Új Szó, 1972. november (25. évfolyam, 258-283. szám)
1972-11-07 / 263. szám, kedd
Ezzel a névvel a nyolcvanegy esztendős Vörös Istvánt, az oroszországi polgárháború veteránját illette egy modranyi (madari) viharkabátos, munkásforma ember, akitől a lakása után érdeklődtem a faluban. Népéletet ábrázoló, naturalista filmek kedvelt színtereként hatott a vert falú, kis fehér ház, amelynek kapuján belül — mintha érkezésünket várta volna — ott állt maga a gazda is, fürkésző pillantásokat vetve felénk a kerítés lécei felett. Ezért a bemutatkozás után rögtön rátértem, hogy miért látogattam hozzá — ismeretlenül. Szóval, azok az oroszországi régi dolgok érdeklik magát is? Jártak már ebben az ügyben nálam maga előtt is. Hát, kerüljön beljebb! Az udvaron a nyájas ősz mélykék verőfényes, árnyékaiban már némi ridegség mocorgott, amit az öreg csontok kiváltképp megérezhetnek, mert egyre csak tessékelt befelé, a házba. Az öregemberek félig restelkedő parolájára nyújtotta jobbját, mintha a szemében mihaszna dolognak tűnne már minden erőfitogtatás, bármiféle hetvenkedés. Inkább csak mutatóujjával és hüvelykujjával szószorította meg kezemet, azonban még így is olyan érzetem támadt, mintha egy szobor kőkezét kellett volna moccanásra bírnom. Ebből, meg külsejéből ítélve, nehezen lehetne a korát meghatározni. Kerek fejű, zömök alkatú, erős tagú ember még ma is, nyolc évtizeddel a háta mögött. Engem, minden romantizáló hajlam nélkül szólva, némiképp az öregedő Hemingwayre emlékeztet. A felesége pedig, aki a régi, fekete csikótűzhely, valamint az ódivatú, időtől barnára pácolódott bútorok között serénykedve, széket törölt, majd poharacskákat rakott a takart asztalra viaszosvászonnal — a népmesék jóságos, bölcs anyókáinak alakját idézte. Próbált, nehéz sorsú emberpár. Vörös István napszámos családból hatgyerekes származik. Kora gyermekségétől fogva uradalmi földeken dolgozott. Előbb a Pálffy grófok alatt, majd a bérlőbírtokos, Schlézinger, valamint az őket sorban követő, földhöz juttatott telepesek részes munkásaként. Nekieredt a beszédnek, s amiket mondott, rendkívül meggyőző erejű tényei — tanúságtétele a kétkezi munkásember életének. Az olyan ember, mint ő, nem ismeri a szóvirágokat, nem köntörfalaz, és nem beszél mellé — tömör tárgyilagosságából kitetszik: szavai a dolgokkal egyenlő értékűek. Az első világháborúban a komáromi 5. huszárezred közvitézeként harcolt Galíciában, de harctéri szolgálata mindössze három hónapig tartott, mert 1914. október 30-án, a Lemberg alatti ütközetek után Lublin mellett fogságba esett. Először Csitára, majd a meletti berezovkai Verkagyinszk fogolytáborba került. Eseménytelenül szálltak az évek felettük, s a világ dolgairól kevés hír jutott hozzájuk. 1917 nyarától kezdve azonban bolsevik agitátorok, a Forradalmi Katonai Bizottság emberei járták a fogolytáborokat, s a hadifoglyokat toborozták a Vörös Gárdába. Az oroszországi proletariátus májáról, a forradalom hegemótovábbi sorsáról volt szó, amelyben azonban a kialakult helyzettől meghatározott szerep jutott az Osztrák—Magyar Monarchia egykori katonáinak — a berezovkai fogolytábor lakóinak a is. A tétel így állt: ha segítik forradalmat, s Oroszországban rendet teremtenek — ők is hamarabb hazatérhetnek. Eladdig számára senki sem fogalmazta meg a nincsteleneket érintő társadalmi és politikai kérdéseket olyan világosan, mint ahogy azt ott hallotta. Tanakodtak, sokan húzódoztak az ügytől, de zömükben megértették, hogy olyan történelmi fordulathoz érkeztek, amely valamilyen formában belejátszik az ő sorsukba is, és ezerszámra jelentkeztek Leninék zászlaja alá. Hogy mi játszódhatott le tudatukban, érzelmeikben és képzeletvilágukban, ma már — 50—55 év távolságából — nehéz lenne teljes hitelességgel, ténygazdagsággal megeleveníteni; egykori filmhíradókból, könyvekből s egyéb dokumentumokból felfogni is csak másodlagos élményt jelenthet. Halványuló emlékei között válogatva, maga is csak így tud róla számot adni: — Azt kérdezi, hogy miért álltam a bolsevikok közé? Először: mert a szegények ügyéről volt szó. Másodjára meg: fiatal voltam, erős voltam, virtusos voltam. És az igazat megvallva: szerettem a változatosságot is. Moszkvába került, ott sorolták be őket katonai alakulatokba. 1918 elején, amikor a Dzserzsinszkij vezette Vé-Csé-Ká (Összoroszországi Rendkívüli Bizottság) rendeletet adott ki a reguláris Vörös Hadsereg és Hajóhad felállítására, Vörös István is e hadsereg tagja lett, s tiszti iskolába küldték, ahonnan századparancsnokként került ki. Bár korábban is sokat hallott Leninről, itt, a tisztavatáson személyesen is találkozott vele. Sajátságos, mindazáltal nagy szeretettől, az emlékezés melegétől áthatott jellemzését adja az akkor már világszerte ismert bolsevik politikai vezetőnek, a Népbiztosok Tanácsa elnökének: — Olyan vékonyabb, alacsony, barna férfi volt. Nagyon okos és nagyon finom ember volt. És szerette ám a közembert! Mindnyájunkkal kezet szorított, amikor a frontra indultunk. Ez az időszak már forrongó eseményekkel, mindent felkavaró tömegindulatokkal, aztán pedig tűzzel, vérrel, öldökléssel volt terhes. Antantcsapatok, intervenciós hadseregek partraszállása Arhangelszkben, Murmanszkban, Ogyesszában ... Vlagyivosztokban, cári tábornokok — Krasznov, Jugyenyics, Kolcsak, Mamontov, Gyenyikin, Alexejev, Kornyilov, Vrangel — ellenforradalmi összeesküvése ... csellengő cáriból, kulákokból, kozák katonákhetmanokból toborzott fehér bandák garázdálkodása ... breszti rablóbéke ... trockisták, buharinisták pártellenes, frakciós orvtámadásai ... infláció, kenyériiség ... hadikommunizmus ... — az utókor számára már csak történelmi anyag, ha még oly tanulságokat és elméleti alapokat szolgáltató is. Leninék kiadták a jelszót: „Mindent a frontnak!" Megindult a frissen szervezett Vörös Hadsereg. Vörös Istvánéknak Kolcsakék jutottak ki ellenfélnek. — Százhúsz embert, hozzá való lovat, felszerelést kaptam, s beosztottak bennünket az első internacionalista brigádba. Csupa magyar gyerek került a kezem alá, alig volt közöttük néhány román és szerb. A Volga felé, Kolcsak admirális ellen indultunk. Hiába aprítottuk őket, mindig újak támadtak helyettük —mondta szinte népmesékre valló fordulattal. — Sok volt a kozák. Na, de aztán tizenkilenc tavaszán döntőre vittük a dolgot. Behajtottuk őket a Volgán. Olyan ötcentis vastagságú jég lehetett a folyón, ami nem tartotta meg a lovast. Dehát, törődtünk is mi azzal! Vágtuk a fehéreket, mint a répát! Aztán meggyengültek, s attól kezdve már megállás nélkül hajtottuk őket Szibéria felé. Máskülönben nagyon komiszak voltak. Elmondok egy esetet. Egyszer a fogságukba estünk. Egy pincébe zártak bennünket, majd kevés idő múlva az udvarra vezettek, s megtizedeltek. Ha hiszi, ha nem, a kilencedik voltam, egy román fiút lőttek le mellettem. Máskülönben belülről remegtünk, de kifelé nem mutattunk félelmet. Másnap aztán jöttek a mieink, s kiszabadítottak a kezük közül. Az már szinte a sorsszerű végzet munkája volt, hogy Kolcsakot, miután szétvert seregét nem tudta összefogni, s diktátori hatalmát Gyenyikinre ruházta, ugyancsak kivégezték, 1920 februárjában. Közép-Volga, Volgántúl, Urasalja, Szibéria városai — Ufa, Cseljabinszk, Tajga, Nyikolaszkoje, Krasznojarszk, Irkutszk és Csita — jelezték dicső hadjáratunk útvonalát. A szibériai ellenforradalom leverése után egységüket rövidebb időre Ogyesszába és Harkovba vezényelték, rendfenntartó katonai szolgálatra. Innen került aztán haza a nemzetközi megegyezések értelmében végrehajtott fogolycsere során, 1921 májusában. Ami ezután történt vele, szinte néhány sorba is belefér, példázva azt a nem ritka életsorsot, miszerint az emberrel csak egyszer-egyszer esik meg nagyobb dolog. Továbbra is napszámos munkát végzett, megnősült, két leánya született, majd 1926-ban belépett a pártba. S jött a felszabadulás. Mások talán tolongtak, elfúló igyekezettel érdemeket hánytorgattak, kitartóan kérvényeztek és kilincseltek volna holmi érvényesülés érdekében —, ő semmi ilyesmit nem tett. Úgy tűnik, beérte mindazzal, amit két keze becsületes munkájával meg tudott szerezni, s elég volt neki a hozzátartozók szeretete, s az emberek megbecsülése. Egy váratlan megtisztelés azonban még megszépítette öregkorát: öt évvel ezelőtt, az Októberi Forradalom 50. évfordulóján, érdemei elismeréséül a Vörös Csillag Érdemrenddel tüntette ki a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa Elnöksége. A kitüntetést Prágában vette át. Amikor a hosszúra nyúlt beszélgetés után búcsút vettem tőlük, s még egyszer megnéztem őket, hogy egy utolsó emlékképet vigyek magamnak róluk, furcsa meghatottságféle vett erőt rajtam. Az öreg tisztelgésszerű mozdulattal emelte mutatóujját a kalapja karimájához, felesége pedig görcsösen megfeszült kézzel botjára támaszkodva mosolygott. Ezek a kezek, ez a két pár kéz a tízmilliók közül, szintén munkálkodott az új társadalom építésén. Hol töredelmes robotban, hol kíméletlen, véres küzdelemben. Ezért aztán, bár ők szépen egymáshoz öregedtek, a ruha is rajtuk, meg a ház, a bútorok, a porta hozzájuk — csak egy valami nem évült az idővel, amit tettek, mert az átmentődött napjainkba, s tovább él majd a jövőben is. MIKUS SÁNDOR A humárosnászar Vörös István (Kolozsi Ernő felvétele) Az irodalom népszerűsítéséért Az utóbbi időben a CSEMADOK tevékenységében egyre jobban előtérbe kerül az Irodalom népszerűsítése. Ez érthető is, hiszen köztudott, hogy irodalom nélkül nincs népművelés. Az eredmények elsősorban a központi és a járási szerveknek az irodalmat népszerűsítő mozgalomra, valamint annak eszmeiségére gyakorolt hatásában jelentkeznek, de az irodalmi előadások, emléknapok, íróolvasó találkozók számának gyarapodásában is. Lemaradás tapasztalható viszont — egykét kivételtől eltekintve — az irodalmi körök és az irodalmi színpadok tevékenysége terén. Irodalmi tanulmányi körök nálunk leginkább az iskolákban, irodalmi színpadok pedig túlnyomó többségben a komárnói (komáromi) járásban működtek. Tehát kevés az irodalmi tanulmányi kör, s irodalmi színpad néhány járásban egyáltalán nem működik. Ezen kívül vers- és a prózamondók verse anyének színvonala nem kielégítő — nem beszélve a felnőttek kategóriájáról, amelyben kevés a vers- és a prózamondó-, az Irodalmat népszerűsítő népművelők nem működnek együtt kellőképpen a könyvtárosokkal. E problémák okai egyrészt az irodalmi pezsgést megalapozó jó szervezés hiányából, másrészt az önzetlen munkavállalás és az igényesség hiányából erednek. Éppen ezért elsősorban ezeknek a fogyatékosságoknak a felszámolását tartották szem előtt a CSEMADOK KB népművelési osztályának dolgozói, amikor a közelmúltban Nové Zámkyban (Érsekújváron) szemináriumot rendeztek az irodalomnépszerűsítő aktív kultúrmunkásoknak. Persze, ezen kívül arra is gondoltak, hogy a kulturális dolgozók útmutatást kapjanak a közeljövőben megvalósításra váró feladatok elvégzéséhez, és hogy az irodalom népszerűsítése e rendezvény hatására a kulturális tevékenység más területein egyébként kiváló eredményeket elérő, de az ezen a téren nem jeleskedő Nové Zámky-i járásban is fellendüljön. A szeminárium 42 résztvevője szakmai ismeretének elmélyítéséhez nagymértékben hozzájárult Dráfi Mátyásnak, a MATESZ színművészének a művészi nyelvről és az irodalmi színpadok rendezéséről tartott előadása. Az előbbit az előadó néhány vers művészi tolmácsolásával illusztrálta, az utóbbival kapcsolatban a népművelők egy irodalmi színpadi műsor közvetlen rendezésével, valamint megvitatásával gyakorlati ismereteket szereztek. A jó rendezés és a színvonalas szövegmondás együttes hatásának bemutatására a CSEMADOK búcs (búcsi) helyi szervezete Lant Irodalmi Színpadának a Jókainapok óta már narrátori bevezető szöveggel ellátott műsora szolgált iskolapéldaként. A szeminárium színvonalának emelését s egyben a népművelők irodalmi ismereteinek gyarapodását szolgálta dr. Csanda Sándornak, a bratislavai Komenský Egyetem Filozófiai Kara tanárának Petőfi Sándorról, Ozsvald Árpádnak, a HÉT című hetilap főszerkesztő-helyettesének Csokonai Vitéz Mihályról és Kulcsár Tibornak, az Ifjú Szívek Magyar Dal- és Táncegyüttes igazgatójának Madách Imréről tartott előadása. Ezekből főleg Petőfi politikai éleslátásának, a nemzetiségi kérdésekben való tisztánlátásának, a franciaországi és az olaszországi forradalmi eseményekről való gyors értesülésének méltatása, a Csokonai verseiben és a korabeli újságcikkekben felfedezhető azonos megemlítése, valamint motívumok Madách Az ember tragédiája című művének részletes elemzése érdemel említést. E színes, figyelmet lekötő stílusban megtartott előadásokra nem véletlenül került sor, hiszen jövőre Csokonai Vitéz Mihály születésének 200., Petőfi Sándor és Madách Imre születésének pedig 150. évfordulóját ünnepeljük. A CSEMADOK KB népművelési osztálya és a Népművelési Intézet nemzetiségi osztálya tehát már most azon fáradozik, hogy az említett írók születési évfordulóinak ünnepségeit jól előkészítse. Ez az igyekezet annál inkább aktuális, mivel a CSE-is MADOK helyi szervezetei most készítik elő évzáró közgyűléseiket, s szükséges, hogy az említett évfordulók ünnepségei a jövő évi munkatervben méltó helyet kapjanak. A nagy íróink születési évfordulóival kapcsolatos tervek közül meg kell említenünk, hogy a CSEMADOK KB Petőfi Sándorról, Csokonai Vitéz Mihályról, Madách Imréről és Fábry Zoltánról jövőre irodalmi vetélkedőt rendez. Természetesen mindegyikről különkülön. A cél az írás, a könyv megszerettetése lesz. A vetélkedő, melynek kérdéseit még az idén összeállítják, járási, kerületi és országos döntők formájában zajlanak majd le, s ebből kifolyólag az egész 1973-as év ezeknek az évfordulóknak a jegyében telik majd el. A törtélnelmi-honismereti tematikájú rendezvények közül az idén megrendezésre kerülő, Steiner Gáborral és Major Istvánnal kapcsolatos emlékünnepély emelkedik ki. A kiadványok száma jelentős. A Népművelési Intézet nemrég adott ki egy műsorfüzetet, melyben politikai előadást találunk a Nagy Októberi Szocialista Forradalomról, a februári győzelemről, a nemzetközi nőnapról, és a Szlovák Nemzeti Felkelésről. Az előadásokat keretműsorral egészítették ki. Rövidesen — ugyancsak a Népművelési Intézet kiadásában — egy hasonló műsorfüzet lát napvilágot, melyben Steiner Gáborról és Major Istvánról találunk majd előadást és keretműsort. A SITA kiadásában nemrég jelent meg egy műsorfüzet, mely a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 55. és a Szovjetunió megalakulásának 50. évfordulójával kapcsolatos négy irodalmi színpadi műsort tartalmaz. A CSEMADOK Központi Bizottsága készítette az irodalmi színpadok részére. Ezenkívül a CSEMADOK Központi Bizottsága a közeljövőben Petőfi Sándorról, Csokonai Vitéz Mihályról, Madách Imréről és Fábry Zoltánról keretműsorral kiegészített előadási szöveget és irodalmi színpadi műsort, Osztrovszkijról, Praňo Kráľról, Majakovszkijról, Adyról, Táncsics Mihályról, Jókáiról, Puskinról, Goetheről, Gogolról és Walkerről pedig ismeretterjesztő irodalmi előadást ad ki. Továbbá, napvilágot lát Petőfi és Csokonai néhány versének zenei feldolgozása is. Az említett kiadványok az 1973-as év első felének végéig mind megjelennek, s természetesen nagy segítséget nyújtanak majd a népművelőknek. A Madách Könyvkiadó közeljövőben megjelenő kiadványai közül a legjelentősebbek az elkötelezett művészetet képviselő Lőrincz Gyula grafikai alkotásai, Balázs Béla Életünk című művelődéstörténeti műve, és Bábi Tibor Európából Európába című riportkönyve. A népművelőkön, a könyvtárosokon múlik, hogy az emberek ne csak az említett alkotásokat, hanem szerzőiket is megismerjék. Ezt a pedig csakis az író—olvasó találkozók körültekintő megszervezésével érhetik el. A szemináriumnak még egy jelentős mozzanata volt. A rendező szervek képviselői felhívták a figyelmet, hogy a népművelők már most készüljenek a jövő évi Jókai-napokra. Törekedjenek arra — különösen tanítók —, hogy a vers- és a a prózamondók előadásai színvonalasabbak legyenek, valamint arra is, hogy irodalmi körök alakuljanak és minden járásban meghonosodjon az irodalmi színpadi mozgalom. Irodalmi színpadi műsor van bőven, hiszen eddig már 28 került kiadásra, tehát van miből választani. A most induló irodalmi színpadok vezetőinek a Népművelési Intézet, valamint a CSEMADOK járási és központi szerveinek szakemberei a kezdeti lépéseknél segítséget nyújtanak. A többi már az akaraton, a lelkesedésen és az irodalom szeretetén múlik. A fő munkára egyébként az irodalom népszerűsítőit a CSEMADOK fennállásának közelgő 25. évfordulója, s méltó megünneplése is kötelezi. TŐZSÉR LAJOS