Uj Idők, 1899 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1899-11-19 / 47. szám - Jókai Mór: Öreg ember nem vén ember / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok

- 477 - ÖREG EMBER NEM VÉN EMBER Képzért regény négy részben ® írta JÓKAI MÓR FOLYTATÁS Mikor ezeket meglátta a hölgy, kitört belőle a kacagás, úgy nevetett, hogy a haja egészen hátraom­lott a fejéről, fésű, hajtű mind kihullott belőle. A következő percben megint éktelen dühbejött: földhöz vágta a fényképes szalagtekercset s rátaposott a papucsaival, utoljára fölkapta s a fejemhez vágta az egészet. Én aztán fogtam azt a hosszú szalagot s ahogy a Lipót-rend nagykeresztesei szokták a nagy kordont, keresztül kötöttem azt a vállamon és mellemen, jól ügyelve rá, hogy a legérdekesebb képek elől kerüljenek. Erre a hölgy megint elkezdett nevetni, de már szelídebb modorban, kezeit keblére téve s édes csengő hangon mondá: — Nem. Ilyen kinematoszkópot nem hagyok magamról többet fölvétetni. Azzal odalépett hozzám s h­olda a vállamról az átkötött fénykép- szalagot, azt összegöngyölítve az ujjai körül. — Csúnya voltam ugy­ é ? sugá a fülembe. — Nagyon csúnya. — Itt maradok. Nem megyek el innen. Egészen közönyös arcot csináltam hozzá. — De hát mért akar ön itt maradni? — Azért, hogy önön boszút álljak. — Rajtam? Én miért ? — Először azért, hogy az életre visszahozott, másodszor ezekért a fényképekért. Ez ok arra, hogy önt a pokolba küldjem. — Pokolba ? Hisz ön nem hiszi a túlvilágot. — A mennyországot nemc. Az, ha van, messze van. De a poklot igen. Az közel van. — De én nem hagyom ám magamat oda kül­detni. — Rosszul mondtam. Hogy önt a pokolra vigyem. — így már jobb. Erre már kíváncsi vagyok. De hát addig is nem akarja felölteni a ruháit? — Nem. Valamire emlékeztetnek. Nekem is jó az, amiben a többiek járnak. Azt hiszem, egy más pla­nétán vagyok. Ön még nem is tudja, hogy én ki vagyok. (Ezzel ismét leült a kerevetre.) — Azt csakugyan érdekelne megtudnom. — De azt józanon el nem mondhatom. Van az ön planétáján bor ? (Bor? Ez kitalálja az én gyógyrendszeremet!) — Van, mint orvosság. De én azt önnek az orvosnő rendelése nélkül nem adhatok. — Hát hivassa ide az orvosnőt. A szabónő még mindig ott állt a csomó asszonyi öltözékkel. Azt utasítottam, hogy az öltönyöket akas­sza be a szekrénybe s aztán kérje ide az orvosnőt. Nem messze kellett érte mennie: ott volt az elő­szobában, leste a kísérletem eredményét. Én egész nyugalommal mondom neki, hogy ő nagysága itt kíván maradni az intézetünkben. Tudassa ezt a rendőrséggel. Az orvosnő ismerte a formaságokat. — Szükséges, hogy ezt előttem, élőszóval kife­jezze. — Kész vagyok rá. A hölgy fölállt a helyéről. Az orvosnő pedig leült az asztal mellé, ahol író­szerek voltak: elővett a bőrtakaróból egy űrlapot. A hölgy tudta, hogy mit kell mondania. — Nevem Zentay Diadalma: lakásom Andrássy­ út, saját villámban. Kinyilatkoztatom, hogy önkényt itt akarok maradni továbbra is a nayades novées mentő­intézetében. Az orvosnő leírta a mondottakat s aztán kérte a kisasszonyt, hogy írja alá a nyilatkozatot. Megtette. Tehát megtudtam, hogy kisasszony. Egy kis­asszony, akinek híre van, mint egy nőnek. Most én intéztem egy kérdést az orvosnőhöz. — A kisasszony bort kíván inni. — Pepszin-bort, vagy china-bort ? — Nem, nem­ sietett tiltakozni a hölgy. Való­ságos bort, amit étel mellett isznak. — Ah­­a kisasszony már éhes is ? Ez örvende­tes fordulat. Eddig valóságos sitophobiát tanúsított: ételundort. — Igen, a Liebig-leves, meg a Quacker-Oats iránt. — Ezzel tápláljuk az üdülőket. Húskivonat és zabdara. — De az én gyomromnak semmi baja. Én éhes vagyok. — Ez határozott gyógyulást jelent. Én megenge­dem, hogy egyék, amit megkíván s bort is ihatik hozzá. A késmárki harangtorony A felsőmagyarországi renaissance építészet 70

Next