Új Ember, 2007 (63. évfolyam, 1/3047-52/3098. szám)

2007-01-07 / 1. (3047.) szám

2007. január 7. Köz­élet Surján László Huszonheten a bővülő unióban Huszonheten alkotjuk immár az Európai Uniót, vagy ahogy régen mondták, az Európai Közösséget. Ám nosztalgiára nem építhetünk, tekint­sünk inkább előre. Az új tagoknak ki­járó udvarias köszöntésen túl nézzük meg, mit hoz magával ez az újabb bő­vítés? A fogadtatás formailag rendben lesz, több európai biztos is Bukarest­be utazott, búcsúztatni az óévet, kö­szöntem az újat. Szép gesztus, fejedel­mi ellátásban lesz részük. (Tudom, én is voltam hajdan egy román elnök vendége.) Lelkesednek majd. Kérdés, hogy lelkesedésüket átveszi-e Jack, Jean, Hans, Pierre, avagy Mario? Va­gyis hogyan fogadja az új (szegény) rokonokat a szolidaritásában meg­gyengült, s a jövőt aggodalommal né­ző európai polgár? Az, aki elégedet­lenségét épp az európai alkotmány el­utasításával fejezte ki, megnehezítve ezzel a további bővítéseket, de még inkább a 27 tagú unió hétköznapjait. A ruhát - amelyet mint az unió mű­ködését szabályzó szerződést vise­lünk - alapvonalaiban hat tagra ter­vezték. Kezdettől hangoztatták ugyan, hogy nem zárt klubról van szó­­, s valóban, szinte folyamatos volt a bővülés -, arra nem számítottak, hogy az egykori Római Szerződés öt­venéves évfordulóján 27 zászló leng majd a közösségi intézmények or­mán.Vannak, akik Kasszandraként a működésképtelenséget jósolják. A ká­sát azonban soha nem eszik olyan for­rón, mint ahogy főzik. Az unió 25 tag­gal is létezett, még kettő nem nagy változás. A 27 európai biztos ugyan felesleges, már Kovács Lászlónak is csak néhány főosztályból kanyarítot­­tak ki egy feladatkört, s az újak eseté­ben még jobban kilóg a lóláb. Ez azonban még nem működési zavar. Vannak, akik a tagállamok vétójogá­tól félnek, de ennek elvi jelentősége van. Érthető az aggály, hogy egy - esetleg csak igen kis - ország ne gá­tolhassa az összes többit. Azonban az is fontos, hogy egyetlen tagállamra se lehessen semmit rákényszeríteni, amiről nem lehet meggyőzni. Ezért nem baj, hogy a jelenlegi rendben kezdődik a 27-ek közös élete. Az idő majd meghozza a szükséges változta­tásokat. Jó, hogy a 15-ök nem döntöt­ték el nélkülünk, hogy mik legyenek a játékszabályok... A 2007-es bővítéssel tovább nőtt a távolság az unió fejlett és fejletlen tag­államai között, s felmérhetetlen, hogy ez mit hoz magával. Szociális különb­ségek mindig is voltak az unióban. Ez kezdetben Észak és Dél között terem­tett feszültséget, most van, illetve fel­erősödik egy Nyugat-Kelet ellentét­pár is. A régi tagállamok mindenféle védzáradékkal biztosítják magukat a számukra nem kívánatos fejlemények ellen. Akadályozzák például a mun­kaerő szabad áramlását. Elmulasztot­ták ugyanakkor a tőke szabad áram­lását is gátolni, s az eredmény már látszik: a nagyobb cégek áthelyezik székhelyüket oda, ahol olcsóbb a munkaerő. Keleten pedig olcsó, sőt nagyon olcsó. Ha ehhez az új tagál­lamok még adókedvezményeket is adnak, a csábítás akkora, hogy akár patinás cégek távozására is számítani kell a régieknek. A tőkebeáramlás természetesen na­gyon kell az újaknak, de ennek is van­nak káros hatásai, s némelyiküket nem is olyan könnyű előre látni. Egy biztos: a bővítés pillanata lehet tűzijá­­tékos öröm, de a hétköznapok sok, ma még részben ismeretlen feszültsé­get is hoznak majd. E feszültségek egy része elkerülhe­tő lett volna, ha a felvételi folyamat megalapozottabb. Az Európai Parla­mentben kevesen vannak - ha van­nak egyáltalán -, akik szerint Romá­nia és Bulgária valóban felkészült az egyesítésre. Mindenki tisztában van azzal, hogy sem emberjogi, sem gaz­dasági szempontból nem „unióérett" egyikük sem. Felvételük mellett azt az érvet hozzák fel, hogy bámulatos az út, amelyet bejártak, s az elért ered­mények garanciát adnak arra is, hogy a folyamat nem áll le, a felzárkózás teljes lesz, s sebességét a taggá válás növelni, nem pedig lassítani fogja. Gazdasági szempontból ez valószínű­leg igaz, az emberi jogok területén azonban nem látom ilyen fényesnek a jövendőt. A Babes-Bolyai Tudomány­­egyetemen a magyar nyelvű táblák ti­lalma az ellenkezőjére utal. Ugyanak­kor rontja például Románia nemzet­közi megítélését, hogy az Európai Parlamentben a szélsőséges román képviselők megjelenése kell ahhoz, hogy egy úgynevezett radikális frak­ció alakulhasson. A szélsőséges román jelenségek fé­kezését sokan az uniótól várják. Az unió azonban 2004-ig érett demokráci­ákból állt, ezekben sokfajta hiba, bűn előfordult ugyan, de a rendszer egésze mindig elérte a megtisztulást. A régi tagállamok polgárai között is van pél­dául korrupt ember, ám ha kiderül, az érintettek nem kapnak politikai védel­met, hanem le kell mondaniuk, vagy akár börtönbüntetésre is számíthat­nak. Arra nem készült fel sem a római, sem a nizzai szerződés - láthattuk ezt a magyarországi események kapcsán - hogy egy tagállam egész vezetése kor­rupt, vagy folyamatosan hazudik, „reggel, délben és este"... Magyar szempontból jó, hogy im­már személyi igazolvánnyal is útra kelhetünk Erdélybe vagy akár a Feke­te-tenger partjára. Határellenőrzés még lesz, sőt azután is lesz, hogy mi valamikor 2008-ban - a schengeni egyezményhez is csatlakozva - Ausztria, Szlovénia, Szlovákia felé mindenféle ellenőrzés nélkül lépjük át a határt. Románia schengeni tagsá­gának időpontjáról még nincs döntés, elképzelés is alig. Tehetünk-e ezután többet az erdé­lyi magyarságért, mint eddig? Ami a kormányt illeti, eddig sem tette, amit tennie kellett volna, most még inkább visszavonul majd. A magánembernek - ennek ellenére, illetve éppen emiatt is - élnie kellene a szabadabb mozgás lehetőségével. Legyen szorosabb a kapcsolat, láthatóbb a jelenlét, nyil­vánvalóbb az összetartozás! Ez per­sze nem marad válasz nélkül. Ahogy Szlovákiában az unió adta lehetősé­gek felismerése a szlovák nacionaliz­musból erős magyarellenességet vál­tott ki, Romániában is várható a szél­sőséges nacionalizmus erősödése. Ha ez túlmegy egy bizonyos határon, ak­kor reménykedhetünk az unió fellé­pésében, hiszen az unió polgárai szenvednek sérelmet. Fontos, hogy a várható feszültségek ne hassanak ránk bénítóan. Magánemberekről szóltam, de különös hangsúllyal szó­lok az egyházközségekről és a vállal­kozásokról is. Helyre kell állítani azo­kat a természetes emberi, közösségi és gazdasági kapcsolatokat, amelyek 1920 óta sérültek, s eddig csak kismértékben éledtek fel. A határmó­dosítás nélküli újraegyesítés programját nem a politika valósítja meg, hanem az egyének sokasága! A hatvanas-hetvenes években so­kan az erdélyi magyarság helyzetét megismerve vették észre, hogy - ha mértékét tekintve kisebb is - lényegét tekintve az anyaországban is elnyo­más van. Most nem az elnyomás lesz hatékonyabb Romániában és Bulgári­ában, hanem - remélhetőleg - az unió adta lehetőségek felhasználása. Gaz­dasági elemzők úgy gondolják, hogy Románia 2012-ben bevezetheti az eurót. Velünk kapcsolatban csak ab­ban látszik megegyezés, hogy 2014 előtt nem tehetjük meg. Ez csak egy szimbolikus jele annak, hogy nem­csak társakat, hanem versenytársakat is kaptunk, s az elmúlt két év „dübör­gő gazdaságának" eredményei miatt alapos hátránnyal kezdjük a versenyt. Ez azonban már nem a bővítés kérdé­se, s nem is a románokat és a bolgáro­kat kell érte hibáztatnunk. Üdvözöljük hát jó szívvel Románi­át és Bulgáriát az unióban! Isten hoz­ta ezáltal a nagy közösségbe az erdé­lyi s csángóföldi magyarokat! (A szerző a KDNP alelnöke, európai ■parlamenti képviselő.) Hadjárat az ortodox ikonok ellen Eltávolítaná a romániai is­kolákból az ortodox ikonokat egy Buzau megyei tanár. Emil Moise arra hivatkozik, hogy a szinte valamennyi is­kolában jelen levő szentké­pek sértik a diákok jogát az­­esélyegyenlőséghez, és hát­rányosan érintik a más vallá­­súakat. A tanár eleinte csak leveleket írogatott a román tanügyminisztériumnak meg a neoprotestáns felekezetek­nek, nemrég viszont az Or­szágos Diszkriminációelle­nes Tanácshoz fordult. A ta­nács igazat adott neki, és ja­vaslatban fogalmazta meg a véleményét a tanügyi tárcá­­nak: eszerint ajánlatos volna, ha az ikonokat eltávolítanák a tantermek falairól, és kizá­rólag a fakultatív hittanórá­kon vennék elő azokat. A tanügyi minisztérium vissza­utasította a tanács ajánlását, ennek ellenére a román mé­diában és közéletben fellán­golt az erről szóló vita. A bukaresti ortodox pátri­árka hangsúlyozta: a vallási szimbólumok nem kényszer eredményeképpen, hanem a szülők és tanárok kívánsága nyomán kerültek az iskolák­ba. Éppen ezért azok kitiltása brutális megsértése volna az ő jogaiknak, a vallásszabad­ság megsértését és a keresz­tény értékek semmibevételét jelentené. Az ikonok eltávolí­tása mellett ugyanakkor né­hány liberális gondolkodású román értelmiségi és a mele­gek jogaiért küzdő Accept szervezet is állást foglalt. A felvetés már csak azért is feltűnést keltett, mert az orto­dox egyház rendkívüli befo­lyással bír Romániában, és a lakosság több mint nyolcvan­­ százaléka ortodox vallásúnak tartja magát. A rendszerváltás óta eltelt időszakban több al­kalommal is végeztek közvé­lemény-kutatásokat, amelyek során a különböző intézmé­nyek úgynevezett bizalmi in­dexét vizsgálták. Ezekből mindannyiszor kiderült, a ro­mániai lakosság leginkább az egyházban bízik, közvetlenül ezután a katonaság követke­zik, majd a sor végén kullog a média, a parlament és az igazságszolgáltatás. Emil Moise javaslata érthető okok­ból nem talált befogadásra, bár a vita jelenleg is tart a mé­diában. A tanügyi minisztéri­um szerint az ikonok jelenlé­téről a diákoknak és szüleik­nek, nem utolsósorban pedig maguknak az érintett tanin­tézményeknek kellene dönte­niük. Hasonló álláspontot képviselt a román képviselő­ház tanügyi bizottsága is, amely nemrég tárgyalta az ügyet. Az egyik képviselő iro­nikusan megjegyezte: ha ki­tiltják az iskolákból a szentké­peket, a harangzúgást is meg kellene tiltani, sőt a templo­mokat is le kellene rombolni, hiszen azok is szem előtt van­nak, és éppúgy sérthetik vala­kinek az érzékenységét. Mindeközben egészen ér­dekes helyzetek is adódnak: az egyik román hírtelevízió friss tudósítása szerint egy bákói matematikatanár a templomban, ikonok és szob­rok között tartja az óráit. A ke­let-romániai megyében levő település pedagógusa úgy lát­ja: a környezet az iskolaépü­letnél jobban motiválja a gyer­mekeket, akik szófogadóbbak és figyelmesebbek, mint álta­lában. A diákok pedig szintén nem tiltakoznak. Igaz, ők in­kább abban reménykednek, hogy dolgozatíráskor a feszü­let irányából érkezik - titok­ban - a helyes válasz. Lukács János Emberszeretete ma is szenteket tud nevelni... Az idei Szent Erzsébet­­év kezdetén Seregély Ist­ván egri érsek körlevél­ben vázolta fel az esz­tendő spirituális prog­ramját. Ebből idézünk. Mindenekelőtt maradjunk imádkozó emberek. (...) Az imádságos lelkűlét teszi a magyar életet fönntartó mun­kánkat is Isten áldására mél­tóvá. Legyen távol tőlünk a mai hamis ügyeskedés, amely más verejtékéből tö­rekszik megélni, sőt meggaz­dagodni. 2007-ben Árpád-házi Szent Erzsébet születésének 800. év­fordulóját ünnepli az egész vi­lág. Legyen számunkra a hite­les keresztény élet példaképe. Az ő jótékony emberszeretete ma is szenteket tud nevelni. Korlátozzuk igényeinket. Te­gyünk szert adni kész jószí­vűségre. Mindebből­­ imád­ságból, munkából, bűnbánat­ból, engesztelésből és a Szent Erzsébet tanította, segítő sze­retetből remélhetjük, hogy a jókívánság, amit ma sokszor mondunk, és én is mondok, nem lesz eredménytelen. Lapszél Betlehemesek a társasházból Történnek még csodák Budán. Egy lakótársunk elmesélte nekem karácsonyi élményét: meghívást kapott egy különös estére. A szomszéd utca egyik ötemeletes házának udvarán a lakók megrendezték a társasházuk karácsonyát. A gyerekek eljátszották a betlehemi történetet: Máriának, Szent Józsefnek, pásztornak vagy éppen szerecsen királynak öltözve. A felnőt­tek pedig egy-egy tál süteménnyel, egy üveg borral járultak hozzá a közös ünnepléshez. Volt, aki gulyást főzött az udva­ron, egy hatalmas kondérban! Lakótársunk, mintegy „külsősként" erre az ünnepre volt hivatalos. Talán azért, hogy az ötletet továbbadja. A mi, Ugocsa utcai házunkban is meg lehetne szervezni egy ilyen estét - álmodozott a földszinti lépcsőfordulóban állva. Lel­kesen támogattam az ötletet, de a „hogyan is kezdjük?" kérdé­sében mindketten tanácstalannak bizonyultunk. Talán emlékezetünkbe vésődött egy közönyös, elutasító tekintet, vagy egy nem viszonzott köszönés. Akkor a lakótársam azt mondta: megbeszéli a Márvány utcaiakkal, hogy a jövő évben én is ott le­hessek a társasházi betlehemesen, azzal a reménnyel, hogy a csoda melegétől áthatva ketten már elegen leszünk ahhoz, hogy elkezdjük, valahogy. Körössy Halál­­ vagy büntetés? Szaddám Huszeinre kimondták a halálos ítéletet. December 29-én, nézve a külföldi televíziós csatornákat, figyelve az internetet még mindenki arról tanakodott, vajon még aznap, vagy csak másnap végzik-e ki Irak egykori vezetőjét. A szom­bat reggeli híradások aztán világgá repítették a hírt: titokban, hajnali négy órakor felakasztották Szaddám Huszeint. A világ jelentős része, amely izgatott vágyakozással várta a diktátor­nak nevezett személy kivégzését, figyelmen kívül hagyta a világ másik jelentős részének véleményét, hogy halált halállal nem szabad megtorolni. Kérhette ezt akár az olasz külügymi­niszter, s pestiesen szólva akár a római pápa is... Mások állít­ják, újabb véres merényletek elindítója lesz e kivégzés. Szaddám Huszein megérdemelte a halált - kiáltja a művelt­nek vélt világ egyik fele. A másik fele pedig azt, hogy büntetést érdemelt volna. Ma már tudjuk, az erőszakosabbik rész győzött. Arról azonban sokkal kevesebben szólnak, s legtöbbször csak baráti körben, hogy bizony vannak más országok is, akiknek ve­zetői büntetést érdemelnének. Kisebbet, avagy nagyobbat. Az egyik „csak" lopott, a másik értelmetlen háborúkban öleti saját fiataljait, a harmadik megint „csak" politikai ellenfeleit, esetleg túl sokat tudó vagy neki ellentmondó riválisait, egykori bajtár­sait, tette, tetette el láb alól. Vannak, akik saját népüket tartják rabságban, alázzák meg naponta, mások idegen hatalomként, saját felsőbbrendűségüket hangoztatva aláznak meg, tartanak megszállva más nemzeteket. Róluk, viselt dolgaikról talán fé­lelemből, de „érdemtelenül" keveset beszél a sajtó. Kókay Megállt az idő(kerék) Már elég régen történt. 2004. május elsején többek közt az akkori miniszterelnök indította el a Városligetnél felállított ha­talmas homokórát. A kivitelező cég azt állította róla, hogy rend­kívül hosszan fogja mutatni az idő múlását. Már akkor sem ér­tettem, miért van szükség az Európai Unióhoz való csatlakozá­sunk emlékjeléül épp e hatalmas homokórára. Aztán felrémlett, hogy ez a szabadkőműves jelképek közül való. „A szabadkő­műves beavatási szertartáson ez az egyik tárgy, amely fölött a beavatandónak meditálnia kell" - olvashatjuk a szimbólumok lexikonában. Az máig nem derült ki, mi köze e jelképnek az Eu­rópai Unióhoz. Mindenesetre 350 milliót fizetett érte a kor­mány, aztán összesen négy hónapig működött. Azóta áll. Most a Kincstári Vagyonigazgatóság eladná a működtetési jogát. Nagy lehetőség, de még senki nem kapott rajta. Pedig a befuccsolt szabadkőműves jelkép ma már nem 350 milliót, csupán 267 ezret ér... Annak idején nem kérdeztek meg senkit az adófizetők kö­zül, vajon ez a „műalkotás" lesz-e az EU-csatlakozás megfele­lő emléke és a városkép emelője. Az egész ügy kivizsgálása nyilván nem marad el... Mi csak szerényen jegyezzük meg: ha­zánkban gyaníthatóan némileg több keresztény él, mint sza­badkőműves, így esetleg jóval olcsóbban elkészülhetett volna például a helyhez jobban illő Regnum Marianum-kereszt is. Biztosan nem jutottak volna vele csődbe... Rosdy Pál

Next