Mértékadó, 2013. december 23. - 2014. december 22.
2014-03-31
________________________Arcvonások_______________________________2 Ahogy a járdalapok réseiből 1 • // /// kino a fa... Találkozás Berták László költővel Petőfi szerint a költészet „olyan épület, / Mely nyitva van boldogboldogtalannak, / Mindenkinek, ki imádkozni vágy, / Szóval: szentegyház, ahová belépni / Bocskorban sőt mezítláb is szabad." Nagy Gáspár töretlen gerincek kopogtatásának tartotta a lírát, Kányádi Sándor egy kisdiák válaszával summáz, miszerint „vers az, amit mondani kell". Halmai Tamás pedig így vall: „Verset suttogni fülbe, / gyermektenyérnyi gyóntatófülke". Mit jelent a huszonhét kötetes, Pécsett élő Bertók László Kossuthdíjas költőnek a vers, a verselés? Az életet... A mindent... Ha több mint hatvan éve ír verset valaki, s a vers is több mint hatvan éve írja őt, akkor olyan neki a vers, mint az, hogy „levegőt veszek". Addig élek, amíg írni tudok, s addig írok, amíg élek, szoktam mondani, bár ez csak „áttételesen" igaz. Petőfinek viszont nagyon igaza van: a költészet olyan épület, „mely nyitva van... mindenkinek, ki imádkozni vágy". Mindenkinek, aki kapcsolatot akar teremteni a Titokkal, a Mindenséggel, az Úristennel. Vagy eltűnődni csak, például azon, hogy „miért nő a fű, hogyha majd leszárad? / miért szárad le, hogyha újra nő?", ahogy Babits Mihály írja. De nem mindenki költő, aki a költészet szentegyházába belép. A többség versolvasó, versszerető csupán. A költők meg, Petőfinél maradva, talán a költészet szentegyházának a papjai. Akik arra figyelnek inkább, amit Weöres Sándor ajánl nekik Ars poetica című versében: „Fogd el a lélek arján fénylő forró igéket". S ehhez hasonló az is, amit évtizedekkel ezelőtt fogalmaztam meg magamnak: „Tetten érni a folyamatot, / mikor színén a lényeg átsajog." Az elsőgenerációs értelmiségivé válásban, az indulásban meghatározó szerepük volt az ősöknek, s a szülőhelynek, az apró somogyi falunak, Vésének, amelynek - csakúgy, mint Pécsnek - díszpolgára... - Egyszerű, de becsvágyó parasztcsaládban születtem 1935-ben. Elevenen élt apai dédapám emléke, aki a jobbágyfelszabadításkor kapott családi birtokot a XIX. század második felében tovább gyarapította. A ma is álló, s nemrég községi könyvtárrá előléptetett szülőházamat is ő építtette 1866- ban. Gyerekkoromban a falu még a régi, hagyományos falu volt, afféle törzsi-nemzetségi közeg. Szüleim testvéreinek, s néhány unokatestvérének a családjával nem csupán rokoni-érzelmi, hanem rendszeres munkakapcsolatban éltünk. A kitartó és pontos munkát, a kapcsolatteremtést, az alkalmazkodást, a közösséget tanultuk-gyakoroltuk. Példájával, keménységével, munkakultúrájával, erkölcsével, hangulatával, azt hiszem, ez volt a legfontosabb, az első meghatározó iskolám. „Szívemből dobog az ünnep" - zakatos fülemben egyik korai, Anyámmal járja című versének sora. Milyen útravalót kapott édesanyjától? - Édesanyám egy másik belső-somogyi faluban, Szőkedencsen született és nevelkedett. Kisgyerekkoromban én is sokat időztem a nagyszüleimnél, nagybátyáimnál. Nagyanyám bibliás, templomba járó, nagy tudású parasztaszszony volt, aki példával, szép szóval, szeretettel tartotta össze, egyengette a nagyobb család, a gyerekei, unokái mindennapjait. Ő már az anyámat és a nagybátyámat is taníttatni szerette volna. Ennek a vágyának a teljesülését látta bennem, s nem véletlenül ő volt az, aki a legjobban örült annak is, amikor kiderült, hogy verseket írok. Édesanyám a nagyanyám természetét, erkölcsi mértékrendszerét örökölte. Édesapám mellett, aki inkább befelé forduló, csöndes, a munkájába temetkező, az éggel és a földdel társalkodó, tűnődő alkat volt, anyám képviselte a dinamikát, a fölfelé törekvést, a szárnyalást, a reményt. Időközben a klasszikusok, majd a kortárs irodalmárok képzeletbeli s valóságos kerekasztalához telepedve, a hetvenes évektől sorra jelentek meg verseskötetei: Emlékek választása, Hóból a lábnyom, Kő a tollpihén, Deszkatavasz, Háromkák, Platón benéz az ablakon, Hangyák vonulnak, A város neve, s a prózai művek közül is hadd említsek néhányat: így élt Csokonai Vitéz Mihály, így élt Vörösmarty Mihály, Priusz, Hazulról haza. Kik azok, akikre mindmáig felnéz, akik példát adtak, s adnak? - Amikor 1952-ben, az Állami Csokonai Vitéz Mihály Általános Gimnáziumban Csurgón, két másodikos osztálytársammal, a tanáraink tudta nélkül megalakítottuk az Arany János Irodalmi Kört, s Vadvirágok címmel, írógéppel sokszorosított „folyóiratot adtunk ki", a példaképünk Petőfi Sándor volt. Az utánzókhoz című versét írtuk az első szám címlapjára, s komolyan gondoltuk, hogy - mint a versben van - arra fogunk haladni, „merre más még nem haladt". Az első könyvem is, amit 1951-ben megvettem, Petőfi Sándor összes költeményei. 1953 tavaszán a pécsi Dunántúl című folyóiratban, nyomtatásban megjelent első két versem egyikének a címe pedig, nem véletlenül, az volt, hogy Csokonai él. Akkor, 1953-ban ünnepeltük iskolánk valahai tanára és névadója születésének 180. évfordulóját. A „kortárs irodalmárok kerekasztalához" csak évtizedek múlva ülhettem oda, de addig is a legtöbbet József Attilától tanultam. S persze, nagyon sokat mindenkitől, Aranytól, Adytól, a kortársak közül Nagy Lászlótól, Pilinszkytől, Weöres Sándortól, Nemes Nagy Ágnestől, másoktól. S kiváltképp azoktól, akik nemcsak a költővé, hanem az emberré válásban is a patrónusaim voltak: Somogyban Fodor Andrástól és Takáts Gyulától, Pécsett Csorba Győzőtől. Giber Vilmos, a kaposvári Klebelsberg Kuno Középiskolai Kollégium igazgatója egyik beszélgetésünk során elárulta: hallgatóként gyakran betért a pécsi tanárképző