Táncművészet, 1956 (6. évfolyam, 1-9. szám)
1956-04-01 / 4. szám
Az első magyar balettkönyv ü üdvözölni való, bátor tett : ,,A magyar balett történetéből“ címmel tanulmánykötetet adott közre a Művelt Nép Kiadó, és azért előzte meg az örömteli köszöntés a könyv címét ebben a mondatban, mert a magyarnyelvű tánc-szakirodalom oly szegényes — mondhatni semmi — anyaggal büszkélkedhet csupán, hogy egy új tánckönyv megjelenése már magában is nem hézagot, hanem egész űrt tölt be. A balettművészet története talán ha két évszázadra nyúlik vissza. Minálunk a múlt század kezdete nyitotta meg az utat az olyanfajta színpadi táncművészet előtt, amelyet már több-kevesebb joggal balettnek lehet nevezni. Nemzeti történelmünk politikai és irodalmi eseményekben, diadalokban és tragédiákban gazdag félévszázada a XIX. század első fele. Gazdag és tanulmányozásra érdemes ennek a korszaknak zene- és képzőművészet története is. Könyvtárnyi anyag áll a kutató rendelkezésére minden téren. Csak épp a balettművészet volt mostanáig mostohagyerek. Pedig az elmúlt esztendők a mi balettkultúránkat is új életre pezsdítették, s a kulturális forradalom nagy folyamatában fokozatosan megszületett egy új s nagylétszámú közönség, új igényekkel. Születőben van az új balettművészet is, amely szintézist teremt a felfrissült klasszikus hagyomány, a nemzeti és népi táncok formavilága s az új társadalmi mondanivalók között. Úgy vagyunk a balettel, hogy gyönyörködünk benne, s kívánunk művészeitől ezt-azt : magasabb színvonalat, nemzeti jelleget, eszmei mondanivalót, — anélkül, hogy e kivételes, sajátos művészet történeti fejlődésével, kialakulásának körülményeivel tisztában volnánk. A balettekről szóló mai sajtókritikák hasonlítanak Bajza József meghatározására : ő írta a megfelelő hozzáértés nélkül való színibírálatról, hogy az nem más, mint „dagályos szókba öntött bámészkodás.“ Idézi is azt a könyv szerkesztője és egyik szerzője, Vályi Rózsi, a kötet előszavában. Mindenekelőtt tehát az eddig rendkívül hiányos balettismeretek közlésében, rendszerezésében áll a könyv érdeme. Az az érdeklődés, amely az elmúlt esztendők során az Operaház és az Erkel Színház balettelőadásai iránt megnyilvánult, szükségessé teszi, hogy e művészeti ág nemzeti történelmének feldolgozásához is hozzálássunk, hiszen enélkül a jelenkori, megfelelő színvonalú balettkultúra kiépítése is nehezen lenne elképzelhető, nem szólva a jövőbeni fejlődés irányának helyes kijelöléséről. A kötet a kollektív munka eredménye. A műfaj régebbi ismerői mellett fiatal tánctörténészek is részt vettek a munkában. Egy-egy fejezet a magyar színpadi táncművészet egy-egy fontos korszakét, kimagasló eseményét, vagy jelentős személyiségét mutatja be. Lényegében ugyanis csak fejezetekről van szó, nem pedig a magyar balett átfogó történetéről — a kötet ennél többet nem is akart. Ez az úttörő munka azonban sokkal több annál, hogy csupán mint „első kísérlet“ nyerjen vállveregető elismerést. Hatalmas tárgyi anyagot dolgoz fel, s igyekszik a tánctörténeti adalékokat, a balettművészet útját a többi művészeti ágakkal való összefüggésben, az adott társadalmi háttér előtt bemutatni. Meg kell állapítani, hogy ez nem sikerül elég következetes módon : az anyag sokhelyütt elszakad a kortól, s főként a kor zenetörténeti konkrétumaitól. A történeti feldolgozás a magyar reformkorral indul . 1825 az a dátum, amely az első fejezet (B. Egey Klára munkája) élén áll, a Zalán futásának megjelenési dátuma. A reformkor irodalmi és színházi viszonyai s a reformkorig az előző évszázad végétől vezető úti adatokban, támaszték-nyújtó tényekben gazdagon jelenik meg előttünk. Seregestül olvashatunk neveket és műveket, melyekről eddig csak néhány kutató tudott, vagy levéltárakban, könyvtárakban lappangtak. Ennek a korszaknak gazdag körképét egészíti ki Szenthegyi István tanulmánya, a könyv második fejezete, mely egy reformkori pantomim tudományos feldolgozását