Új Magyarország, 1991. június (1. évfolyam, 31-55. szám)
1991-06-18 / 45. szám
tak, úgyhogy 24 óra múlva már bevonulhattak Dunapatajra. Az ott elkövetett rémségeket és tömeggyilkosságokat részletesen és pontosan majd csak akkor lehet leírni, ha annak minden adatát egy külön vizsgálóbizottság megállapítja. Dunapatajon minden háznak van halottja. A terroristák mint dühödt és eszeveszett fenevadak rohantak végig az utcákon, s akit kint találtak, lelőtték. Egy fiatal cipészsegédet, ki előtte való nap jött menyasszonyát meglátogatni, éppen a kapuban találták, megragadták és folyton ütlegelve, pofozva a papiak elé kísérték és fölakasztották. Szóhoz sem juthatott... Egy Felvidékről való pénzügyőri szemlészt, ki feleségéért és gyermekeiért ment le Dunapatajra, az udvarból elhurcolták és fölakasztották ... Az akasztásokat oly módon végezték, amilyenre aligha volt példa a kivégzések történetében. Készakarva-e vagy tudatlanságból, oly rosszul hurkolták meg a kötelet, hogy egyik-másik test félóráig is rángatódzott, dobálta magát, vonaglott a kötélen... A pribékek egymás után hurcolták a papiak elé az áldozatokat, csupa ártatlan és szegény embert, mert a gazdaemberek, akik az ellenforradalomban részt vettek a kocsival és lovaikkal, mielőtt a vörösök bevonultak volna, átmentek a demarkációs vonalon túl. Szegedre... A felakasztott embereket, mikor prég a fán lógtak, haldoklás közben is verték, pofozták és pipát, gallyakat és más tárgyakat dugdostak a szájukba... A terroristák másik csoportja a házakba rohant be, s ahol érték, a lovak és a tehenek mellett, udvarokon, istállókban lőtték le az embereket és fiatal legényeket... Négy óra hosszat tartott a rémséges gyilkolás, az utcákon mindenütt holttestek hevertek, vér szivárgott az árkokban.” Rokonok, szemtanúk Botykai Jenő: — Anyámtól, apámtól hallottam róla csak, mert én nagyapámat nem ismertem. Azt mondják, alig egy hónappal korábban hozták haza Szerbiából, hadifogságból. Valami hatalmas sarcot kellett érte fizetni. Ennek a tizenkilences ellenforradalomnak, vagy ahogy ma már lehet hívni, fölkelésnek, öregapám nagy főszereplője volt: a szervezkedők valahonnan két ágyút is szereztek, aztán őtet jelölték ki kezelőnek, mert hát értett hozzá, még a háborúból. Nagyon tartották itt a patajiak a frontot vagy öt napig! Jöttek volna már ide is a vörösök, Hartán már bent voltak, aztán mindjárt elkezdtek volna akasztgatni. No, öregapám odalövetett eléjük, attól visszarettentek, és így esett, hogy Hartán csak egy embert akasztottak föl, a többi megfutott, nem is lett semmi bajuk. De jöttek aztán monitorok a Dunán, meg a Szamuely is erősítést kapott, úgy hogy 23-án a vörösök elfoglalták Patajt. öregapám szaladt volna haza, hogy elbújjék előlük, de még odabent a faluban megfogták. Megtalálták nála a látcsövet, ez elég is volt, öszszeverték, de iszonyúan, két helyen eltörött a keze. Nem teketóriáztak, vitték mindjárt akasztani. Amott, a református parókiánál volt két nagy gesztenyefa. Hát arra. Tizennégyet húztak föl rá. Az egyikre mindet. Azt aztán ki is ásatta a község, ne virítson bitófa a főutcán. A másik fa még mindig megvan, megnézheti. No, öregapámat is felhúzták, szegényt, de hát leszakadt a kötél. Ez még észnél volt, próbált mindjárt menekülni, de akkor meg sortüzet kapott, 23 lövést, összerogyott, ott is maradt. Hanem akkor még a tetejébe ki is rabolták: pénzét, erszényét, óráját, mindenét elvették. Ott lógtak az emberek a fákon másnapig, ijesztésül. Az öreg meg, ahol lelőtték, ott feküdt. Mondja másnap egyvalaki a községházáról, hogy menjünk, azt’ temessük el, mert különben tömegsírba kerül. Hát, vittek is ki szegényeket, szekéren, úgy voltak földobálva csak, mint a kutyák. Mesélte anyám, egyiknek a keze lógott, másiknak a lába, feje. Vendég Józsefet, öregapámat meg hazavitték, föltették az asztalra, megmosták. Pokrócot tettek az ablakra, úgy. Mert ahol világot láttak ezek, oda belőttek. Aztán éjszaka onnan ment ki a test a temetőbe, kekésről kerítésre adogatva. Ott temették el, a reformátusban, családi sírhelybe. De a neve, az fönn van, azaz volt a hősi emlékművön, amit rendeletileg ledöntöttek. Tamésiörős Julianna: — Kint, a haltai útban lakott az én nagyanyám. Apám valahol kint volt, jött haza fáradtan, azt mondja anyámnak: „Te, elmegyek, megnézem anyámat, tudod, milyen szívbajos, félénk.” No, úgy is lett. Bent vannak a házban, beszélgetnek. Három ember: a Farkas, egy cigány és apám. Ezek a vörösök meg berontanak, akár az őrültek, ordítják nagyanyámnak, hogy „Hozzál, vén kurva, bort!” Ittak, fegyvert szegezve, aztán neki, akit értek. A cigány a nagy kavarodásban bebújt az ágy alá, onnét rángatták elő. Le is lőtték mindhármukat ott, az udvaron mindjárt. Jött a hír. Anyám igen odavolt: „Jaj, gyerekeim, nincsen már apátok!” Szaladtunk volna érte menten, de nem lehetett, mert lőttek ezek a vörösök mindenre, ami mozgott. No, amikor már lehetett, másnap, ment az anyám egy emberhez, aki azelőtt apám barátja volt, akkor meg a direktóriumba került. Kérte tőle, adják ki apámat, hogy rendesen eltemethessük. Kapott is egy írást, amivel ki kellett menni a köztemetőbe érte. De édesanyám igen összeroppant, engem küldött. Szaladtam, mert ott már ásták a nagy gödröt. Megtaláltam apámat, haza is adták. Három lövést kapott, meg hat szúrást. Jóba voltunk a kántorral, az el is jött, énekelt csendesen egy imát, úgy temettük el édesapámat. Hanem az a cédula, amivel mentem érte... Az az úti... Mentem, kicsi leány, alig tizenegy éves, zuhogott az eső, kis bordó ruha volt rajtam, elázott, kijött belőle a festék, csupa piros lettem, folyott rajtam végig az a piros víz, akár ott kint, a legyilkoltak sebeiből, hogy kioldotta a vért az eső... Csizmadia Mária, Kontra Pálné: — Hallottam anyámtól, hogy mentek így házról házra, aztán a férfiak után kérdezősködtek. Dugták az asszonyok mellibe a puskacsövet, otthon van-e az uruk, vallják be. Hát apám épp nem volt otthon, elment a testvéréhez, az én nagynénémhez. Ott is jöttek ezek befelé a hartai úton, azt’ beordították, hogy van-e férfi a háznál. Igen megrémült a néném, mondta, hogy itt van a beteges testvérem, mert az apámnak ilyen asztmás szívbaja volt szegénynek, azért mondta, gondolta, beteg ember nem kell nekik. Meg hát, igaz is volt a betegség, papír volt róla. Ezeket a latrokat nem érdekelte semmi. Mindjárt megragadták, hogy „Jöjjön, barátom, kicsit kihallgatjuk”, s már vitték is a községházára. Félóra múlva meg fel is volt szegény, akasztva. Anyám meg sebtiben szedte össze otthon a papírokat, vitte volna be, hogy igazolja apámat. Karjára kapta a kistestvérem, szaladtunk nagyon. Hát, amint mennénk be a Szamuelyhez, ráfogja egy ilyen vörös őr anyámra a puskát, hogy takarodjon onnan, mert ha be mer lépni az udvarra, agyonlövik gyerekestül. Szegény apám, nem volt ő jó katonának se, nem harcolt az sehol, csak elment a testvéréhez. Ha nem féltette volna az anyját, meg a nénjét, tán még ma is élne. De hát ezek vérbosszúra törtek, mindegy volt nekik. Aztán már csak amoda jártunk, a temetőbe, az emlékműhöz. De most már az sincsen, földöntötték. Az édesapám neve volt legfölül, legelsőként bevésve. Kosaras György: — Az öregúr, mármint a feleségem apja olyan tizennégy éves legényke volt akkoriban. Sokat mesélt, hogy milyen volt a „kulákleadás” — ilyen néven emlegette ez a kommunista társaság azelőtt. Sorozni akartak a Vörös Hadseregbe, meg követelték a beszolgáltatást, aztán innen indult az egész. A fiatalabbja nem akart katona lenni a véres zászló alatt, az öregebbjének meg a beszolgáltatás nem tetszett. Mert vittek ezek mindent, a házat is elbontották volna az ember feje fölül. Akárcsak később, az ötvenes évek elején, 18-án éjszaka rámentek a volt csendőrlaktanyára, abban székelt a Vörös Őrség. Egy lövés nélkül lefegyverezték őket. Másnap meg fölszedték a vasúti síneket, mert tartottak tőle, hogy idejöhet a Szamuely páncélvonata. Aki meg a háborúban tisztes volt, szakaszvezető, mint az öregúr is, ezek álltak élére a népnek, hiszen értettek a fegyverhez, harchoz. De, azt mondják, a legtöbbnek csak kiegyenesített kaszája volt, mentek mégis, akár Dózsa idejében vagy a ’48-as forradalomban. Aztán később lett fegyver, csak muníció nagyon kevés. Apósom mesélte még, hogy amikor elbukott a fölkelés, a vörösök szedték volna össze még a nagyobbra nőtt 13—14 éves fiúkat is, ezért aztán elbujkált, aki tehette, ő is csak leskelődön, mert kiváncsi volt, mi folyik, amúgy meg a többi perstásával kint bujkált a csőszkunyhójukban, a szőlőben. A Dudáséknál három férfi volt például. A Józsi, a fia, kint volt éppen az udvaron, azt igen elkezdették verni, mire előjött az Anti bácsi, akit le is lőttek ott egy az egybe, a fiát meg elvitték fölakasztani a paplanhot. A harmadik, valami szomszédjuk volt, azzal nem tudom, mi lett, annyi biztos, hogy élve nem került elő. Az emlékművet az akkori vébétitkár döntötte le, szerintem ’56 tavaszán, sem emlékszem pontosan. Erre mi ledöntöttük a ruszki szobrot október 27-én. Emlékszem, mert magam is ott voltam, meg aztán amiatt is, amit később kaptam érte. Nagy szégyen, hogy nincs meg. Az oroszt, azt visszaállították. Ezt meg miért nem? Hadd emlékezzen mindenki a maga fajtájára. Képzelje, az ötvenes években Pestre kerültem. Egyszer, ahogy állok a buszmegállóban, megszólit egy öreg bácsi: — Hát te hova valósi vagy, fiam? Mondom, Dunapatajra. Mire az öreg: — No, kemény gyerekek teremnek arra is! Kérdem, honnét veszi, tán járt mifelénk? Aszongya: — Tizenkilencbe’ Lenin-fiú vólam... No, bátyám, mondtam neki, akkor épp itt az ideje, hogy befejezzük a társalgást, mert nekünk innét nincs mirül! Én csak annyit mondok, ha nekem lenne ott valakim az áldozatok között, hát a tíz körmivel kapartatnám ki a sírkövet azzal, aki eldöntötte! Tan Gyuláné Keserű Julianna: — Apám az öreg Szél bácsival ment ki takarmányért a rakodókertbe. Ott dolgoztak a villával. Azt’ valaki arra ment ezek közül a vörösök közül, tán úgy gondolta, veszélyes a paraszt kezében a villa, akármit is csinál vele. Lőttek rájuk, kergették őket egészen ki, a Királyégetőig, azt ott el is találták mind a kettőt. Édesapám, Fuvaros Keserű István, nem jött haza. Másnap, hogy a Szamuely itt kegyetlenkedett, mondták, rengeteg ember föl van akasztva. Mentünk mi is, mint afféle gyerekek, néztük, de nem leltük azok közt a szegények közt a fán. Utána nemsokára szóltak, hogy itt meg itt vannak agyonlőve. A tarkóján ment be a golyó, azt’ a szeménél jött ki. Akár a kutyát, úgy lőtték le. Édesapám özvegyember volt, anyám meghalt már kilencszáztizenötben. Árván maradtam teljességgel. Nagyanyám nevelt föl. Nagyon bántott, hogy ledöntötték azt az emlékművet. Pedig ott voltam az avatásán. Meg a húszéves évfordulón is. Aztán Pestre is meghívtak bennünket, tizenkilences áldozatok rokonait, emlékművet avattak ott is, a Vértanúk terén. Nagy Lajos: — Hárman voltunk testvérek. Pesten lakott a család. Ott is igen kutya volt a helyzet, apámnak be kellett volna vonulni vöröskatonának. A Hoffer-gyárban dolgozott, mint lakatos és gépész. Anyám lejött ide Patajra a gyerekekkel — magam csak kilenc hónapos voltam akkor — mert itt mégiscsak békésebbnek tetszett. De hát nagy tévedés volt. Akkor apám is lejött, nehogy ottan besorozzák, hát erre itt akarják besorozni. Aztán meg a felkelők akarták őket a vörösök ellen beállítani. Hát, apámnak elege lett, gondolta, visszamegy valahogy Pestre, ott a nagy tömegben csak hamarabb elveszik. De akkor már jött ám a Szamuely. A Nagy Sámuel, meg a Tóth Károly bácsi ott szolgáltak a nagy ágyúknál, azt’ lőtték a töltést, mikor ezek a nagy, fejes kommunisták jöttek. Vissza is riasztották őket Hartáról egy kicsit, mert odalövöldöztek pont az autójuk elébe. Hát, az apám meg, pechjére, ott bujkált többedmagával az élő gabona között, valahol a hartai szakadás környékén. Mikor aztán észrevették őket, nem tiltakozott, nem is gondolt menekülésre, hiszen voltak igazolványai, papírjai. A vörös tisztet, aki lefogta őket. (A szerző köszönetét kívánja kifejezni Romsics Ignicnak, akinek vonatkozó levéltári adatokat feldolgozó könyve nélkül sokkal nehezebb dolga lett volna. Hasonlóképp köszönet illeti Tóth Sándort, a dunapataji MDF-szervezet vezetőjét, valamint Pastyik Istvánt, a helytörténeti múzeum példamutatóan lelkes igazgatóját az általuk nyújtott segítségért.) nem érdekelte semmi magarázat Lökte félre apámat a többivel, azt’ kiadta a parancsot, hogy azonnal lőjék őket agyon. Ha nem a katona, akinek kellett volna, megtagadta, mert közben belenézett apám papírjaiba, és mondta, hogy minden rendben van, hát akkor minek? Ott volt ez a Szűcs Sándor is vele, az is rendben volt. „Na, lövöd vagy ne lövöd?!” — ordít a tiszt. A katona meg csak nem akarja. Erre őt lőtte agyon először a pisztolyával. Aztán ott helyben apámat és Szűcs Sándort is. Anyám meg nem hagyta annyiban. Amikor már itteni vérengzések után elcsendesedett kicsit a dolog, itt volt a Kun Béla, meg a Szamuely, bent a községházán. Akadt olyan is, aki látta, mi volt, hogy volt, tanúskodott. Erre azt’ behívatták a tisztet és agyonlőtték őt is. Hej, olcsó volt ám az emberélet akkoriban... A Szabó sógort is vitték volna akasztani, pedig az is ártatlan ember volt. Viszik, viszik, ez meg már majd’ megőrül, látja, hogy ott lóg a többi, hát nem vette ézre, hogy egyik volt katonakomája az őrök közt van. Ez meg odakiált neki: „Szabó koma, te vagy az?” A nevét hallja, hát feleszméli: „Te, pajtás, én vagyok!... Visznek akasztani!” Hopp, álljon meg a menet! Ez a katona akkor bement a Szamuelyhez, igazolta a komáját, azt’ így nem lett feltakasztva. Csak igen nagyon megverték. Eme úgy, hogy kínjában beszart, behugyozott. Éjszaka meg kirugdalták, menjen haza. De nem lett szegényből már egész ember többet. Itt dolgozott nálam, nemrég halt meg, de ez mindennap elmesélte, mit csináltak vele... Minden áldott nap, mióta az eszemet tudom s annak van már vagy hetven éve. Körmendi József: — Apám még a Károlyi-kormány alatt került be az elöljáróságba. Mikor meg a Kun Béla jött, az összes többi azt mondta, nem vállal hivatalt tovább, mert azelőtt a fronton voltak évekig, el van a gazdaságuk hanyagolva, azzal kell törődniük. Ezek mind kimentek, apám meg ott maradt, ő lett a direktórium másodelnöke. Lehetett, mert belépett a kommunista pártba. Amikor lett ez az ellenforradalom, apámat becsukták, az elnök meg elmenekült. Azelőtt titkos rendőr volt Pesten, volt esze, tudta, mikor kell elmenni. Apámat ma többekkel átvitték Kalocsára. Én igazolva voltam, tudták a vörösöd ki vagyok, járhattam szabadon. Látom egyszer, hogy viszik a kántor urat. Mentem utánuk, be a szobába, a Szamuelyhez. Ha még látott bolond, ficsúr embert! Bőrkesztyű, bőrkabát, bőrsapka — odakint meg harmincfokos meleg. Mondom: „Ezt az embert nem lehet felakasztani!” Erre a Szamuely: „Miért, tán nincs elég madzag?” Mondom: „Ennek nincs!” /Szongya: „Ha maga mondja, Körmendi...” Elengedte. De nemcsak ezt az egyet mentettem ki. Volt itt egy Szabó nevű gyerek, azt is vitték volna a gesztenyefa alá. Mondom: „AUil” Már vigyorog rám a Szamuely, ahogy belépek, hogy mi van már megint?! Mondom: „Fiatal gyerek ez még, nézze az elvtárs, hát buta ez, mint a tök, hagyta, hogy az a sok vén gazember rávegye, fegyverezze le a vörös őrséget, félt, hát megtette. De nem ölt ez meg senkit, idevaló vagyok, tudom.” Aszongya erre a bőrkabátos: „Na, ha maga mondja, Körmendi... Fölakasztva nem lesz, de beáll katonának!” Vitték, sorozták, másnap már a harctéren volt, a Tiszánál, a románok ellen, így maradt meg. Nem volt itt törvényszék, kérem. Akkor lehetett volna tanúskodni az emberek mellett vagy ellen. Bosszú volt ez, értelmetlen bosszú. Vissza is adta a Horthy, megvadult az is a sok kifolyatott vértől. Hát ütött. Jutott belőle nekem is, apámnak is. Végmondat a zsarnokságról — Nem nyilatkozom én, kérem. Igaz, tizenkilenc éves fiatalaszszony voltam akkor, s felnőtt szemmel láttam mindent. Mégsem emlékszem semmire. Apám ráment és én nem akarok tudni semmit. Kilencvenéves elmúltam, fél lábbal a sírban vagyok. Túléltem mindenkit, akit szerettem. Már a házam se az enyém, eltartanak Nem szólok én bele semmibe, nem akarok bajt. Amíg élek, enni kell. Én azt szeretném, ha holnap is hoznának nekem kenyeret... Szalai Attila I. évfolyam, 45. szám 1991. június 18., kedd RIPORT