Új Tükör, 1982. január-március (19. évfolyam, 1-13. szám)

1982-02-28 / 9. szám

zött. Vagyis arról szól, hogy átkozott az a fal, amelyet emberáldozattal építenek föl. Az előadás végén el is éneklik az eredeti balladát, ami ki­tűnő dramaturgiai érzékre vall, mert a színpadi cselekménnyé bővített „sztori” voltaképp előtörténet a tö­mören megfogalmazott végső sum­­mázathoz. Ily módon valamiféle brechti dramaturgia jön létre, hiszen a Kőműves Kelemen-történetet min­denki ismeri, és maga a darab csu­pán az események menetét mondja el. Azt, hogy miképpen jutunk el odáig. Ehhez a koncepcióhoz kapóra jött Sarkadi Imre (többször és több­féle változatban kiegészített) Kő­műves Kelemen-drámatöredéke, mert egyrészt maga Sarkadi is „modellt”, ha tetszik, brechti példázatot látott az alaptörténetben, másrészt ő töl­tötte meg azzal a modern gondolat­tal, amely a szellemeket engesztelő emberáldozat folklórban élő hagyo­mányához hozzáfűzte azt a halvá­nyan az eredetiben is meglevő mo­tívumot, hogy az áldozatra az építők lankadó hitének serkentése végett van szükség, így a történetet az a (hamis) ideológia mozgatja, hogy épí­teni csak áldozattal lehet. Ivánka Csaba, aki zenés színpadra dolgozta át Sarkadi drámatorzóját, a zeneszerző-szövegíró párossal együtt láthatóan arra törekedett, hogy megőrizze mind a két fő motí­vumot: az eredeti ballada folklorisz­­tikus misztikumát és a rá épült XX. századi szellemiséget. Mindezt per­sze a zenés színházi műfajok elna­gyoltságával. Mert azért a rockballa- i da sem alkalmas igazán az árnyalás­KELETI ÉVA FELVÉTELEI Hegedűs D. Géza és Szakácsi Sándor­ra, ami elsősorban a főszereplő Ke­lemen szellemi profiljának elszegé­nyedésében mutatkozik meg. Vala­melyest elsikkad Kelemen személyes drámája; azé az emberé, akit táp­lál a hit, és aki másokban táplálja a hitet; azé az emberé, aki elfogad­ja az elfogadhatatlant (az emberál­dozat szükségességét), hogy fölépítse a Művet, vagy ahogy ő mondja, a Jövőt — és akit saját tragédiája döb­bent rá, hogy a Jövő maga az em­ber, és ha elpusztítja az embert, akkor a Művet pusztítja el. El kell azonban ismerni, hogy a műfaj csoportszínházi jellege bizo­nyos gondolati többletet is hozott, éppen a kollektív tudat hullámzásá­nak ábrázolásában. A tizenkét kő­műves valamiféle reprezentatív min­tát képvisel, tömeget sűrít magába, amelyen lemérhetjük a tömegpszi­chózis működését. Marton­ László rendezésének egyik nagy érdeme, hogy ezt a jobbára szerep nélküli kórust egyszerre tudja csoportként és egyénenként kezelni, szinte egy görög kórus mintájára. A felbuzdu­lás és kiábrándulás, a bűnbakkere­sés és a felelősségáthárítás fázisain túljutva végül — az eredeti drámai anyag megfejelésével — eljutnak ad­dig a lelkiismeret-feszítő pillanatig, amelyben a megépült fal ünnepén fölmentik őket a kollektív gyilkos­ság vádja alól. A fölmentő ítéletbe hasít bele az eredeti ballada könyör­telen átka. A zene: kopogós rock, szikrázóan kemény (a Kormorán együttes adja elő). A koreográfia — Novák Ferenc munkája — a néptáncból, kolindá­ból sarjadt férfias gesztusok, test­­a­ testhez összefogódzások látványos szövevénye. A fizikumnak, az izzad­ságnak, a testek kigőzölgésének, a li­­hegésnek is koreografikus szerepe van. Páger Antal lágy öregsége meg­ható ellenpont. Az egyénített arcok közül kivillan Szakácsi Sándoré, Gáspár Sándoré. És persze Hegedűs D. Gézáé, aki dacos dobbantásaival, fejének kemény hátravetésével fog­csikorgató erőt, elszántságot, min­­denáron­ hitet sugároz Kőműves Ke­lemen egy tulajdonságúra redukált alakjában. KOLTAI TAMÁS „Néptáncból, kolindából sarjadt férfias gesztusok” Az objektív H­a máshonnan nem is, az iroda­lomból biztosan tudjuk, hogy az emberi butaság, hiszékeny­ség lehet nagyon vicces. Moliére vagy Gogol gyilkos komédiákban, regényekben nevettette ki. Arra azonban nemigen találunk példát, még a legelszántabb szatirikusok művei között keresgélve sem, hogy a testi-lelki nyomorúság, deformált­­ság lett volna humoruk céltáblája. Nyilván nem az alkotói etika tartot­ta vissza őket, pusztán az embersé­gük­­ akkoriban nem fogalmaztak, inkább gyakorolták a művészmaga­tartást. A dokumentumfilmezés vi­lágdivatjában egyre többet olvasunk és beszélünk a rendezői erkölcsről, természetesen: a leleplező és felna­gyító kamerának kiszolgáltatott sze­mélyiségek, sorsok intimitásai a ren­dező belátása szerint térítődnek a vászonra. Az objektív csak elneve­zésében tárgyilagos, és elfogulttá vá­lik abban a pillanatban, ha kezelője úgy akarja. Nem kell ahhoz filmes trükköket produkálni, hogy voná­sainkat torzítva lássuk viszont. Véd­telenek vagyunk, mindnyájan osto­bának látszhatunk, a rendező ízlése és igazságérzete dönt filmes képmá­sunkról. A műfaj klasszikusai ismertek és ismerik az elszabadult kamera ha­talmát. Tisztelik és tartanak tőle. Arra használják, amire való: az igazság fölmutatására. A Balázs Bé­la Stúdióban a hetvenes évek elején fölcsapott dokumentumfilm-hullám remek­műveket hozott a moziba. A Hosszú futásodra mindig számítha­tunk, vagy a Nászutakat, vagy A vá­logatást ez a valóságtisztelet hatja át, még akkor is, ha látszólag tisz­teletlen a kén, amelyet elénk tár­nak. Mert ezekben az ironikus han­gú filmekben nem a szereplőkön ne­vetünk, hanem a helyzeteken, az emberi kapcsolatokon, amelyekbe kényszerülnek. A hullámlovasoknak persze azóta se szeri, se száma, mo­ziban és tévében láthatjuk az olcsó fintorokon, zavart gesztusokon vic­celődő dokumentumokat. Bármilyen szomorú, a Rontás és reménység is a Balázs Béla Stúdióban készült, ép­pen tíz évvel az úttörők után. Kényelmetlenül, feszengve üljük végig a másfél órát. Rossz érzésün­ket ezúttal nem a moziszékek okoz­zák. Olyasmit látunk a vásznon, ami nem ránk, talán inkább az orvo­sokra, pszichológusokra tartozik. Moldován Domonkos egy hatvanöt éves nyomorék, szellemileg vissza­maradott piaci bazárárust állít elénk, Erzsikét, akinek nagy pestlőrinci há­za és pénze van, csak a férfi hiány­zik az életéből. Erzsike megszállot­tan vallásos, de hiába imádkozott évtizedeken át, Isten nem adta meg neki a boldogságot, családot. A kör­nyékbeli cigányok kapva kapnak az alkalmon, mindenfajta hókusz-pó­­kuszokkal leveszik róla a „rontást”, reménységet ültetnek a szívébe, és természetesen kicsalják a pénzét. Alaposan kipellengéreztetik az em­beri hiszékenység (Moldován Do­monkos amúgy is tapasztalatot sze­rezhetett már ez ügyben a Halott­látó forgatásakor), a néző zavara pedig egyre nő. Kínban érezzük ma­gunkat, mint amikor akaratlanul családi veszekedések szemtanúi le­szünk, a szomszédos szállodaszobából egyértelmű éjszakai zajokat hallunk, a posta jóvoltából idegen telefon­­beszélgetésekbe keveredünk. Az or­vosi rendelő kulcslyukához kénysze­rít bennünket a rendező: nézzük és nevessük ki a beteg furcsaságait. Kedvünkért különös színjátékot ját­szatnak a pácienssel, igazi színészt is szerződtet a komédiához, Athina Papadimitriut például cigányasz­­szonynak öltözteti. Az egészségesek felsőbbségével diagnosztizál. Az orvosi titoktartást törvény sza­vatolja. A filmes szereplőket és a közönség jóérzését, úgy látszik, nem védi senki és semmi. SZÉKELY GABRIELLA SZÍNES MAGYAR FILM: RONTÁS ÉS REMÉNYSÉG Olyasmit látunk a vásznon, ami nem ránk tartozik □ 29

Next