Typographia, 1919 (51. évfolyam, 1-46. szám)

1919-11-21 / 41. szám

Budapest, 15Î9 november 2. elve negyedik évfolyam A MAGYARORSZÁGI KÖNYVNYOMDÁSZOK ÉS BETŰÖNTŐK EGYESÜLETEINEK HIVATALOS KÖZLÖNYE n • 1 Vt 1 « *, wir SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: „ 4 tam . Megjelenik rataden Mien pen téten. Kló »Tttx » tmjicti ttttt rt^oxrinirtcsT« Trmr« a tcs ryi « Kéziratok nem adatnak vissza Hirdetőfizetési ár egész évre 24 korona. Egyes DlJUAlthoX, Vili, BIüKllUUöIiS lJ JHUA. 1. oAAM, Sek nonpareilíe-soronként megállapodás számára 50 fillér. Telefon: József 1-33 FÉLEMELET, 4. AJTÓ, GUTENBERG-OTTHON szerint számíttatnak és előre fizetendők 41. számm wmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmMgummmmmmmmmmmmmmmm Nem tudunk megélni. Egy pillantás a piaci árakra és a nyomdai mujkabérekre, világossá teszi mindenki előtt, hogy a munkások megélhetése úgyszólván lehetetlenné vált. Szakszervezetünk közel hatvan esztendeje áll fönn, mely idő alatt a nyomdai munkások sokszor viaskodtak az élettel, de a maihoz hasonló borzalmas ínségnek és nyomorúságnak még sohasem voltak a részesei. A háború kitörése óta fokról-fokra sülyedt a munkások megélhetési nívója. Akik hadbavonultak, azok különböző garnizonokban és csatatereken szenvedtek, míg hozzátartozóik a nyomorúságos segélyből tengették életüket. Akik pedig fölmentést élveztek, vagy katonai szolgálatra alkalmatlanok voltak, a firmamentumot csapdosó drágaság súlya alatt nyögtek. A munkabérek sohasem tudták a láncosokat elérni. Alig sikerült néhány koronával a munkabért fölemelni, az életstandard gyors iramban lecsökkent. De ezt a versenyt túlfeszített szervezeti erővel bírtuk. Időközönként sikerült a béreket följavítani, főleg azóta, hogy egész Európában páratlan intézményt létesítettünk, a munkabérek a piaci árakhoz igazodtak. A szakszervezet és főnökegyesület között létrejött megegyezés óta a nyomdai munkások fizikai megélhetését biztosítani tudtuk. Ez az elhatározás egyúttal arra volt alkalmas, hogy a nyomdaiparban a válságos időkben is békét biztosítson. Sajnos, a proletárdiktatúra mindent fölforgatott. A kollektiv szerződések megszűntek és az egyoldalú munkabérmegállapítás korszaka következett el, munkabérek léptek életbe. Általában magas Azonban csak egészen rövid ideig volt életjavító hatásuk. A szovjet pénzt Budapesten kívül nem akarták elfogadni és így a munkások, hogy élelmiszereket bevásárolhassanak, lényeges veszteséggel voltak kénytelenek azt, kék pénzre beváltani. A munkások emiatt állandóan elégedetlenkedtek, sőt a nyomdászok részéről mozgalom indult meg a munkabérek további feljavítása, vagy megfelelő kék pénz rendelkezésre bocsátása érdekében. A helyzet ma szakasztottal hasonló. Csak kék pénzzel lehet boldogulni. A munkások pedig ilyennel nem rendelkeznek. A drágasághoz viszonyított alacsony bérösszeget kénytelenek beváltani. E kényszerhelyzet következtében a valóságban még a márciusi munkabérek sincsenek érvényben. Hogy ez mit jelent, arról az éhező tömegek tudnának ódákat zengeni. A valóság egyszerűen ez: nem tudunk megélni. Nyomban a proletárdiktatúra bukása után a főnökegyesület és a szakszervezet a kollektív szerződést és a márciusban megállapított munkabéreket léptették újból életbe, de hatályon kívül helyezték a háború alatt létrejött, erkölcsi és anyagi okokból egyformán értékes megállapodást: a piaci árakhoz igazodó automatikus munkabéremelési lehetőséget. Emiatt ma már a nyomdákban fizetett munkabér a fizikai élet föntartásához sem elégséges. Jól tudjuk, hogy a drágaságnak nem a munkaadók az okai. A blokád és az uzsora elhárítása és megszüntetése nem tőlük függ. De mit csináljanak a munkások? Hová forduljanak, ha nem a munkaadókhoz? Igaz, hogy csak Budapesten kétezer nyomdai munkás munka nélkül van és ezek még annyit sem keresnek, mint a nyomdában dolgozók — és mégis léteznek. De hogyan? Mindannyian az éhség pitvarában állanak. A rongyokat és bútordarabokat adogatják el, hogy két koronáért egy kiló kenyeret vásárolhassanak. Ezek ebből és abból a segélyből tengetik életüket, amit a nyomdai munkások áldozatkészsége juttat számukra. Ezt az éhező tömeget egy lépés választja el a haláltól. Ha még sokáig ilyen életre lesznek kárhoztatva, matematikai pontossággal bekövetkezik a pusztulás. Bűnös és erkölcstelen, az ország szempontjából kiszámíthatatlan kár ez a pusztulás. Mennyivel hasznosabb volna, ha ez a sok dologtalanságra ítélt munkáskéz javakat termelne, amivel Magyarországot gazdaggá lehetne tenni. Ezzel a borzalmas munkátlansággal sebet kap az ország teste is. A vesztett háborún kívül ez az állapot még koldusabbá tesz valamennyiünket. De belátjuk, hogy a munkaadók e téren egyáltalán nem tudnak segíteni. Akik munkában vannak, azoknak a feladata az állam helyett keresztényi irgalmat gyakorolni. És büszkeséggel hirdetjük, hogy a munkában álló nyomdai munkások és munkásnők a mai borzalmas időkben a megértés és szeretet nagyszerű példáját tanúsítják: kivétel nélkül fizetik a szakszervezeti illetéket, hogy segélyezhessük a munkanélkülieket, betegeket és rokkantakat. Azonban azt nem kívánhatja senki, hogy a dolgozók is az éhezők pitvarába kerüljenek. A dolgozók megélhetésének biztosítása a munkaadók elemi kötelessége. Bármilyen nehéz és súlyos viszonyok vannak, ez alól kitérni nem lehet és nem szabad. Hiszen nem kívánunk lehetetlent, nem akarunk jólétet, csak annyit kérünk, amennyiből annyi táplálékot vásárolhatunk, amelyből puszta fizikai életünket biztosíthatjuk. Az árszabályközösség szelleme diktálja ezt. Jó és rossz időben egyformán kell megteremteni a lehetőségét annak, hogy a munkások munkájukból megélhessenek. A VII. nemzetközi nyomdászkongresszus. VI. A Typographia 36., 37., 38., 39. és 40. számaiban a külföldi szaklapok nyomán kimerítően beszámoltunk a VII. nemzetközi nyomdászkongresszus tanácskozásairól. Mindamellett szükségesnek tartjuk, hogy tudósításunk lezárásaként a kongresszus lefolyásához néhány általános észrevételt fűzzünk. A határozatok méltatása és az eredmények értékelése előtt ki kell emelni, hogy a kongresszus gyönge látogatottságából semmiképen sem lehet a nyomdász intemachinále szilárdsága hátrányára következtetéseket levonni. Az utazási nehézségek, de különösen az útlevelek kiadásának több országban történt megtagadása akadályozták a csatlakozott szervezetek megfelelő képviseltetését Ezzel egyszersmind igazolást nyert az is, hogy a kongresszusnak korábbi időben való összehívása — amint az eredetileg tervezve volt — még kevesebb sikerrel járt volna. Ez a példa továbbá bizonyítja, hogy a mai általánosan zavaros és bizonytalan viszonyok között a kibontakozás bizonyos fokát meg kell várni, amíg munkásügyeikben hasznos munkát lehet végezni. Ugyanez áll a már összehívott, de azután bizonytalan időre elhalasztott országos kongresszusunkra is. Várnunk kell, amíg erre az alkalmas időpont elérkezik. A külföldi szaklapok tudósításaiból mindenütt kicsendül az őszinte sajnálkozás, hogy Magyarország küldöttét, Peidl Gyula szaktársat nem üdvözölhették a nemzetközi kongresszuson, amdtől a magyarországi politikai átalakulások tekintetében és ezeknek a nyomdaiviszonyokra történt kihatására nézve a küldöttek értékes fölvilágosításokat vártak. A képviseltetés elmaradását — noha költséget és fáradságot nem sajnáltunk — mi fájlaljuk legjobban, de ezen változtatni nem állt módunkban. A hiányos képviseltetés miatt a luzerni összejövetelt tehát előkongresszusnak kell tekintenünk, amely azonban e fogyatékossága mellett is hasznos munkért végzett. A tárgyalás anyagát illetően elsősorban a „számonkérés“-sel kapcsolatos vitát említjük meg. Ezt a kínos és fölösleges kérdést a belgák vetették föl a Nancyban tartott francia kongresszuson és Luzernben Keuter volt szószólója. A belgák szándéka kétségtelenül az Internacionale fölrobbantása volt. Ámde a kongresszus a nyomdászok egységét veszélyeztető szakadék áthhidalására szerencsés formulát talált Most azután el lehet várni, hogy úgy az indítványozó szervezet szaktársai, mint a javaslat védelmezői a kongresszus lefolyása és eredménye után arra a meggyőződésre jutnak, hogy az Internacionale a legjobbat akarja és semmi sem áll tőle távolabb, minthogy egyik vagy másik tagját megkárosítsa. Erre ninncsen ok, éppen olyan kevéssé, mint ahogy munkásokat lehet a háború kitörése miatt felelőssé tenni. Sem a központi hatalmak munkásai, sem a nyomdászok egyedül nem akadályozhatták meg a háborút A munktásság ehhez még gyönge volt és minden erre irányuló kísérlet a szervezetek fennállását veszélyeztette volna, amelyre pedig éppen a háború alatt volt legnagyobb szükség. A nyomdászántemacioinále jövőbeni feladataival kapcsolatos vita panaszok és kívánságok felsorolására adott alkalmat de egyúttal világosan megállapittatott, hogy milyen irányban kell a jövőben dolgozni, hogy eredményhez és célhoz jussunk. A titkárság székhelyének Stuttgartból Svájcba való áthelyezését célszerű intézkedésnek kell elismerni A mi szempontunkból nem annyira a székhely fontos, mint inkább az, hogy jó és eredményes munka végeztessék. Az amtantállamok szervezetei ebből is azt láthatják, hogy a volt központi hatalmak szervezeteit cselekedeteikben nem savén jelszavaiktól fertőzött hatalmi rögeszmék vezetik. A székhelyáthelyezés talán alkalmas lesz arra, hogy bizonyos szervezetek indokolatlan uzalmatlanságiait eloszlassa. És ha ehhez még hozzávesszük, hogy fontos kérdésekből a nemzetközi titkár és a titkári bizottság Franciaország, Németország és Hollandia elnökei kiegészítésével támasztékot, a szervezetek pedig a nemzetközi ügyek intézésében nagyobb befolyást nyertek, úgy kétségtelen, hogy az internacionálé erkölcsi értéke növekedett és gyakorlati működése könnyebbé tétetett. Ennek az tj szervnek a megteremtése tehát szintén jót hoz majd magával. Hollandia kezdeményezésére az árszabályközösség hatásáról és az e téren szerzett tapasztalatokról is beható megbeszélések folytak a kongresszuson. E tekintetben irányadóan lett hangsúlyozva, hogy az eddigi tarifapolitika mellett a jövőben is mindenütt ki kell tartani, ami mindenesetre értékes és tapasztalatokon alapuló állásfoglalás. A nyomdászok törhetetlen szolidaritása kifejezésre jutott abban, hogy távirati megkeresésre a kongresszus a kizárt norvég szaktársak anyagi támogatásához készséggel hozzájárult. Az éjjeli munka kérdése természetesen nem kerülhetett megoldásra. Ennek teljes megszüntetése elé tekintélyes akadályok gördülnek. A berendezkedések az újságiparban az egyes országok szerint különbözők. A zöld asztalnál, kigondolt alapelvhez mereven ragaszkodva, ezt a kérdést elintézni nem lehet. Az éjjeli munka korlátozására és enyhítésére irányuló javaslatnak észszerű keresztülvitele, amint azt a viszonyok megengedik, a mai helyzetben a legmegfelelőbb. Az éjjeli munka megszüntetésére általában mindenféle emberi szempontból törekedni kell, de a radikális eljárás ideje itt még nem érkezett el. Egészen másként bírálandó el az éjjeli különórázás kérdése. A túlmunka veszedelmes és kártékony. Éppen ezért, amennyire csak lehetséges, a kongresszus állásfoglalásának megfelelően, különórázás helyett, a kettős schichtrendszer álláspontjára kell helyezkedni. A norvég szervezetnek az utassegély eltörlésére irányuló indítványát a kongresszus rövid vita után elodázta, amihez mi azt az őszinte kívánságot fűzzük, hogy eme az internacionálé életerejét érintő indítvány soha többé föl ne támadjon. Ennek indokait a kongresszusom is eléggé hangoztatták, reméljük, hogy az érvek illetékes helyen józan megfontolásra buzdítanak. Az Internacionále részben a kölcsönös utassegélyre van fölépítve, ez tehát alapkő, amelyet az építmény alól kihúzni nem szabad. A csehszlovák küldött fölszólalásával kapcsolatban némileg tisztázást nyert a megszállt területek szaktársainak a régi szervezethez való viszonya is, ami úgyszólván teljesen fedi a mi álláspontunkat: meg kell várni a viszonyok végleges kialakulását. Addig is, amíg ez megtörténik, a kötelezettségeket az anyaszervezettel szemben teljesíteni kell.