Természet Világa, 2013 (144. évfolyam, 1-12. szám)
2013-12-01 / 12. szám
Állattárában Dely Olivér György. Nyolcadikos voltam, amikor életem első publikációját megírtam. A cikk, amit a „Búvár” folyóirat közölt, a folyami rák akváriumi tartásának trükkjeiről szólt. Budán nevelkedtem fel olyan környezetben, ahol a lakásokat az MTA építette az 1950-es években dolgozóinak. Szüleim is itt vásároltak egyet. A házunkban szinte mindenki Csillebércen dolgozott a KFKI- ban és az Izotóp Intézetben. Nekünk, gyerekeknek természetes volt, hogy valamelyikünk apja, anyja éppen Tokióba, Bostonba, Londonba vagy Moszkvába utazott. Ma elsikkad a történelmi tény, hogy az 1960-as években Magyarországon lényegében három civil pálya létezett, amely a nagyvilágot megnyitotta: a tudományos kutatói, a külkereskedelmi pálya, valamint az élsport - és talán még a filmművészet. Környezetem és motivációim egyértelműen meghatározták, hogy a biológus kutatói pályát válasszam, és biológus szakra felvételizzek. Kutatóvá egyetemi tanulmányaim vége felé váltam az ELTE akkori emblematikus tanára, és az ökológia klaszszikusa, Juhász-Nagy Pál, valamint Tihanyban Ponyi Jenő és felesége, P. Zánkai Nóra kritikus és építő „nevelésének” hatására. Elsőéves egyetemista koromtól ugyanis minden nyáron a tihanyi intézetben dolgoztam gyakornokkén, ahol az éllettani és a hidrobiológiai kutatások élménye mágikus erővel hatott rám. Tulajdonképpen tengerbiológus szerettem volna lenni, de Magyarországon nem volt tenger, ott volt azonban a világhírű tihanyi intézet és a Balaton! - Emlékszel még rá, milyen kutatási témába csöppentél az intézetbe kerülésedkor? Kikkel dolgoztál együtt a kezdet kezdetén? - A budai házban szomszédunk volt Szabó István Mihály akadémikus (Miska bácsi) és Szolnoki János egyetemi tanárok, korábban mindketten dolgoztak Tihanyban. Az ELTE-n az első nap földbe gyökerezett a lábam, amikor Miska bácsi jött velem szembe a Mikrobiológiai Tanszék folyosóján. Nem tudta, hogy az egyetem hallgatója lettem, és én sem, hogy ő ott a tanszékvezető. Mivel Tihanyban minden nyáron hagyományosan 20 diák végezhet nyári gyakorlatot, és én hidrobiológus akartam lenni, Szabó István Mihály beajánlott Tihanyba, a Balaton-kutató részlegbe. Ponyi Jenő volt akkoriban az intézet igazgatóhelyettese. Mihez ért? - kérdezte, amikor megismerkedtünk. Semmihez, de nagyon szeretnék hidrobiológus lenni! - válaszoltam. Ekkor kezdett terelgetni Ponyi professzor a zooplankton-kutatás területére. Ez különösen jó volt, mert a rákok iránt, ahogyan erről már meséltem, elemi vonzalmat éreztem. Később tíz éven át Ponyi profeszszor felesége, P. Zánkai Nóra irányította kutatásaimat, akinek szakmai kapcsolatai révén itthon Oláh János, Ausztriában Alois Herzig és Martin Dokulil, Hollandiában Ramesh Gulati, Izraelben Moshe Gophen, az akkori Szovjetunióban Georg Georgievich Winberg és az Egyesült Államokban Charles Robert Goldman voltak a legközelebbi külföldi kollégáim, akikkel együttműködhettem. Meghatározó volt később kutatásaimra Alexander Dritz, Elenna Arachkevich és Anna Pasternak a moszkvai Shirshov Oceanológiai Intézetben, akikkel azután bejártuk az Atlanti-óceánt a Spitzbergáktól az Antarktiszig, kutatván a zooplankton szerepét a tengeri anyagforgalomban. Érdekes talán, hogy flottaparancsnokunk a híres sarkkutató, Ivan Dimitrievics Papanyin volt, fő geológusunk pedig A. Zhivago. Anna a Nobel-díjas Boris Pasternak unokahúga, Zhivago azonban csak névrokona a híres regény főhősének. A nagy expedíció kalandjairól „Négy hónap az óceánon” címmel könyvet is írtam. Ezeket az éveket francia és spanyol együttműködések követték Luiz Cruz Pizarróval és Dennis Webbel a Granadai és a Rennes-i Egyetemen. - És jött Japán, a mélytenger-kutatás... - Igen, ezután Japánba kerültem évekre, a Shinshu-, és a Shizuoka Egyetemre, ahol Kenji Kató professzor volt a vendéglátóm. Rajta keresztül nyílt meg a mélytenger-kutatásra a lehetőségem 2000 és 2003 között. Azóta hírlik rólam, hogy én vagyok a legmélyebbre süllyedt magyar férfi! 2004-2006-ban Olaszországban, az EU DG JRC Környezet- és Fenntarthatóság Intézetében Ispraban dolgoztam. Ott egy nemzetközi csapatban kilencen koordinálták az Európai Unió vízi környezetvédelmi politikájának tudományos megalapozását egy száz fő körüli szakértői csoport élén. - A Limnológia igazgatói székében Bíró Péter akadémikust követted. Milyen volt átvenni tőle a stafétabotot? Volt közös kutatási területetek? - Péternek életkora miatt kellett nyugdíjba mennie, egyébként aktivitása és ereje teljében van. Továbbra is vezet egy nagyszabású kutatási projectet nálunk, amely legalább tizenöt kollégánknak és nekem is kutatási lehetőséget nyújt. Emellett elnöke, mentora a magyar hidrobiológus társadalom szervezeteinek, szervezője a hagyományos tihanyi „Hidrobiológias Napok”-nak, és hatalmas munkát fektetett az idén augusztusban a SIL, azaz a roppant patinás Nemzetközi Limnológiai Társaság 43. nemzetközi kongresszusa megrendezésébe Budapesten. Péter számos nemzetközi fórumon tisztségviselő, emeritus professzorként pedig továbbra is köztünk van, saját irodával. Az intézetben sokáig vezettem egy kis kutatócsoportot három tihanyi és egy külföldi kutatóval és három asszisztenssel - komolyan mondom, az a korszak volt a legjobb -, aztán az MTA Főtitkára megbízásából teljes egészében előkészítettem, majd a Főtitkár és az Elnök Úrral megalapítottuk az MTA Tisza-kutató egységét Debrecenben, 2012. január elsejével. Summa summarum, úgy érzem, hogy hosszú szakmabeli tevékenységem, elismertségem, szociális érzékenységem, a kutató fiatalok lelkes szeretete, az idősek tisztelete, és főképp a tihanyi intézet és a Balaton iránti mérhetetlen szeretetem miatt kerültem az intézet élére három évre az MTA Ökológiai Kutatóközpont igazgatója, Báldi András megbízásából. - Az igazgatói poszt betöltése mennyire változtatta meg az életed? - Életvitelemet annyira, hogy tisztességes időben igyekszem az irodámban lenni. Demeter András, Láng Edit és Juhász-Nagy Pál társaságában (1992. augusztus, Marseille) Mélytenger-kutatóként, Okinawa, 2002 Természet Világa 2013. december