Új Ember, 1969 (25. évfolyam, 1-26. szám, 1200-1225. szám)
1969-01-05 / 1. szám
Eltemettük Mihelics Videt Nehéz temetni karácsonykor. Boldogsággal teljes ünnepeket kívánni gyásztól nehezült szívvel. Vígasságos énekeket zengedezni, amikor torkunkat is elszorítja a fájdalom s a csillogó karácsonyfa gyertyafényeibe fekete szálakat fűz a könnyek szivárványa. Eiváló útjára bocsátani valakit éppen akkor, midőn a messzire szakadt gyermekek is hazajönnek a család ünnepi asztalához. — Nem lehet, nem igazi — Ezt hajtogatjuk már egy hét óta, hogy elérkezett hozzánk a tragikus híradás. Még most is olyan nehéz elhinni, hogy a téli napfényben fürdő farkasréti temető halottasházában a fenyőgallyakból fonott koszorúk virágos halmain az a fekete koporsó Mihelics Vid földi alakját öleli körül. Nehéz elhinni és beletörődni, hogy az ő örökké mozgásban levő földi alakja fekszik ott, immár mozdulatlanul. Hogy boltozatos, homloka mögött megszűnt nyilvántartani századunk szellemiségének minden rebbenését. Lezárult ajkán végleg elszakadt az okos szavak fonala. Az élet fordulataira oly gyermekien ámuló szeme már csak ez eddig láthatatlant nézi. Hogy szakadatlanul író keze — mely még a kórházi ágyon is, a halálos vergődés perceiben is a kézzel való írás mozdulataival harcolt az eszmékért — most már végleg elpihen a tények legnagyobbikában, a halálban. Oly nehéz beletörődnünk, hogy nem tér már vissza kis szerkesztőségi szobájába, íróasztalához, közénk. Hogy örökre elment, átgyalogolt egy másik szerkesztőségbe, utolsó lapzártára, végső korrektúrát készíteni, s hogy ezúttal átírta magát az időtlenségbe. Soha nem percekkel, órákkal, napokkal és évekkel mérte az időt, hanem csak a telerótt kéziratoldalakkal, az elvégzett munkával. De mégsem szabadította meg sem magát, sem bennünket ettől a kegyetlen perctől. 1968. december 27., 12 óra 30 perc. Mihelics Vid elindul utolsó földi útjára. Búcsúzunk tőled, kedves Professzor úr! Nemcsak így hívtunk: valóban az voltál nekünk. Sok mindenben professzorunk, de mindenekelőtt a tanító, a szolgáló és az embereket kereső Krisztus evangéliumi katedráján. A tanító Krisztus iskolájában olthatatlan szomjúsággal tanultál, hogy taníthass. Rákérdezve az élet nagy és kicsiny kérdéseire — és mindig tovább kérdezve — hogy felelni tudj a szüntelenül kérdezőknek. Nyugtalan korunk nyughatatlan szívű gyermekeként vallatva tudományt, irodalmat, teológiát — és a magad megküzdött hitének bizodalmával szakadatlanul szólítva Istent — hogy megtaláld a végső megnyugvás útjait. A szolgáló Krisztus szólítására munkálkodtál azon, hogy egyházunk mai megújulásában egy korszerű keresztény önvizsgálat révén része legyen a magyar katolicizmusnak is Kezdettől fogva kerested, megtaláltad a hazáját és egyházát egyformán szerető közéleti ember személyes szolgálatának gyümölcsöző lehetőségeit az egyház és állam közötti jóviszony munkálásán. Az embereket kereső Krisztus barátságával fordultál mindenféle felfogású és világnézetű felebarátod felé. Sohasem tagadva el, ami elválaszt, mégis őszintén keresve, ami összeköt: azokban a törekvésekben, melyek népünk és hazánk boldogulását, az emberiség békés jövendőjét szolgálják. Köszönjük mindezekben való helytállásod példamutatását. Köszönjük, Istennek, hogy téged nekünk adott. Nehéz temetni karácsonykor. Elválni Mihelics Vidtől. Azok közé tartozott, akik távozásukban éreztetik meg igazán jelenlétüket. (HL 1.) December 27, deli fél egy. Hozzátartozók, ismerősök, barátok érkeznek csoportosan a frissen behavazott Farkasrétitemetőbe. A ravatalozó helyiségben Mihelics Vidtől búcsúzunk. Nyugodt. ..professzori” arcvonása mintha szunnyadnék. A ravatalt virágok borítják el A temetési szertartást Brezanóczy Pál püspök, egri apostoli kormányzó végezte Csontos Barna c. apát, érseki irodaigazgató, valamint a tabáni plébánia papjainak és a Központi Szeminárium kispapjainak segédletével. Jelen volt Cserháti József püspök, pécsi apostoli kormányzó, Szabó Imre püspök, esztergomi általános helynök, Semptey László budapesti helytartó, az Állami Egyházügyi Hivatal képviseletében Nagy László főosztályvezető, Bay László csoportvezető. Megjelent Várkonyi Imre prépost kanonok, az AC országos igazgatója, Esty Miklós pápai világi kamarás, az AC alelnöke és Szántay István főtitkár, P. Váradi Béla ferences tartományfőnök, Horváth Richárd templomigazgató, az Elnöki Tanács tagja, Vitányi György prépost, az OBKB helyettes főtitkára, Timkó Imre kanonok, az Opus Pacis helyettes ügyvezető igazgatója, Zemplén György a Központi Papnevelő Intézet rektora, Félegyházi József, Radó Polikárp, Borovi József, Nyíri Tamás a Hittudományi Akadémia professzorai, valamint a katolikus közélet és a katolikus sajtó több képviselője, Brezanóczy püspök a szertartás elején rövid imát mondott az elhunytért: — Urunk, Istenünk, Menynyei Atyánk! Isteni örökséged várományosaiként veszünk végső búcsút Vid testvérünktől, a Te hűségesedtől. Neve életerőset és esdeklőt is jelent. Földi életereje megszűnt. Esdése felfokozódott. Bennünket most hitünk, reményünk és szeretetünk beszéltet. — Híved volt elhunyt testvérünk. Benned volt minden reménye, add, hogy hite látássá világosodjék, add, hogy reménye valóra váljék és szeretete Nálad boldogító viszonzásra találjon. — Urunk! A halál és a temetés órájában mi csak dadogni tudunk. Átéljük végességünket. Így érezzük meg leginkább a Te végtelenségedet. Ebből kaptunk ízelítőt Üdvözítőnk kinyilatkoztatásából. Erre irányul döntő ígéreted is. — Engedd meg, Urunk, Istenünk, hogy Vid testvérünk földi létének málló pillanatában Téged pillanthasson meg,Téged áldhasson és Benned kegyelmes jutalmazóra találjon, Ámen. Ezután Brezanóczy Pál püspök a kispapok és hívek kísérő énekével és feleletével végezte a szertartás imáit. A beszentelés alatt mindannyian megrendülten imádkoztuk. ..Miatyánk, legyen meg a Te akaratod.” Végül a főpásztor az alábbi búcsúzó imával indította utolsó útjára a halottat: — Imádkozzunk testvérek, Vid testvérünk örök üdvösségéért! — Hálatelt lélekkel fordulunk Hozzád Istenünk, a tiszta fényhez, és megköszönjük, hogy Vid szolgádat egész életén át bölcsességed kisugárzásaival tápláltad. Így maradt meg kereső-kutató és megvilágosodó léleknek mindvégig. A meglelt igazságot felelősen ragadta meg, és hamisíthatatlanul adta tovább, így volt képes hűségesen vigilálni, érdemszerűen őrködni testvérei fölött. — A tudás, okosság és bölcsesség ajándékaiért hála Tenéked, megvilágosító Istenünk! — A Vigilia kettőt is jelent. Őrtállást és előünnepet. Elhunyt testvérünk segítségeddel mindkettőt híven teljesítette. Állta a vártát bölcsességed ajtajánál és a felfogott fénnyel szorgosan készítette elő olvasóit igazságaid ünneplésére. — Élete összegezésénél bizalommal telítődik meg szívünk, hogy a lélek mélyét vizsgálva Vid testvérünk iránytűjét Magad felé mutatónak találod, Urunk, Kegyelmeddel a sokféle és sokfelé kilendítő erőtenyészők özönében sem vétette el útmutatásaidat. — Különleges kegyekben is részesítetted. Szemtanúja lehetett anyaszentegyházunk zsinati megújhodásának, szinódusi vizsgálódásának, számos vállalkozásának és nekifeszülésének. — E megújhodás jegyében vizsgálgatta az eszméket és a tényeket, különválasztva a jóindulatú kérdezést a kérkedéstől, az őszinte keresést a felelőtlenkedéstől, a bátor kutatást az üres gőgösködéstől. Tudott különbséget tenni az ígéretes, szerénykedő búzamag és a pipacskodó konkoly között. Ebben a válogatásban tisztult és érlelődött tolmácsoddá, vált írói ténykedése hivatássá, szolgálatoddá és szolgálatunkká. Ilyennek láttuk őt koporsójában is. Ismételten megköszönjük Istenünk a neki és általa adott fénytöbbletet. — A halál isteni mérce alá állítja az elköltözőt. Egy egész élet tettei az isteni mérleg serpenyőjébe hullanak. Ezt tudva és vallva könyörgőre fordítjuk imánkat. Hiszen mindannyian érezzük saját gyengéinket, erőtlenségünket, ismerjük hibáinkat. Ezért halottunkat, igaz testvérünket, a számadásnál féltő szeretetünkkel vesszük körül. — Gyermekként fordulunk Hozzád jóságos Atyánk. Esdre kérünk, emeld Magadhoz Vid testvérünket. Örök és testet öltött karácsonyi szeretetedben, irgalmazó jóságodban bízón könyörgünk, add meg most Vid szolgádnak jutalmazásul és nekünk vigaszul, hogy a Te utadon, a Te igazságod világosságánál, közeledben vigiláljon. — Légy elhunyt és Benned megpihent testvérünk zarándokéletének biztos kikötője, légy minden kutatásának, keresésének csillapítója, légy egész lényének örök-isteni boldogítója Ámen. A ravatalozótól lassú lépéssel indult meg a menet a sír felé. A sírhely megszentelése után Várkonyi Imre prépost-kanonok, az Actio Catholica országos igazgatója lépett a koporsóhoz és az alábbi rövid, személyes hangvételű beszéddel fordult a gyászolókhoz. „Istennek hitben és reményben gyászoló népei Engedjék meg nekem, hogy azt a néhány gondolatot, amit most elmondani szándékozom, ne a szokásos módon, életrajzi adatokkal teletűzdelve mondjam el. Most megint szegényebbek lettünk. Sokat vesztettünk. Mindenekelőtt vesztett a kis család. Bástyát, világítótornyot, erőt, a mindent jól elrendezőt. De vesztett a nagyobb család is, azok, akikkel évtizedeken vagy csak éveken keresztül együtt dolgozott. Itt, a földi zarándokúton nincs többé a professzor. A katekzochén professzor. Hiszen mindenki így ismerte, így szerette, így szólította és ebben az egy szóban milyen sok volt. Benne volt a tudás, benne volt a világos látás, benne volt a tanítás, benne volt az eligazítás. És vesztett a még nagyobb család, az ország katolicizmusa. Új írásait nem fogjuk olvasni. De a régieket, amelyeket olyan sok finomsággal, bölcsességgel, előrelátással írt meg, azt hiszem, nagyon sokszor fogjuk forgatni. És mondjuk ki bátran, vesztett az egész ország népe, azok is, akiknek más a világnézete, akik az élet nagy kérdéseit más oldalról, más szempontok szerint közelítik meg. Ami drága Vid barátunk a dialógus embere volt. Azé a dialógusé, amely sok útkereséssel, nagyon-nagyon nehéz periódusokon keresztül, úttalálással és ennek az útnak a megtartásával járt együtt. Püspök atyánk a II. Vatikáni Zsinat szelleméről, az egyházba betört megújuló, megtisztító levegőről beszélt. Igen, ennek ő is munkája volt éspedig nemcsak ott, ahol a hivatalos egyház működhet és dolgozhat, hanem ott is, ahol a megértést, a világosságot, az emberiességet, mindazt, ami szép és jó, ami mindnyájunk javára szolgál, együttesen lehetett szolgálni. Drága Vid barátunk, mi az utolsó években nagyon sokat utaztunk együtt. Most ez az utazás nagyon messze vezet és én mégis azt mondom, hogy nem visz el tőlünk. Nemcsak azért, mert erős a mi hitünk, hogy a hívő élete nem vész el, csak megváltozik. Nemcsak azért, mert elpusztíthatatlan a mi reményünk abban, hogy te új földet és új egeket látsz és ott vagy a mennyei Jeruzsálemben. Hanem azért is, mert abban is erős a mi hitünk és reményünk, hogy a most távozó, a messziremenő, akinek a vonata már elindult, újra fog velünk találkozni, megvár bennünket és akkor abban az új Jeruzsálemben, a mennyei Jeruzsálemben, mindazok, akik őt szerették, igazán ismerték, tudását és emberségét nagyrabecsülték, vele együtt fognak örvendezni. Utolsó szóként, neked, a kis család, a nagyobb család, a katolicizmus és a mi nagy társadalmunk nevében azt mondom: indulj békében és mi követünk téged azon az úton, amelyet te nekünk mutattál, de követni fogunk egyszer a hívó szóra azon az úton is, amelyen most elindultál. Az Úr békéje legyen mindig veled!” Aztán a koporsó végső helyére került, betemette a föld és koporsónyi hant emelkedett fölé. A körülállók, az elhunyt testvéreik nevében is hangos szóval imádkozták az apostoli hitvallást. Halottunk méltó búcsúztatása azonban ezzel nem ért véget. Mihelics Béla Vid lelkiüdvéért az ünnepélyes requiem január 8-án délután 6 órakor lesz a lakóhely szerint illetékes tabáni plébániatemplomban. Japán századfordulót ünnepelt, 1868. november 6-tól új időszámítást kezdett. Ettől az időponttól számítják a japán felvilágosodás korszakát. A szigeteken megszűnt a hűbériség, a japánok fokozatosan átvették az európai—amerikai civilizáció gazdasági, társadalmi és politikai módszereit, közben azonban ápolták ősi nemzeti és vallásos hagyományaikat. Japán ma a harmadik ipari nagyhatalom, az egyetlen keleti nemzet, amely rövid idő alatt modern ipari állammá vált. Joggal beszél a világ a japán gazdasági csodáról. Ennek a szédületes fejlődésnek, amely különösen a második világháború után bontakozott ki, számos gazdasági, politikai, népesedési és egyéb oka lehet. Nekünk, keresztényeknek azonban, akik Max Scheler nyomán sejtjük már, milyen jelentős szerepe volt a zsidó-keresztény egyistenhitűek technikai civilizációnk megszületésében, Max Webertől pedig azt tanultuk, hogy a protestáns irányzatoknak, különösen a puritánoknak döntő szerepük volt a kapitalizmus kifejlődésében, érdemes egy pillantást vetnünk a japán vallási mozgalmak és az ország elképesztő ipari, kereskedelmi sikerei közt is fellelhető összefüggésekre. De voltaképpen fellelhető-e ilyesmi egyáltalában? R. N. Bellah szerint igen. Ez az amerikai vallásszociológus Weber elmélete nyomán vizsgálta meg a kérdést (Reflexions on the Protestant Ethic Analogy in Asia, 1963). A különböző vallási elemekből (sintóizmus, konfucianizmus, buddhizmus) összeszövődött japán vallásosság már a XIII. században az észre, az értelemre támaszkodik. Még inkább ilyen észre támaszkodó a Tokugava-korszakban (1600—1868-ig), a hűbériség korában tehát, amikor a sógunok kormányozták a szigetországot és elzárták az idegenek, a barbárok elől. Bellah elemzi a vallási irányzatok hatását az egyes osztályokra és társadalmi rétegekre. Arra jön rá, hogy a japánok valláserkölcsi felfogását erős evilági aszkézis jellemzi: szüntelen munka, szorgalom, kötelességteljesítés, rend, pontosság, a teljesítmények hangsúlyozása, takarékosság, megelégedés a szükségessel, egyszerűség ételben, ruhában, lakásban, a fényűzés kerülése, az önzés leküzdése, a tanulás értékelése és a mértékletesség. Ezt az erkölcsi felfogást vallásosan különbözőképpen alapozzák meg. Az istenség javakat (on) juttat az embernek, a valláserkölcsi tevékenység szerény köszönet, hálaadás (hoon) értük s ez a tevékenység a további áldás előfeltétele is. Ehhez elmélkedésen, megvilágosodáson és önmegsemnisítésen át visz az út — vagy, és ez a rendes és jellegzetes japán út — rá kell lépni az önzés megtagadásának útjára a mindennapi életben. A japán vallásosság a többi ázsiai vallásossággal szemben igen tevékeny. A politikai tekintély, a nép, a család az isteninek a jelképe és árnyképe s így a vallásos-erkölcsös tevékenység vonatkozásba kerülhet a világi jelképpel. A japán vallás a gyermeki jámborság, a tekintélytisztelet vallása, a család, a nemzet, a kormányzat politikai és egyúttal szakrális egységek. Minden tevékenység, a vallásos-etikai, a gazdasági és a hivatali is, kötelesség a család, a társadalom, a nemzet, a kormányzat, a császár és az Isten iránt. A földi hivatás tehát egyúttal mennyei hivatás, szent szolgálat. Ez a néhány, inkább csak odavetett jellemzés persze meg sem közelítheti a valóság véghetelen árnyaltságát, de talán már így is érzékelhetővé válik, micsoda hatalmas lelki erőket mozgósít a japán vallás, milyen erőket mozdítanak meg a mélyről buzgó különféle erkölcsi áramlatok. A japán vallás megadja a politikai és családi értékek végső értelmezését, önmegtartóztatásra irányuló sugallata, a különféle foglalkozásoknak vallásos hivatástudattal történő megszentelése pedig igen erőteljesen hat — közvetve persze — a gazdasági élet alakulására. Japánban a felépítménynek az alépítmény révén történő meghatározásáról — vallja Bellah — szó sem lehet. Ellenkezőleg, ott inkább a politika és a vallás tört be a gazdálkodásba és tette dinamikussá Japán gazdasági életét. A japán gazdasági csodában persze a vallásos tudaton, ezen a sajátos vallásos politikai erkölcstanon és a nemzeti érzésen kívül bizonyára még más tényezők is közrejátszottak. Anélkül, hogy jelentőségüket vitatnánk, elfogadhatjuk az amerikai vallásszociológus kutatásai alapján azt, hogy a vallásnak Japánban roppant közvetett hatása van a gazdasági életre, amelyben a lelkierő, a műveltség, a munka és az élet értelmébe vetett hit nagyon is fontos szerepet játszik. Szigeti Endre A japán csoda és a vallás Katolikus lelkigyakorlat - buddhista módra A „Beatles”-ek, mint tudjuk, egy hindu guruhoz utaztak, hogy megtanuljanak elmélkedni. Miért, kérdezték akkoriban, hazájuk keresztény kolostoraiban nem sajátíthatnák el a szemlélődés tudományát? Válasz helyett a tény érdekes: ezrek követik példájukat, s távol-keleti bölcseknél tartanak „lelkigyakorlatot”. Nyilvánvalóan bizonyos sznobizmustól indíttatva is, mégsem ilyen egyszerű a kérdés. Mert tagadhatatlanul sok igaz kincset tartogatnak számunkra a távol-keleti vallások. Ezekért a kincsekért indult útnak Hugo Lasalle jezsuita atya is, aki most már negyven éve él Japánban, és az ottani jezsuita egyetemen tanít. Különösen a „zen”-ben mélyült el, és egészen közelről megismerve a buddhizmusnak ezt a formáját, nemcsak tanulmányozta, el is sajátította. Pater Lassale-t tele termek fogadták Európában. A müncheni katolikus egyetem zsúfolásig megtelt, amikor nemrég gyakorlati oktatással egybekötött előadást tartott a „zen”-ről. Teljesen tárgyilagos útmutatásokat adott ahhoz, hogyan kell lélegezni, ülni. Hatszáz hallgatója, többségükben vitakedvelő, kifejezőképességgel megáldott intellektuel, alkalmasnak bizonyult, hogy esténként kétszer fél órát meditáljon — testileglelkileg. Pater Lasalle ezt még soha nem érte meg. A japán zen templomokban sokkal kisebb csoportok jelentek meg, legfeljebb harmincan. Zen szellemű és stílusú lelkigyakorlatait, melyek a keleti és nyugati elmélkedések találkozását voltak hivatva szolgálni, tehát nagy érdeklődéssel fogadták. Hogy gyümölcsöző lesz-e a találkozás egymás értékeinek kicserélésében, a jövő mutatja meg. Napi szentírásolvasás Akinek levelét olvassuk, az Szent Júdás apostol, nem a Karnótból való Júdás, az áruló, hanem az ifjabb Jakab apostol testvére, aki a Taddás- Tádé melléknevet viselte. A zsidókból lett keresztényeknek írta levelét, mert feltételezi az ószövetségi szentírás beható ismeretét. A címzetteket tévtanítóktól óvja ebben a levélben ; szabadosok, „antinomisták” voltak ezek. Krisztust tagadják, káromolják a „dicsőségeseket”, vagyis az angyalokat, kicsapongók, azaz „kívánságuk szerint járnak”, kevély dolgokat beszélnek, mindent káromolnak, amit nem értenek. JAN. 5. VASÁRNAP. Szentlecke: Apostolok cselekedetei 4, 8—12. — Evangélium Szent Lukács szerint 2, 21. JAN. 6. HÉTFŐ. (Vízkereszt). Szentlecke: Izajás próféta 60, 1—6. — Evangélium Szent Máté szerint 2, 1—12. JAN. 7. KEDD. Júdás—Tádé levele 8—13. vers, az álmodozó tévtanítók megvetik a’ felsőbbségeket. JAN. S. SZERDA. Júdás- Tádé levele 14—16. vers, jön az Úr, hogy ítéletet tartson. JAN. 9. CSÜTÖRTÖK. Júdás-Tádé levele 17—18. vers, intelmek a híveknek. JAN. 10. PÉNTEK. Júdás- Tádé levele 20—23. vers, a hívők épüljenek a hit alapjaira. JAN. 11. SZOMBAT. Júdás- Tádé levele 24—25. vers, a levél befejezése. Családtervezés Örömmel és érdeklődéssel olvastam az Új Ember nov. 24-i számában Dénes Gizella cikkét a ma már nyugdíjas tompai plébánosról, Erdős József paptudósról. Szeretnék néhány szót hozzáfűzni. Nos, a „bogarász-pap” édesapja falusi tanító volt s a tanítók sohasem tartoztak a vagyonos osztályhoz. A tanítóék mégis nyolc gyermeket neveltek fel, nyolc fiút. Az elsőszülöttből lett az európai hírű természettudós, Isten szolgája. Egyik öccse kiváló bíró, a másik kutató orvos, halkszavú csöndes tudós, akinek a foglalkozása hivatás, akár a lelkipásztoré — aki nem kap tömött borítékokat gazdag páciensektől, de szérumaival, védőoltásaival sok-sok gyermek életét menti meg a fertőző betegségektől. Az ő nevét is ismerik külföldön. És a többi testvér is mind kiváló a maga munkaterületén. Egyiküket áldozatul követelte a világháború, de a többi családos, sokgyermekes. S a paptestvér áldotta meg házasságukat, keresztelte gyermekeiket. A nyolc testvérnek gyermekkorukban persze nem volt meg „mindenük”, amit egy mai gyermeknek tudnak nyújtani a szülők (sokszor fölöslegesen és károsan). De erősek, vidámak voltak, egymást segítők. A tanító úrék nem beszéltek családtervezésről, de hittek az isteni Gondviselésben és örömmel fogadták a gyermekáldást. Hogy áldásnak érezték és nem „tehernek”, ez végigkíséri életük útján fiaikat, akiknek munkájából áldás sugárzik a körülöttük élő embertársaikra is. Barsy Irma Előregyártott épületelemeket adományozott VI. Pál pápa a jordániai menekülteknek. Az elemekből ötven iskolatermet lehet felállítani, amelyek mindegyike ötven tanulót tud befogadni. Az adomány tehát kétezer-ötszáz arab menekült gyermek számára biztosítja a tanuláshoz szükséges fedelet.