Új Tükör, 1980. július-szeptember (17. évfolyam, 27-39. szám)
1980-08-17 / 33. szám
8. VIDOR MIKLÓS BŰNTUDAT — Az volt az utolsó, hogy megütöttem valakit. — Kezét a szék karjára ejtette. Idegesen nyakkendője bogához kapott, mintha meg akarná lazítani, de csak babrált rajta. — Húszéves voltam — tette hozzá. Megint hallgatott egy sort, aztán: — Valami ocsmányságot kiabált a lány után, akit szerettem. Az orvos fölhúzott szemöldökkel hallgatta látogatóját. Régi barátok voltak, sok mindent tudott róla, de ez új epizód volt. Várta a folytatást. — Nem is tudom, hogy jutott eszembe és mért mondom el épp most. — A brutalizálás... — emlékeztette. — Persze! Azt hiszem, jobban megutálja az ember, ha maga is megtette, mintha csak vele történt. — Istenem, húszévesen . . . gyerekfejjel! — az orvos jótékonyan elmosolyodott, mint aki szívesebben vállalná az ifjúság heveny őrültségeit a megőszült bölcsességnél. — Lehet, hogy azzal a ronda jelenettel ért véget a kölyökkor. Járt a kezem. Nem bírtam abbahagyni, míg az a boldogtalan mozgott. Aztán, ahogy végignyúlt a földön, egyszerre kitisztult a szemem. Félni kezdtem magamtól. — Előbbre hajolt a kis asztal fölött, kinézett az ablakon. Most nem látta az orvos arcát, a semminek mondta: — Negyvenötben volt... a bujkálás, a pince után, amit alig sikerült túlélni. Nem érthetetlen? Hallgattak. A szoba a szürkületben kezdte elveszíteni térfogatát. Egyikük sem mondhatta volna meg, hányadszor éri itt őket ez az óra. Mégsem hasonlított a legutóbbi, tán két héttel korábbi alkonyaihoz. Az orvos arrébb tolta a hamutartót, a fémes zörrenés váratlanul fölerősödve visszhangzott. — Valamit akartál, nem? — kérdezte egész köznapiam — Honnét tudod? — A látogató összerándult. Szerette volna rajtakapni a másik szempárban a pillantást, amint leleplezi az ő ügyetlen köntörfalazását. Odakinn hirtelen fölgyulladt az utcai lámpa, s kiemelte a körvonalak közül a figyelmesen felé forduló hosszúkás arcot, a suhintásnyi mosolyt. Nem sikerült eligazodnia rajta. Már el is törölte egy kézmozdulat, amint az orvos korán megfehéredett, dús hajához nyúlt, hátrasimította: — Mondtad — szólalt meg végre. — Mondtam? Mikor? — Még a telefonban délelőtt. Egy kételkedő fintor: — Mit mondtam? . — Ne haragudj, szó szerint nem tudnám ismételni, de . . . ez volt benne. — Azt kérdeztem, ráérsz-e ma hat felé, nem? — No igen. — És máskor nem ugyanígy szólok át neked? Az orvos száján megint az a tűnődő félmosoly. Talán ezzel nyit be reggeli vizitre az osztályán, háta mögött a sleppel. Előrehajolt, hogy fölkattintsa a falikar kapcsolóját. Hirtelen megfogta a kezét. — Gyerünk át inkább — s a rendelő ajtajára mutatott. Odabenn üveg- és fémcsillogása lett a szavaknak. Az orvos szándékos nemtörődömséggel ült le íróasztalához. — Szeretném, ha megvizsgálnál — mondta ki elszántan. Még mindig állt, majd mintha megszédülne, belekapaszkodott a kanapé szélébe. Maga is meglepődött, ahogy lezökkent. Mint aki elveszti a talajt, s fölfogják. Elsüllyedt, teljes súlyát átadta a rugóknak. Egymásra meredtek. Faggatón, ahogyan összecsapás előtt a mérkőző felek. Az orvos nem kérdezett semmit. Ismerlek. Úgysem ugrom be, szente kitartó tekintete. Most előreküldi a biztatást, fordította le magának a hirtelen megváltozott viszonylatban. Tenyerébe döntött állat várt még egy kicsit, aztán belefogott: — Nem új dolog. Fél esztendeje is lehet, hogy érzem, de nem határozottan és nem állandóan ... Néha megfeledkezem róla, aztán újra jelez. Pontos, árnyalatos megfogalmazással próbálta megközelíteni, ami sejtelmesen és nyugtalanítón végbemegy a szervezetében. Megállt, eltöprengett, helyreigazította magát. Az jutott eszébe, milyen reménytelen lett volna ugyanezt idegen nyelven eldadognia egy sosem látott orvosnak, ha külföldön lesz rosszul, egy szállodai szobában. Majd meg azon kapta magát, hogy el akarja kápráztatni a barátját azzal a hajszálfinom lírai anatómiával, amely a szellemi ember tolvajnyelvévé válik, ha orvossal kerül szembe. Elröstellte magát, gyorsan lekerekítette az utolsó mondatot, megráncolt homloka egyetlen vizsgakérdés lett. Az orvos bólintott. Apró, banális panaszokkal előhozakodott már máskor is ez a nála jóval fiatalabb férfi, de akkor ki se hagyta beszélni. „Ne lássuk!” —s már gomboltatta is ki az ingét. Nem volna okosabb most is a végén kezdeni? De úgy érezte, ez most más. Még azt hinné, unja, rá se figyel. A betegtől nem szabad elvenni azt az illúziót, hogy esete izgalmas, egyedi fölfedezést ígér az orvosnak is. Hallgat, gondolta szorongón a másik. Hát bekövetkezett. Lehet, hogy erre vágyott? Most vált át benne az emberi kapcsolat: tanácstalan, megriadt üldözötté zsugorodik, hogy átruházza az elviselhetetlen felelősséget az erősebbre. Hallgat, persze, mert erre maga sem számított. Nem legyint fölényesen, mint amikor behunyt szemmel is rábökhet az egyetlen, világos diagnózisra. „Hát ez semmi, öregem, ennyivel mindnyájan tartozunk az ördögnek.” Közelebb húzódott s nagy lélegzettel újra belevágott. Lehalkult a hangja, most jut el a titokhoz, de már semmit sem bán, mondja, mondja a rögtönzés ihletével. Egyszeriben fölbukkant még egy mozzanat, amiről csaknem megfeledkezett: — Sőt, előfordult már az is, hogy reggel, ébredés után belém villanyozott egy nyilallás, itt, itt, igen, egészen hátra... és akkor vártam. Vártam a folytatást, még fekve. Az igazit, amelyiknek ez csak a kisöccse volt. Ami keresztülvág rajtam, és az agyamig csap. Alig mertem fölkelni. Vigyáztam minden mozdulatra. És lestem. Semmi. Egész délelőtt semmi. De a frász bennem volt már, készültem a pillanatra, mikor újra jön . . . Érted? — Hogyne. Azzal foglalkoztál, hogy vártad — az orvos előretolta alsó ajkát. Erős ívű szemöldöke hegybe futott a homlokán. Egykét gyors kérdést tett föl. Gúnyosan elhúzta a száját. Félrevezető keresztkérdések, csupa mellékes marhaság. Meg akarja zavarni, hogy összevissza beszéljen, s akkor ez a bölcs, magabiztos sebész aképébe nevethet. Csakhogy a tények nem olyan engedékenyek. Ki-ki tudja a magáét. A fejét csóválta: — Ne erőlködj. Mondom, jó ideje kezdődött. . . csak nem akartam mindjárt rohanni. Olyan szánalmas . .. Fütyülök rá, kiverem a fejemből... aztán egyszerre csak jött a lelkifurdalás. — Lelkifurdalás? — Aha. Az a bizonyos raszkolnyikovi. Mikor valaki össze van NÁDAI FERENC RAJZA