Új Ember, 2007 (63. évfolyam, 1/3047-52/3098. szám)
2007-01-07 / 1. (3047.) szám
2007. január 7. Közélet Surján László Huszonheten a bővülő unióban Huszonheten alkotjuk immár az Európai Uniót, vagy ahogy régen mondták, az Európai Közösséget. Ám nosztalgiára nem építhetünk, tekintsünk inkább előre. Az új tagoknak kijáró udvarias köszöntésen túl nézzük meg, mit hoz magával ez az újabb bővítés? A fogadtatás formailag rendben lesz, több európai biztos is Bukarestbe utazott, búcsúztatni az óévet, köszöntem az újat. Szép gesztus, fejedelmi ellátásban lesz részük. (Tudom, én is voltam hajdan egy román elnök vendége.) Lelkesednek majd. Kérdés, hogy lelkesedésüket átveszi-e Jack, Jean, Hans, Pierre, avagy Mario? Vagyis hogyan fogadja az új (szegény) rokonokat a szolidaritásában meggyengült, s a jövőt aggodalommal néző európai polgár? Az, aki elégedetlenségét épp az európai alkotmány elutasításával fejezte ki, megnehezítve ezzel a további bővítéseket, de még inkább a 27 tagú unió hétköznapjait. A ruhát - amelyet mint az unió működését szabályzó szerződést viselünk - alapvonalaiban hat tagra tervezték. Kezdettől hangoztatták ugyan, hogy nem zárt klubról van szó, s valóban, szinte folyamatos volt a bővülés -, arra nem számítottak, hogy az egykori Római Szerződés ötvenéves évfordulóján 27 zászló leng majd a közösségi intézmények ormán.Vannak, akik Kasszandraként a működésképtelenséget jósolják. A kását azonban soha nem eszik olyan forrón, mint ahogy főzik. Az unió 25 taggal is létezett, még kettő nem nagy változás. A 27 európai biztos ugyan felesleges, már Kovács Lászlónak is csak néhány főosztályból kanyarítottak ki egy feladatkört, s az újak esetében még jobban kilóg a lóláb. Ez azonban még nem működési zavar. Vannak, akik a tagállamok vétójogától félnek, de ennek elvi jelentősége van. Érthető az aggály, hogy egy - esetleg csak igen kis - ország ne gátolhassa az összes többit. Azonban az is fontos, hogy egyetlen tagállamra se lehessen semmit rákényszeríteni, amiről nem lehet meggyőzni. Ezért nem baj, hogy a jelenlegi rendben kezdődik a 27-ek közös élete. Az idő majd meghozza a szükséges változtatásokat. Jó, hogy a 15-ök nem döntötték el nélkülünk, hogy mik legyenek a játékszabályok... A 2007-es bővítéssel tovább nőtt a távolság az unió fejlett és fejletlen tagállamai között, s felmérhetetlen, hogy ez mit hoz magával. Szociális különbségek mindig is voltak az unióban. Ez kezdetben Észak és Dél között teremtett feszültséget, most van, illetve felerősödik egy Nyugat-Kelet ellentétpár is. A régi tagállamok mindenféle védzáradékkal biztosítják magukat a számukra nem kívánatos fejlemények ellen. Akadályozzák például a munkaerő szabad áramlását. Elmulasztották ugyanakkor a tőke szabad áramlását is gátolni, s az eredmény már látszik: a nagyobb cégek áthelyezik székhelyüket oda, ahol olcsóbb a munkaerő. Keleten pedig olcsó, sőt nagyon olcsó. Ha ehhez az új tagállamok még adókedvezményeket is adnak, a csábítás akkora, hogy akár patinás cégek távozására is számítani kell a régieknek. A tőkebeáramlás természetesen nagyon kell az újaknak, de ennek is vannak káros hatásai, s némelyiküket nem is olyan könnyű előre látni. Egy biztos: a bővítés pillanata lehet tűzijátékos öröm, de a hétköznapok sok, ma még részben ismeretlen feszültséget is hoznak majd. E feszültségek egy része elkerülhető lett volna, ha a felvételi folyamat megalapozottabb. Az Európai Parlamentben kevesen vannak - ha vannak egyáltalán -, akik szerint Románia és Bulgária valóban felkészült az egyesítésre. Mindenki tisztában van azzal, hogy sem emberjogi, sem gazdasági szempontból nem „unióérett" egyikük sem. Felvételük mellett azt az érvet hozzák fel, hogy bámulatos az út, amelyet bejártak, s az elért eredmények garanciát adnak arra is, hogy a folyamat nem áll le, a felzárkózás teljes lesz, s sebességét a taggá válás növelni, nem pedig lassítani fogja. Gazdasági szempontból ez valószínűleg igaz, az emberi jogok területén azonban nem látom ilyen fényesnek a jövendőt. A Babes-Bolyai Tudományegyetemen a magyar nyelvű táblák tilalma az ellenkezőjére utal. Ugyanakkor rontja például Románia nemzetközi megítélését, hogy az Európai Parlamentben a szélsőséges román képviselők megjelenése kell ahhoz, hogy egy úgynevezett radikális frakció alakulhasson. A szélsőséges román jelenségek fékezését sokan az uniótól várják. Az unió azonban 2004-ig érett demokráciákból állt, ezekben sokfajta hiba, bűn előfordult ugyan, de a rendszer egésze mindig elérte a megtisztulást. A régi tagállamok polgárai között is van például korrupt ember, ám ha kiderül, az érintettek nem kapnak politikai védelmet, hanem le kell mondaniuk, vagy akár börtönbüntetésre is számíthatnak. Arra nem készült fel sem a római, sem a nizzai szerződés - láthattuk ezt a magyarországi események kapcsán - hogy egy tagállam egész vezetése korrupt, vagy folyamatosan hazudik, „reggel, délben és este"... Magyar szempontból jó, hogy immár személyi igazolvánnyal is útra kelhetünk Erdélybe vagy akár a Fekete-tenger partjára. Határellenőrzés még lesz, sőt azután is lesz, hogy mi valamikor 2008-ban - a schengeni egyezményhez is csatlakozva - Ausztria, Szlovénia, Szlovákia felé mindenféle ellenőrzés nélkül lépjük át a határt. Románia schengeni tagságának időpontjáról még nincs döntés, elképzelés is alig. Tehetünk-e ezután többet az erdélyi magyarságért, mint eddig? Ami a kormányt illeti, eddig sem tette, amit tennie kellett volna, most még inkább visszavonul majd. A magánembernek - ennek ellenére, illetve éppen emiatt is - élnie kellene a szabadabb mozgás lehetőségével. Legyen szorosabb a kapcsolat, láthatóbb a jelenlét, nyilvánvalóbb az összetartozás! Ez persze nem marad válasz nélkül. Ahogy Szlovákiában az unió adta lehetőségek felismerése a szlovák nacionalizmusból erős magyarellenességet váltott ki, Romániában is várható a szélsőséges nacionalizmus erősödése. Ha ez túlmegy egy bizonyos határon, akkor reménykedhetünk az unió fellépésében, hiszen az unió polgárai szenvednek sérelmet. Fontos, hogy a várható feszültségek ne hassanak ránk bénítóan. Magánemberekről szóltam, de különös hangsúllyal szólok az egyházközségekről és a vállalkozásokról is. Helyre kell állítani azokat a természetes emberi, közösségi és gazdasági kapcsolatokat, amelyek 1920 óta sérültek, s eddig csak kismértékben éledtek fel. A határmódosítás nélküli újraegyesítés programját nem a politika valósítja meg, hanem az egyének sokasága! A hatvanas-hetvenes években sokan az erdélyi magyarság helyzetét megismerve vették észre, hogy - ha mértékét tekintve kisebb is - lényegét tekintve az anyaországban is elnyomás van. Most nem az elnyomás lesz hatékonyabb Romániában és Bulgáriában, hanem - remélhetőleg - az unió adta lehetőségek felhasználása. Gazdasági elemzők úgy gondolják, hogy Románia 2012-ben bevezetheti az eurót. Velünk kapcsolatban csak abban látszik megegyezés, hogy 2014 előtt nem tehetjük meg. Ez csak egy szimbolikus jele annak, hogy nemcsak társakat, hanem versenytársakat is kaptunk, s az elmúlt két év „dübörgő gazdaságának" eredményei miatt alapos hátránnyal kezdjük a versenyt. Ez azonban már nem a bővítés kérdése, s nem is a románokat és a bolgárokat kell érte hibáztatnunk. Üdvözöljük hát jó szívvel Romániát és Bulgáriát az unióban! Isten hozta ezáltal a nagy közösségbe az erdélyi s csángóföldi magyarokat! (A szerző a KDNP alelnöke, európai ■parlamenti képviselő.) Hadjárat az ortodox ikonok ellen Eltávolítaná a romániai iskolákból az ortodox ikonokat egy Buzau megyei tanár. Emil Moise arra hivatkozik, hogy a szinte valamennyi iskolában jelen levő szentképek sértik a diákok jogát azesélyegyenlőséghez, és hátrányosan érintik a más vallásúakat. A tanár eleinte csak leveleket írogatott a román tanügyminisztériumnak meg a neoprotestáns felekezeteknek, nemrég viszont az Országos Diszkriminációellenes Tanácshoz fordult. A tanács igazat adott neki, és javaslatban fogalmazta meg a véleményét a tanügyi tárcának: eszerint ajánlatos volna, ha az ikonokat eltávolítanák a tantermek falairól, és kizárólag a fakultatív hittanórákon vennék elő azokat. A tanügyi minisztérium visszautasította a tanács ajánlását, ennek ellenére a román médiában és közéletben fellángolt az erről szóló vita. A bukaresti ortodox pátriárka hangsúlyozta: a vallási szimbólumok nem kényszer eredményeképpen, hanem a szülők és tanárok kívánsága nyomán kerültek az iskolákba. Éppen ezért azok kitiltása brutális megsértése volna az ő jogaiknak, a vallásszabadság megsértését és a keresztény értékek semmibevételét jelentené. Az ikonok eltávolítása mellett ugyanakkor néhány liberális gondolkodású román értelmiségi és a melegek jogaiért küzdő Accept szervezet is állást foglalt. A felvetés már csak azért is feltűnést keltett, mert az ortodox egyház rendkívüli befolyással bír Romániában, és a lakosság több mint nyolcvan százaléka ortodox vallásúnak tartja magát. A rendszerváltás óta eltelt időszakban több alkalommal is végeztek közvélemény-kutatásokat, amelyek során a különböző intézmények úgynevezett bizalmi indexét vizsgálták. Ezekből mindannyiszor kiderült, a romániai lakosság leginkább az egyházban bízik, közvetlenül ezután a katonaság következik, majd a sor végén kullog a média, a parlament és az igazságszolgáltatás. Emil Moise javaslata érthető okokból nem talált befogadásra, bár a vita jelenleg is tart a médiában. A tanügyi minisztérium szerint az ikonok jelenlétéről a diákoknak és szüleiknek, nem utolsósorban pedig maguknak az érintett tanintézményeknek kellene dönteniük. Hasonló álláspontot képviselt a román képviselőház tanügyi bizottsága is, amely nemrég tárgyalta az ügyet. Az egyik képviselő ironikusan megjegyezte: ha kitiltják az iskolákból a szentképeket, a harangzúgást is meg kellene tiltani, sőt a templomokat is le kellene rombolni, hiszen azok is szem előtt vannak, és éppúgy sérthetik valakinek az érzékenységét. Mindeközben egészen érdekes helyzetek is adódnak: az egyik román hírtelevízió friss tudósítása szerint egy bákói matematikatanár a templomban, ikonok és szobrok között tartja az óráit. A kelet-romániai megyében levő település pedagógusa úgy látja: a környezet az iskolaépületnél jobban motiválja a gyermekeket, akik szófogadóbbak és figyelmesebbek, mint általában. A diákok pedig szintén nem tiltakoznak. Igaz, ők inkább abban reménykednek, hogy dolgozatíráskor a feszület irányából érkezik - titokban - a helyes válasz. Lukács János Emberszeretete ma is szenteket tud nevelni... Az idei Szent Erzsébetév kezdetén Seregély István egri érsek körlevélben vázolta fel az esztendő spirituális programját. Ebből idézünk. Mindenekelőtt maradjunk imádkozó emberek. (...) Az imádságos lelkűlét teszi a magyar életet fönntartó munkánkat is Isten áldására méltóvá. Legyen távol tőlünk a mai hamis ügyeskedés, amely más verejtékéből törekszik megélni, sőt meggazdagodni. 2007-ben Árpád-házi Szent Erzsébet születésének 800. évfordulóját ünnepli az egész világ. Legyen számunkra a hiteles keresztény élet példaképe. Az ő jótékony emberszeretete ma is szenteket tud nevelni. Korlátozzuk igényeinket. Tegyünk szert adni kész jószívűségre. Mindebből imádságból, munkából, bűnbánatból, engesztelésből és a Szent Erzsébet tanította, segítő szeretetből remélhetjük, hogy a jókívánság, amit ma sokszor mondunk, és én is mondok, nem lesz eredménytelen. Lapszél Betlehemesek a társasházból Történnek még csodák Budán. Egy lakótársunk elmesélte nekem karácsonyi élményét: meghívást kapott egy különös estére. A szomszéd utca egyik ötemeletes házának udvarán a lakók megrendezték a társasházuk karácsonyát. A gyerekek eljátszották a betlehemi történetet: Máriának, Szent Józsefnek, pásztornak vagy éppen szerecsen királynak öltözve. A felnőttek pedig egy-egy tál süteménnyel, egy üveg borral járultak hozzá a közös ünnepléshez. Volt, aki gulyást főzött az udvaron, egy hatalmas kondérban! Lakótársunk, mintegy „külsősként" erre az ünnepre volt hivatalos. Talán azért, hogy az ötletet továbbadja. A mi, Ugocsa utcai házunkban is meg lehetne szervezni egy ilyen estét - álmodozott a földszinti lépcsőfordulóban állva. Lelkesen támogattam az ötletet, de a „hogyan is kezdjük?" kérdésében mindketten tanácstalannak bizonyultunk. Talán emlékezetünkbe vésődött egy közönyös, elutasító tekintet, vagy egy nem viszonzott köszönés. Akkor a lakótársam azt mondta: megbeszéli a Márvány utcaiakkal, hogy a jövő évben én is ott lehessek a társasházi betlehemesen, azzal a reménnyel, hogy a csoda melegétől áthatva ketten már elegen leszünk ahhoz, hogy elkezdjük, valahogy. Körössy Halál vagy büntetés? Szaddám Huszeinre kimondták a halálos ítéletet. December 29-én, nézve a külföldi televíziós csatornákat, figyelve az internetet még mindenki arról tanakodott, vajon még aznap, vagy csak másnap végzik-e ki Irak egykori vezetőjét. A szombat reggeli híradások aztán világgá repítették a hírt: titokban, hajnali négy órakor felakasztották Szaddám Huszeint. A világ jelentős része, amely izgatott vágyakozással várta a diktátornak nevezett személy kivégzését, figyelmen kívül hagyta a világ másik jelentős részének véleményét, hogy halált halállal nem szabad megtorolni. Kérhette ezt akár az olasz külügyminiszter, s pestiesen szólva akár a római pápa is... Mások állítják, újabb véres merényletek elindítója lesz e kivégzés. Szaddám Huszein megérdemelte a halált - kiáltja a műveltnek vélt világ egyik fele. A másik fele pedig azt, hogy büntetést érdemelt volna. Ma már tudjuk, az erőszakosabbik rész győzött. Arról azonban sokkal kevesebben szólnak, s legtöbbször csak baráti körben, hogy bizony vannak más országok is, akiknek vezetői büntetést érdemelnének. Kisebbet, avagy nagyobbat. Az egyik „csak" lopott, a másik értelmetlen háborúkban öleti saját fiataljait, a harmadik megint „csak" politikai ellenfeleit, esetleg túl sokat tudó vagy neki ellentmondó riválisait, egykori bajtársait, tette, tetette el láb alól. Vannak, akik saját népüket tartják rabságban, alázzák meg naponta, mások idegen hatalomként, saját felsőbbrendűségüket hangoztatva aláznak meg, tartanak megszállva más nemzeteket. Róluk, viselt dolgaikról talán félelemből, de „érdemtelenül" keveset beszél a sajtó. Kókay Megállt az idő(kerék) Már elég régen történt. 2004. május elsején többek közt az akkori miniszterelnök indította el a Városligetnél felállított hatalmas homokórát. A kivitelező cég azt állította róla, hogy rendkívül hosszan fogja mutatni az idő múlását. Már akkor sem értettem, miért van szükség az Európai Unióhoz való csatlakozásunk emlékjeléül épp e hatalmas homokórára. Aztán felrémlett, hogy ez a szabadkőműves jelképek közül való. „A szabadkőműves beavatási szertartáson ez az egyik tárgy, amely fölött a beavatandónak meditálnia kell" - olvashatjuk a szimbólumok lexikonában. Az máig nem derült ki, mi köze e jelképnek az Európai Unióhoz. Mindenesetre 350 milliót fizetett érte a kormány, aztán összesen négy hónapig működött. Azóta áll. Most a Kincstári Vagyonigazgatóság eladná a működtetési jogát. Nagy lehetőség, de még senki nem kapott rajta. Pedig a befuccsolt szabadkőműves jelkép ma már nem 350 milliót, csupán 267 ezret ér... Annak idején nem kérdeztek meg senkit az adófizetők közül, vajon ez a „műalkotás" lesz-e az EU-csatlakozás megfelelő emléke és a városkép emelője. Az egész ügy kivizsgálása nyilván nem marad el... Mi csak szerényen jegyezzük meg: hazánkban gyaníthatóan némileg több keresztény él, mint szabadkőműves, így esetleg jóval olcsóbban elkészülhetett volna például a helyhez jobban illő Regnum Marianum-kereszt is. Biztosan nem jutottak volna vele csődbe... Rosdy Pál