Új Tükör, 1987. január-március (24. évfolyam, 1-13. szám)
1987-01-18 / 3. szám
Leláncolt Prométheusz „Tisztelt Doktornő! Tízéves házasak vagyunk. Van két szép kisfiúnk, lakásunk, kocsink, telkünk, csak nyugalmunk nincs. Feleségem, akit szerelemből vettem el, hirtelen, békétlen természetű, önmagán nem, csak rajtam és a gyerekeken tud uralkodni. Állandóan rágja a májaimat. Mindig kitalál valamit, amivel felmérgesít, s amikor dühös leszek, már én sem vagyok ura a gondolataimnak, szavaimnak. Csúnya veszekedések dúlnak köztünk mindennap. Apróságokon ugrunk össze. Haragtartók nem vagyunk, de a gyerekek ezt nem tudhatják, és nem érthetik, hogy vannak a házastársak között olyan dolgok is, amik minden egyenetlenséget képesek kisimítani, ők csak azt látják és hallják, hogy mi örökké veszekszünk, ez biztosan nem tesz jót nekik. Nem szeretném, ha ők is — felnőttként — ilyen családi életet élnének, mint amilyenhez mi adjuk nekik a példát. Elválni nem akarok, de úgy érzem, nem bírom már sokáig ezt az áldatlan állapotot. Ide vagyok láncolva a családomhoz, szeretem is őket, de azt nem bírom elviselni, hogy nap mint nap ebben a forró katlanban éljek. Mit tehetnék?” A görög mitológia egyik titánja ellopta az istenektől a tüzet az emberek számára. Zeusz, a főisten egy kietlen tájon a sziklához láncoltatta, s büntetését azzal tetézte, hogy mindig újra növő máját saskeselyű rágta. Prométheuszt, az emberiség egyik legnagyobb jótevőjeként tisztelte az ókor, és alakja szimbólummá vált. A házasság megannyi Prométheusz-utódot láncol párjához, aki „rágja a máját”. Az együttélés, az egymáshoz való alkalmazkodás nem mindig örömteli állapot. A tűz az egymás iránt érzett szeretet és szerelem szimbóluma is lehetne. Ennek a tűznek birtoklásáért, újraélesztéséért sokan áldozták már a kényelmüket, szabadságukat, mióta világ a világ. A tűz azonban előbbutóbb már nem lobog olyan emésztő lánggal, mint amikor kigyulladt két ember között. Pislákol, el-elalszik, újraéledve perzsel, van, akit megpörköl, de olyan is akad, aki mégis megfagy mellette. Az egymást választók, sokszor a szülők akarata ellenére — „az istenek háta mögött” — szövetkeznek hosszabb-rövidebb időre. A házasság sokszor két eltérő neveltetésű és karakterű ember alkalmazkodási próbája. Napjainkban egyre kevésbé sikerül a hosszú távú alkalmazkodás. A házasság hétköznapjai gyakran kikezdik az ember idegeit. Nem biztos, hogy a társ egyben mindenben jó partner is. A gyerekek sem mindig szívet melengető örömforrások. Ma egyre gyakoribbá válik, hogy a családi háborúságok a gyermekek szeme láttára, füle hallatára zajlanak. Ebben nagy szerepe van a modern lakások zárt tereinek, ahonnan nehéz a gyermeket eltávolítani, az udvarra küldeni — főleg, ha nincs is udvar —, amíg a szülők vitáznak. Nem írta meg, hogy konkrétan mi is a baj, miért is olyan feszült az otthoni légkör. Minden apróság kihozza önöket már a béketűrésből — de azt hiszem, hogy ezek a „semmiségek” valamilyen lényeget takaró funkciót töltenek be. Biztosan van kettőjük között olyan jelentősebb ok, amelynek szerepe van abban, hogy a legkisebb ingerre is nagy és indulatig fokozódó reakció keletkezik. Mit is lehetne tenni, hogy oldódjék feszültségük és ne állandó robbanások, apró petárdák zaklassák életüket? Azt hiszem, egyszer le kellene ülniük egymással, és önmagukkal is szembenézve bátran feltárni a lehetséges okokat, amelyek igazából mérgezik házasságukat. Nem könnyű az embernek önmagával szembenézni, és a másik előtt is leleplezni azt, amit — esetleg — az ember önmagának sem akar bevallani. Vállalnia kellene, hogy türelmesen kérdez, és a kérdéseikre kapott válaszokat is új kérdések feltevésére hasznosítja. A karakterbeli eltérések nyilván kapcsolatuk elején is megvoltak már, bár lehet, hogy az egymás iránti érzelem sok tulajdonságot elfedett. Az érzelem torzítja a tudatot, de ez nem csak pozitív érzelem esetén igaz. A sok válás igazi eredete talán éppen abban rejlik, hogy a házastársak nem tudják elfogadni — egy idő után — párjukat olyannak, amilyen ő a valóságban. Igazságot tenni két ember között nehéz lenne úgy, hogy az ember csak az egyik felet hallgatja meg. S nem is másnak kell megoldania két ember problémáját. Az őszinte szó, az egymás megértésére való törekvés, az önlegyőzést is magába foglaló alkalmazkodás kulcsfontosságú eszköze a két ember békés egymás mellett élésének. Az egysejtűből soha nem fejlődhetett volna olyan benyúlt élőlény, mint amilyen az ember, ha nem tanult volna meg a környezeten kívül egymáshoz is alkalmazkodni. DR. LUX ELVIRA A Déli pályaudvaron vártam a vonat indulását és közben az ablakon át a sínek között sétáló varjúkat figyeltem. Szorgalmasan keresgéltek, néha felcsíptek valamit, talán egy kenyérdarabkát vagy kiflivéget, amit szórakozottan elhajított valaki. Egy jókora almacsutkán ketten is hajba kaptak. Egyszerre vágtak feléje nagy fekete csőrükkel. Egyikük a jobb sarkát csípte meg, a másik a bal felébe kapaszkodott és ezzel furcsa kötélhúzás kezdődött a két madár között. Ide-oda topogtak, erőlködtek, húzták volna maguk felé a csutkát, de sehogy sem bírtak egymással. Ha az egyik előbbre kényszerült, megfeszítette minden erejét és visszahúzta a másikat, míg csak egyszer az ügyetlenebb csőréből ki nem csúszott a csutka vége. Ez váratlan fordulat volt. Egy pillanatra mindketten hátratántorodtak, szárnyukkal egyensúlyozták magukat, azután a sze- Szállnak a varjak rencsésebb gyorsan fellibbent a közeli tartóoszlopra, és zsákmányát még mindig a csőrében tartva visszanézett a másikra. Mintha csak mulatott volna magában. Kíváncsi voltam, ennyiben marad-e a dolog, de a vonat elindult, és így már soha nem tudhatom meg, vajon a hoppon maradt fekete legény visszakövetelte-e legalább felerészben megérdemelt jussát vagy beletörődött a megváltoztathatatlanba. Október derekán, november elején, amikor az első hűvös, ködös napok ránk köszöntenek, a mindig elegáns, feketébe öltözött vetési varjak egyszerre csak megjelennek a fővárosban. A Gellérthegyen, a Ligetben, a Vérmezőn és a pályaudvarokon, mindenütt, ahol táplálékot remélhetnek. Ezzel együtt megindul a varjúhúzás is Budapest felett. Alig kezd világosodni, a fekete madarak százai, ezrei repülnek magasan a város felett, csapat csapat után, mintha csak egy soha ki nem ürülő mesebeli zsákból öntenék őket. Aztán, ha vonattal utazunk valahová, mondjuk Hatvan vagy Szolnok felé, ott látjuk a csapongó varjúfelhőket a földeken és az állomások környékén. Százával üldögélnek a zúzmarától fehér akácfákon, az elárvult szőlőkarókon, sétálnak megfontolt léptekkel a sárguló réten vagy a friss porhóban eleség után kutatva. A téli varjúcsapatokat nézve mindig elgondolkozom rajta, mit is találhat a szűkös időkben ez a seregnyi madár. A hazai fészkelő állomány a becslések szerint több mint százhúszezer párt számlál, de hozzájuk telente még azok az óriási csapatok társulnak, amelyek minden ősszel menetrendszerűen érkeznek a Szovjetunió nyugati tájairól, hogy a Kárpát-medencében töltsék a téli hónapokat. Ezt a valószínűleg századokra vagy még távolabbra visszanyúló rendszeres vonulást az újabb időkből számos gyűrűs példány igazolja. A „Moszkva” feliratú alumíniumkarikákat a nagy ukrajnai vetési varjútelepeken erősítették a fészekben ülő fiókák csüdjére, és a felnövekedett madarak ősszel onnét érkeztek az alföldi legelőkre és a Dunántúlra. A vetési varjú mindenevő madár, azaz növényi és állati eredetű táplálékot egyaránt fogyaszt. Felszedi a tarlókon maradt kukoricát, de az ott talált rovarokat is. Kemény csőrével nyakon csípi a föld alatti rejtekét könynyelműen elhagyó pockot, de nem veti meg a dögöt sem. Az őszi hónapokban nincs is baj a táplálékkal, de amikor beköszönt az igazi tél, és vastag hótakaró borítja a határt, ugyancsak nehéz a körülbelül félkilónyi varjútestet legalább úgy-ahogy jóllakatni. Nem véletlen, hogy télen a legtöbb vetési varjút a vasúti állomások közelében, forgalmas utak mentén, falvakban, városokban figyelhetjük meg, hiszen ezeken a helyeken juthatnak legkönnyebben hasznosítható hulladékhoz. Óvatos, de amellett okos madarak a vetési varjak. Legutóbb a Margitszigeten járva kenyérhéjdarabkákkal próbáltam kedveskedni nekik. Amikor az első adagot feléjük hajítottam, ijedten szárnyra kelt valamennyi, de távolabbról visszanézve észrevettem, hogy azért nem menekültek messzire, és már javában veszekednek a váratlan ajándékon. Megint közelebb mentem és néhány próbálkozás után gyorsan rájöttek arra, hogy nem akarom bántani őket. Egy óra múlva már egészen jó barátok voltunk. Félkörben álltak a fagyos fűben, és a szükséges óvatosság diktálta távolságot megtartva szépen megvárták, amint elhajítom a kenyérhéjdarabkákat. Aztán ahogy én húzódtam hátrafelé, ők jöttek előre, egyre gyorsuló léptekkel, fél szemmel már nem is engem, hanem a szomszédot, a konkurenciát figyelve. Amikor a csemege szinte pillanatok alatt elfogyott, újra kezdtük a játékot. Egészen addig, míg csak ki nem ürült a magammal hozott nagy papírzacskó. Amikor, most már végleg, elmentem onnét, némi lelkiismeret-furdalást éreztem. Mert a varjak ott maradtak. Türelmesen álldogáltak a fűben, valamennyien felém néztek és várták a további falatokat. De sajnos, azt, hogy a zacskó — még a legnagyobb is — mindig kiürül egyszer, bármilyen okos madarak is különben, nem tudtam nekik megmagyarázni. SCHMIDT EGON 44 □