Tolnai Világlapja, 1932. július-szeptember (32. évfolyam, 28–40. szám)
1932-07-13 / 29. szám
MATOS TAMÁR TR ÍRTA. SOMLYÓ ZOLTÁN .Matos tanár úr reggel kilenckor még ágyban volt. Vasárnap nincs iskola, az éjjel sokáig dolgozott, az éjjeli szekrényén lakásban állnak az iskolai dolgozatok, azokat javította. Nagyon sok a pirosténtás aláhúzás, igen hanyatló a fiúk szorgalma, sok hármast kellett adnia ezúttal, még néhány négyes is akad ... Ezen járt az esze, amikor a házvezetőnő belépett hozzá. — Tanár úr, kérem — mondta furcsa izgalommal, — öltözzön föl gyorsan, itt van a nagysága. Matos bamba arcot vágott : — Ki van itt ? — A nagysága. Tanár úrnak a volt felesége. Egy nagy bukétát is hozott, rögtön vízbe is teszem. De milyen gyönyörű virágok. Tessék gyorsan felöltözni . . . leültettem kint a szalonban. Matost fejbeverte ez a dolog. Sehogy se értette meg. Mit akar tőle a volt felesége ? Idestova két esztendeje, hogy elváltak, békében, csöndesen. Most már féléve újra férjhez is ment, igen jó házasság... nem tudta felfogni mire vélje a látogatását. Már a nyakkendőnél tartott amikor végre elfogta a valódi izgalom, becsöngette a házvezetőnőt: — Hát mi az, Pástiné, ki van itten ? — A volt nagysága, ha mondom. Tessék már kigyönni. Olyan édes, olyan aranyos asszony és hogy’ megszépült ... És annyi mindent kérdez tőlem, alig győzök válaszolgatni... És szemben álltak egymással: — Jó reggelt, Kató !... — Jó reggelt, Károly !... Néhány furcsa, értelmetlen pillanat, az asszony visszaül a helyére, az asztalon karcsú vázában a bukéta, a piros virágok egészen ráhajolnak a szőke fürtökre. — Károly, ne csudálkozz ennyire — kezdi az asszony meleg, őszinte és nyugodt hangon. —• ma van a születésed napja. Ezért jöttem el. Ma vagy, ugye, negyvenegy éves ? Hoztam neked egy pár szál virágot... Matos igazán nem tudta, hogy ma van a születése napja. Tanárember — szórakozott ember. Nem volt híve az önkultusznak, de viszont az öregedés gondolatával se szeretett foglalkozni. A magányos ember különben se tartja számon az ilyen dátumokat, különösen, ha negyvenes már. De most meg volt hatva Maros tanár úr. Ez igazán szép, igazán nagyon szép ettől az asszonytól... egy volt feleségtől... no . . . A fejét himbálta. — Köszönöm, Kató, igazán zavarban vagyok ... Az asszony édesen felkacagott: — Nincs mit köszönnöd és nincs miért elérzékenyedned. Ez a legegyszerűbb dolog a világon, csak azt nem tudtam, ismerve ideges természetedet, nem leszek-e terhedve. Nekem jólesett, érted ? — nekem esett jól, hogy a mai napon néhány percre veled lehetek. És még valami f Matos várakozóan tekintett rá. — Nézd, Károly, azt hallottam és most látom is, hogy valóságos szégyen, ahogyan te az uccán jársz. Lompos vagy, gyűrött, a diákjaid örökösen röhögnek rajtad, a cúgos cipődből kifityeg a strufli... Ezért is jöttem. Kell, hogy valaki megmondja ezt neked ! Matos tanár urat furcsa szégyenkezés pirította. Először arra gondolt, hogy mi köze mindehhez az ő elvált és ismét férjhez ment feleségének ? ! Aztán meg arra, hogy mindez igaz, de joga van hozzá és neki jólesik így járni. Mit akar hát tőle ? ! Semmi köze hozzá! Mindezt persze meg is mondani, ehhez nem volt ereje. Nyelt egyet, kettőt, aztán csak ennyit mondott: — Ugyan, kérlek . . . Kató . . . — Igen, igen — folytatta az aszszony, — nincs értelme ennek az elhanyagoltságnak. Vagy ez is stílus talán, ahogy mondani szoktad ? Lemondhatnál már végre a bogaraidról! A házvezetőnődhöz is volna egy-két szavam, ha jobban ismerném. Mért nem törődik jobban veled ? Biztosan eléggé meglep ! Csak ne is beszélj ! És legalább stoppolja a harisnyáidat ? Egy-kettő, hadd látom, mutasd ! Merre tartod a harisnyákat ? Matost kellemetlen érzés lepte meg, mint a kis diák, kinek számot kell adni a dolgairól. Fölállt és kelletlenül mondta: — De kérlek, Kató, azért jöttél el két év után, hogy kellemetlenkedj ? — Eh, még ma is a régi vagy! — szólt kacagva, édesen az asszony, — jó, hát hagyjuk. A régi örült vagy, fiam. Tudom, hogy nincs senkid, aki gondodat viselné. Csupán ezért. . . Esküszöm, hogy ha tudnám, hogy van valami nőd, valaki rendes, igazi: egy szót se szólnék. De tudom, hogy nincs, ismerlek, te tutyi-mutyi... A tanár urat ez az utolsó mondat lábra állította. Férfiasan fölszegte a fejét és beletekintett az asszony szemébe, aki most fölkelt a helyéről, húzni kezdve a kesztyűjét. — Hát mégis, Kató, mi ez ? Mit akarsz ezzel ? Az asszony a kesztyűjét húzta, tekintetét a szőnyegen úsztatta és gyengéden vonogatta gyönyörű vállát: — Nem tudom, Károly ... — Hisz férjnél vagy megint... nem vagy boldog talán ? — Nem tudom, Károly . .. — Boldogtalan vagy ? — Nem tudom, Károly . .. Matos lélekzete itt elakadt. — Hát miért váltál el tőlem ? A volt Matosné behúnyta a szemét, aztán kinyitotta, végigsimította a homlokát, mint aki nagyon töri a fejét valamin: — Nem tudom, Károly ... — És mi történne most,ha az urad megtudná, hogy itt voltál ? Az asszony egy pillanatig gondolkozott. Aztán lassan, ringó, ütemes léptekkel oda, ment a jólismert ablakhoz, félrevonta a jólismert atlaszfüggönyt és lemutatott a szemközt lévő kávéházra: — Ott ül az uram. Engem vár. Idáig kisért. Tudja, hogy hozzád jöttem. A tanár úr a halántékát dögönyözte: — De hát mi ez, Kató ? — Nem tudom, nem tudom, nem tudom — mondta az asszony kemény, dacos hangon, amely a végén elcsuklott. Majd kifelé indultak. Az ajtóban az asszony megráncigálta Matos nyakkendőjét: — Te, legalább ezt, ezt a kopott eipőpertlit dobd el. .. igazán ... — És mély búgással felkacagott. Matosnak is kacagnia kellett. Kacagtak, kacagtak, hogy szinte meghasadt a szívük. — És szemben álltak egymással...