Uj Nemzedék, 1921. november (3. évfolyam, 244-269. szám)
1921-11-13 / 255. szám
0 Vasárnap Ujj Nemzedék I 1921 november 13. Középkori költészetünk Milyen volt a magyar középkornak, nemzetünk legfényesebb korszakának a költészete? Hogyan tükröződik Irínné nemzeti királyságóik élete, j a lovagvilág romana keresztes háborúk mozgatorai, az akkori emberek mély vallásossága és féktelen temperánkéntuma ! Bizonyia ilyenféle,. kérdések támadnak föl az olvasón, mikor kezébe veszi azt-“a"'Mtalmas kötetet, amelybe Horváth Cirill a M. T. Akadémia megbízásából középkori költészetünk emlékeit összegyűjtötte. Középkori magyar verseink. Második, teljesenátdolgozott kiadás. Budapest, 1921. 531 l. Ára 160 K.) Megelevenedik előttünk a nyugat középkoránál; költői világa, a Nibelungen-Lied, a chansons de aesg-ek, a misztériumdrámák, a fönséges latin himnuszok, a Te deum, a Dies irae, a Stabat mátér, Petrarca szonettéi ... Ne áltassuk magunkat. Ilyenféle költői alkotásokat a magyar szellem nem termett. Sőt Horvath Cyrill kötete még terjedelmével is megtévesztő: jó háromnegyed része az ő tudós magyarázataiból kerül ki, s a hatalmas kötetben mindössze 85 vers olvasható, nagyrészt rövid pár versszaknyi dolgok. Egy pillantással átfogva az összegyűjtött anyagot, homogénnek tetszik, darabjai színben, hangban meglehetősen egyformák. Túlnyomó részük a vallásos líra körébe tartozik, az emberi szó egyéb érzelmei csak elvétve szólalnak meg bennük; elbeszélő természetű vers is csak vagy öt-hat van, köztük egy históriáé ének annak a Száva-parti Szabács-várnak dicsőséges megvételéről, melyért a világháborúban is annyi jó magyar vér ömlött. ... Ha meg akarjuk rajzolni e gyűjtemény alapján középkori költészetünk képét, először a negatív jellemvonásait kell összeszednünk, megállapítani, mi nincs bennük. Nincs szerelmes versünk abból a korból, egyetlen egy sem, nincs hazafias költeményünk; a dráma nem tudott gyökeret verni ,nálunk, a külföldi misztérium-drámáknak meg nyoma sem maradt a magyar költészetben. Nem akadt költő, aki Versbe foglalta volna akár régi mondáinkat, — a hun hagyományt vagy a honfoglalás és kalandozás eseményeit — akár az újakat, a királyságkorabelieket, noha az utóbbiakról tudjuk, hogy éltek a nép ajkán. S tudjuk azt is, hogy a királyi udvarban, főuraink várában énekmondók, egy egészen ,külön rend, gyönyörködtették a közönséget a magyarság dicső tetteinek éneklésével. Egész sorát ismerjük név szerint ezeknek az énekeseknek, s egykorú följegyzések még tárgyaikról is adnak hírt. Igen érdekes például a Mátyás udvarában élő Galeottinak jelentése, hogy a király még gyermekkorában, szülei házánál nagy gyönyörűséggel hallgatta az óriás Lóránt tetteit, királykorában pedig asztalánál ,zenészei a hősök tetteit honi nyelven, lant kíséretében énekelték. Az ének tárgya mindig valami jeles tett; tárgyban nincs hiány, mert Magyarország ellenségek között fekvén, harcikedve kifogyhatatlan. De szerelmi dalokat ritkán énekelnek, többnyire a törökök elleni haditetteket, ékes előadással. Hol vannak ezek az énekek, miért nincs egyetlen emlékünk sem középkori verseink gyűjteményében! A megfejtést egy sajátos körülmény adja: költészetünk kettéhasadása a keresztény középkorban. Mikor népünk fölvette a keresztény hitet és belépett a nyugati kultur-közösségbe, szellemi életünk s vele költészetünk is két mereven elkülönő félre szakadt. Egyfelől tovább élt és virágzott a pogánykori népies költészetünk, s ennek folytatói lettek az énekesek, akik élőszóval terjesztették a maguk naiv, közvetlen, régi hagyományokon alapuló költészetét, a magyar érzés és magyar képzelet virágait, a nemzet múltjának emlékeit és a jelenének küzdelmes rajzát; másfelől ez Írástudók, jobbára pápák, a masnik keresztény érzés- és gondolatvilágát szólaltatták meg, s afféle tanult költészet megindítói lettek. Ez utóbbiak leirták verseiket, sazok, meg lévén kötve írásban, visszamaradtak: az’ énekesek, jobbára írástudatlan, népi eredetű emberek, lant vagy’ koboz kíséretében csak énekeltek, de le nem jegyezték, úgy amint elhangzottak, elvsztek az utókor számára, s Mint egy-két töredékük jutott el korunkig. Kellőleg föl nem becsülhető vesztesége ez középkori költészetünknek, mert az így elkallódott népdalok, mondák és énekek nemcsak jellemzőbbek és eredetibbek voltak a ránk maradt tanult költészetnél, hanem nyilván színesebbek és érdekesebbek is. Az a kép tehát,amelyet a középkori magyar versek legújabb gyűjteménye elénk tár, teljességében is töredékes: régi költészetünk gazdagabb és értékesebb felének ismerete nélkül egyoldalú s azt kevésbé fényes feléről mutatja be. Figyelemreméltó, érdekes vonásai ennek a képnek is vannak. Jellemző reá az erősen vallásos, sőt egyházi színezet, szerzőik jobbára papok s nemcsak a 65 világinak, hanem a 20 világi vers közül, is egyiknekmásiknak, s a vallásos érzés behatol több világi darabba is. Amazok, jóval hosszabb időközt ölelnek föl. Első vallásos emlékünk a XIV. század legelejéről való, világi költészetünk legrégibb nyoma is csak 1463-ig nyúlik vissza. Még érdekesebb, hogy a világi versek művészi színvonala általán jóval magasabb, a Mátyás királyt és a Beriskó Péter püspököt sirató énekek. Apáti Ferenc feddő verse költőiségben vagy erőben nem maradnak el a nyugati kori termékei mögött. E világi verseknek nagyobb az eredetiségük is: mindegyik egyéni alkotás, szellemben, érzésben, kifejezésben magyar lélek műve. A két jelenség, eredetiségük és viszonylagos esztétikai értékük, közös okra vezethető vissza. A világi férfiakat bizonyos belső kényszer hajtotta, hogy a leírtükbe fölgyűlt érzelmek költői alakban mások számára is élvezhhetővé tegyék. Csak az irt közülük verset, akit megszállt az ihlet. Szerzeteseink külső kényszernek enged- tek, akkor a latin nyelvű humalisokat latinul nem tudó társaik vagy a hívők számára magyarra fordították. Eredetit alig írtak s még a magyar szentekhez szóló fohászaik is valószínűleg latin eredetűk nyomán készültek. Világi költőinket segítette a népies verselés régi magyar hagyománya, az évszázadok óta gyakorolt verselőkészség, a kolostorok lakóinak előbb verselő eljárást kellett teremteniük, az előttük álló latin verstechnikát valamiképen összehangolni a magyar nyelvvel és a fülükbe csengőmagyar versformákkal. Innen van, hogy hymnus-fordításaitik — s belőlük telik ki középkori költészetünk java része — többnyire döcögős, fogyatékos ritmusa, nehézkes és költőietlen magyar versek. Mentségükre szolgál, hogy egy részük nem is készült valójában versnek, azaz nem szánta a fordítójuk éneklésre, hanem imádságnak, recitálásra. És ne gondoljuk, hogy mind ilyen formátlan, esetlen; van közöttük több, nem is kevés, mely a, buzgó áhítat szárnyán magasra lendül s mély vallásos érzését jól perdülő sorokba, emelkedett költői szólamokba szorítja. Ilyen Vásárként András ismert éneke, Angyaloknak nagyságos asszonya. S föntebb mondott szavaimnak mintegy igazolása, hogy ez a költemény egyik legszebb vallásos énekünk, úgy látszik eredeti magyar termék, valamint eredeti az a Szűz Máriához intézett két sornyi töredék, melynél szebbet alig írtak ezidézt: Édes anya, boldog anya. Virág szülő Szűz Mária. Végül még egy jellemző és értékes ■ vonása középkori költészetünknek: bár hazafias költeményünk ebből a korból nincs, világi líránk jórészt az ország sorsának fordulataihoz kapcsolódik és erősen hazafias szellemű s ez a szellem átcsap a vallásos költeményekre is. A nemzeti érzés ilyen erős nyilvánulása a középkor egyetemes költészetében, amint Négyesy László megállapította, igen ritka, s hogy’épen a magyar költészetben ennyire gyakori, az fajunknak is, középkori költészetünknek is dicsőségei Császár Elemér. KrX»OOCOCCC©OQ©OCKXXXXXXXXXXXXí©0©OOOOC»OOOOOOOCOOCOOOO Látogatás Nadler Róbert műtermében — Az Uj Nemzedék tudósitójától. — a műegyetem hataik egy-egy homályos lett, tompa hangon ízélgetéseikbeli a nöiyt tanárukat. Nagy ás épületben valódikat rendeznek, amint a hónuk alatt,híremből a másikba hosszú folyosókon ok is vannajt; vajaszék az asztalokon e it illik- l vagy pénzesei flaffon asszonyok, tapsi állások mögött, is folyosón, hanem só utcákon járna az illi oldal harmadik emeletén hirtelen csönd és majdnem félemlitő sötétség. Egyetlen növendék szorgoskodik s lovagolja a kis rajzpadot az egyik ablaknál kissé világosodó kiugróban, valószínűleg azért, ha Nadler tanár úr netán kilépne műterméből, lássa, hogy ő mennyire igyekszik, még a sötétben is rajzol. Most már, szintén beszéltem Nadler tanár úrral, meg merném neki magyarázni, hogy nem jó ilyeneket csinálni, mert a tanár úr nem szereti az agyafúrtságot. Engem is szívesen,de gyanakodva fogadott. — Előre is megmondom, félreértések elkerülése végett, hogy én nem fizetek azért, hogy az újságok írnak rólam. Én reklámra sosem adtam ki pénzt . . . Mikor mosolyogva megnyugtattam, hogy mi nem pénzszerzésért, hanem kultúraterjesztésért adunk egy-egy képet időnként festőinkről, íróinkról és tudósainkról, akkor helyeslő megelégedéssel azonnal mesélni kezdett nekünk, — de Karlovszkyról. S nem önmagáról. — Jól teszik, ha ilyesmire vállalkoznak. Itt van Karlovszky. Európai nívójú festőnk, ilyen irányú és kaliberű festőnk nincs is. És az újságok egyáltalában nem törődtek vele. Várnom kell, míg róla magáról tehetek fel kérdéseket. — Építésznek készültem magam is, de örök vágyam mégis csak a festészet volt. Amikor Ybl vezetése alatt részt vettem az Operaház nézőterének ornamentális kiképzésében, akkor végleg elhatároztam magamat. Sokat utaztam külföldön. Nekem úgy tanultam, hogy beállottam növendéknek valamelyik mesteriskolába. Magam tanultam. Mindig helyesebbnek tartottam a magam útján haladni. És csak úgy véletlenül említi Altjai közül Németországot- s rögtön utána Egypromot. Kicsiny termetű ember: egyszerű fekete művésznyakkerülő felett Munkácsyéhoz egészen fúrásán hasonlatos feje alig rebben beszélgetés közben; nem gesztikulál; az egész idő alatt vékony ujjait összekulcsolva tartja s csak olykor Jery — összekulcsolt kézzel — nyom egyet a térdén, amint barangoló emlékezete, egy-egy állomáshoz jut. — Az első elismerés 1885-ben érc,araikor a főváros pályázatán, amelyet városi látképeket ábrázoló aquarellekre hirdettek, megnyertem az első díjat. Nagy reményeim fűződtek hozzá, mert kilátásba helyezték, hogy egész szériát fognak venni a nyertestől hasonló természetű aquarellekből. De aztán csak néhány darabot vettek . . . Ez a siker sokat jelentett akkortájt. Az erejük teljében lévő Balló, Feszty,Tökgnessy, Ligeti Antal versengtek" a pálmáért. Erre gondolok, mialatt Nadler Róbert csöndesen elmondja, hogy a király, I. Ferenc József is vett tőle akkoriban a fővárosról készített, vszfestményeket. — Aztánmegint jártam a világot. Ezt már többször mondta s csak később értettem meg, hogy mennyit jelent számára „világot járni“, amikor körül vezetett gyönyörű műtermében. Somogyi menyecskéktől kezdve, afrikai arabusig, finom pesti hölgyektől kezdve albániai fürdőző nőkig mindenféle és fajta embert láttam a vásznain. Képei úgy hatnak rám, mintha egy széles és gazdag élet memoirjai volnának. Nemes és örökbecsű jegyzetek — csakhogy nem betűkbe vetve, hanem képekbe komponálva. — Kintről hívtak haza a Képzőművészeti Főiskolára. Később voltam az Iparművészeti Iskola igazgatója is két esztendeig. De ezt csak ideiglenesen vállaltam magamra. Alkotni és tanítani, nagy örömem telt benne mindig, de igazgatói állásban, ugye, sok adminisztratív munkát is kell végeznie az..embernek. Az pedig nem volt nekem való, csak erkölcsi kötelességből vállalkoztam ideiglenesen az igazgatóiságra. Erre is ráért erkölcsi kötelességéből! A legproduktívabb festők egyike Nadler Hóbert. Műtermének falai tele képekkel. Szinte zavaró o ha arra gondol az ember, hogy az úgynevezett „legjobb márkák” közül való, mégis mennyi képe maradt. De aztán megértettem. Ő sem szereti eladni a képeit .Nem vásárra termel. . — Nem szeretem azokat a művészeket, akik sokat összefestenek, csakhogy nagy vásárt csaphassanak. A kvalitatív produkciónak vagyok a barátja. S hogy mégis annyit termel, azt csak az „álmaival való ■ állandó együttélés” teszi érthetővé. Ő jegy, retekül alkotja műveit. Élményeinek állandó kísérőzenéjéül s ezért minden képének el tudja mondani a keletkezését. Minden képének van valami története, amelynek során kiváltódott. Szinte mágnesül hanyatlik el gondolata emlékei között s hol az jut eszébe, hogy egyik ápolónőket ábrázoló kompozícióját a növendékeiről hogyan festette ki, hogy az Aquarell- és Fasztellfestők Egyesületének elnöki tisztében hogyan teremtett hangulatot a közkedveltséget ezeknek a speciális műfajoknak, hogyan utazott északra az északi fokig, délre Afrikáig és igy tovább. Aztán itthon is. A Tótföldre emlékszik . ..kellemes népére”, Erdélyre s Erdélyből való menekülésére, amikor a román betörés alatt egy csomó képe ottmaradt. — Elrabolták... És elmosolyodik, mintha nem is olyan nagy dolog volna, hogy elővették tőle a képeit, mintha azokat a lépeket úgysem lehetne elvenni tőle, mert ott élnek benne, ott kísértik a képzeletében, mint egy jól betanult napló kihullott lapjai, amelynek szövegét amúgy is szóról-szóra tudja. És tervei vannak utazni még nyarakon át, ha lehet. Lehetett volna egyet utazni, valami rajztanéri kongresszusra Pákison. Meghívták. De az útiköltség negyvenezer korona lett volna. Hát, ha küldenek útiköltséget elmegy. És nyilván látszik, hogyha nem küldenek, akkor sem történt semmi. Valami különös áhítat van abban, ahogyan bármiről is beszél, s amit tesz, azt szenvedélyből s nem praktikumból teszi. Az embert és a világot akarja megismerni s az életet és minden tényét csak „jó alkaloménak tartja erre. — A világ olyan, mint a tükör. Ugy néz vissza, ahogyan belenézünk. Ezzel bocsátott útnak. Banális ez] . . . Lehet ... A mesternek azonban teljes élménye, amelyhez leg-, belső énjét igazítja. R. V. © ssagsi sí*is sűríts gtóks aszts o ! ?mi Sím .f 45-ik szánta a ■ I | g: horesSs pályázatra wo -g Gjj: nptkozó S, az Qiwwrrtyel :á) I MEGJELENT P ÁRA H 0 KORONA. : | KapiiSii cohány'tőis déklcsii,ia párasitókkál. .:....................................................; ín