét oksági modell szerint építi fel. Nem eredeti modell ez, White nem is egyirányú determinációban, hanem sokoldalúan és kölcsönösen meghatározott strukturális okságban gondolkodik, amelynek még sematikus ábráját is lerajzolja (White 1998, 713). Azt szorgalmazza, hogy egyrészt a diszkurzív szociális struktúrák empirikus valóságát matematikailag kell megragadni, másrészt szerinte ennek minden számba jöhető társadalomtudományt magába kell építenie, így lesz elmélete átfogó társadalommagyarázat, általános társadalomelmélet. Legalábbis saját igénye szerint. Egyértelműen arra törekszik, hogy az általa előterjesztett oksági modellben minden társadalmi jelenségnek helye és végső értelme legyen, hiszen modellje és a valóság egymás ekvivalensei. Harrison White kísérlete azonban ennek ellenére is tanulságos lehet, mert egyrészt a modernitás önreflexiójának szellemében fogant, nem a szubjektumokból, hanem a közöttük lévő viszonyokból indul ki, a tudást nem az egyén belső ügyének, hanem nyilvános aktusnak tekinti, és abban sem hisz, hogy létezik tiszta objektivitás, annál inkább elkötelezettnek tűnik a diszkurzív jelenség konstituáló természete mellett. Másrészt azonban ezeket a kiindulópontokat sorra „visszarendezi" a hagyományos világképbe, vagyis felvetéseire nem talál elméletileg releváns megoldást, bár elismeri egy ilyen elmélet szükségességét. Talán nem véletlen, hogy éppen azok a szerzők hiányoznak recepciójából (például Hayden White, Michel Foucault, Paul Ricoeur), akik ezeket az elméleti lépéseket megtették. Én ugyanis azt gondolom, hogy a diszkurzív valóság nem rendezhető rá az objektív hálózatok semmilyen jól elrendezett és egyértelmű struktúrájára (sem). A diskurzus objektivitásának problémája ugyanis nem oldható meg a szükségszerű egyértelműségek differenciálásával és strukturálásával. A diszkurzív valóság jelentésének feltárása sem szorítkozhat a feltételek és okok egyszeriségétől a holisztikusság felé való tágításában, vonatkozó elképzeléseink bizonyító ereje pedig a matematizáltság fokozásában. Még világosabban szólva: én nem látok olyan szociológiai iskolát, amely képes lenne ezeket a problémákat érdemben megoldani, és erre a szkepszisemre éppen Harrison White törekvése lehet a bizonyíték. Kérdés, hogy maga a szociológia (még a modernitás önreflexiójaként is) alkalmas-e egyáltalán erre a feladatra. Lehet, de én nem látom ennek a jelét. Ezért is kellene tájékozódnunk a nyelvészet, az irodalomtudomány, az esztétika felé, vagyis mindenféle fajta interpretáló, értelmező, kommunikatív jellegű diszciplína felé. Illetve azon hagyományok felé (például retorika, hermeneutika, kulturális antropológia), amelyek ennek megfelelően gondolkodtak a világról, és ennek feleltetik meg empirikus igényű elemzéseiket is. IV Az interpretatív társadalomtudomány: Clifford Geertz elemzései N. Kovács Tímea a Helikon tematikus számához ("Kulturális antropológia és irodalomtudomány") írt bevezető tanulmányában arra hívja fel a figyelmünket, hogy Clifford Geertz nagy hatású interpretatív kultúrakoncepciójának kidolgozásakor „lényegében arra a ricveuri elgondolásra támaszkodik, amely a szöveg fogalmát kiterjeszti a szociális cselekvésre" (N. Kovács 1999, 485). A jól ismert ellenvetések szerint ez persze nem lenne lehetséges, ugyanis a szöveg csak mítosz, mese és irodalom, vagy puszta szöveg(elés), amely a reális élet felett lebeg, ezért a társadalomtudósnak vagy ködfátyolként (ideológia) vagy számokba fullasztott kvázi imponderábilis realitásként (közvélemény) kell róla beszélnie. Semmi körülmények között nincs tehát azonos státusa az intézményekkel és a materiális cselekedetekkel. Nos, Paul Ricoeur erről, mint láttuk is, egyáltalán nem így gondolkodik, de koncepcióját még lehet puszta teoretikus felvetésnek tekinteni, amely pusztán szemléletet körvonalaz. Cliffford Geertz munkásága azonban azt bizonyítja, hogy a szövegközpontú társadalomtudomány nemcsak elvont lehetőség és teoretikus képzelgés, hanem empirikus tudomány is lehet. Az már más kérdés, hogy pont olyan (vagy csak olyan lehet-e, mint az övé. A következőkben ezért megvizsgálom Geertz munkásságát, mégpedig abból a két szempontból, hogy mi ma.