Új Szó, 2004. június (57. évfolyam, 125-150. szám)

2004-06-23 / 144. szám, szerda

ÚJ SZÓ 2004. JÚNIUS 23. LEVÉLBONTÁS Úgy szép az élet, ha zajlik E mondás napjainkban foko­zottan érvényes. Zajlik az élet, habár szépnek aligha nevez­hető. Kezdve az üzemanyagár­robbanással - igaz, a kevésbé érintettek is tudják, hogy a vi­lág két részre szakadt: energia­hordozó-tulajdonosokra és - felhasználókra. A napokban kézbesítette a posta a gázszám­lákat, amelyek valósággal in­farktusveszélyesek. Be van ígérve a vízáremelés is. Mi teszi ezt indokolttá? Az olvasó fel­hördül, amikor azt olvassa az újságban, hogy XY kassai kór­a­házba kiküldték a végrehajtót, vízszámlahátralék miatt. (Nálunk a szégyent nem isme­rik?) A Kassai Vízművek a „nagy kék palotában” már többféle intézkedésekkel lepett meg bennünket. A „bársonyos” idők nyomán privatizálásra bo­csátották a földmunkagépeket. Arra méltó személyek megkap­ták az első lökést a nagyvállal­kozói jövő felé. Az egyszerű gyalogpolgár azon morfondí­rozott, hogyan szabadulhat meg ilyen gépektől egy olyan üzem, amelynek földben hú­zódnak a vezetékei. Ha hiba történik, bármunkában végez­tetik el, és beszámítják a vízdíj­ba? Napjaink zajló eseményei közé tartozik, hogy két munkás járja a város családi házait. Fel­mérni a telek nagyságát, a ház­tetőket, mivel a vízdíj ily mó­don is növekedni fog. Az nép megint azon tűnődik, hogyan lehet kiszámítani az esővíz mennyiségét? Tavaly Európa­­méretű aszály volt, de kiszám­lázták az esővízadót is. Ugyan­is ez az ötlet nem új keletű. Né­hány évvel ezelőtt minden fo­gyasztó megkapta a felszólí­tást, mérje fel lakóhelye nagy­ságát: udvart, kertet, háztetőt. Voltak, akik megtették, voltak, akik nem. Voltak, akik indokol­tan sem fizettek, voltak, akiktől akkor is behajtották az esővízdíjat, ha nem voltak rá­kötve a csatornahálózatra. Ó, korrupció, nagy a te hatalmad! Győri Sarolta Szepsi Szöveg nélkül (Lubomír Kotrha rajza) Hat év után sincs törvény a kisebbségi kultúra korrekt támogatásáról Se politikai, se emberi akarat színházügyben? A nemzeti lét, az önazo­nosság megőrzésének egyik fontos alapeleme a kultúra. KASZÁS PÉTER Az egyéni és közösségi élet szerves részét képezi mind a kul­turális örökség megismerése, megőrzése, fejlesztése és to­vábbadása, mind pedig az új ér­tékek teremtése, az alko­tói munka hathatós segí­tése, illetve támogatása. (Ez két mondat volt az MKP programjából.) Bruttó 11 073 korona, mínusz legkevesebb 19 százalék adó. Ami megmarad: a kassai Thália Színház dolgozói­nak átlagkeresete az év első öt hónapjában. Miközben az állami - vagyis még mindig a miniszté­riumhoz tartozó - színházak al­kalmazottainak átlagjövedelme ugyanebben az időszakban csak­nem 22 ezer korona volt. És ez még nem minden. Szlovákiában az állami és me­gyei szintű önkormányzati szín­házak 2003-ban összesen 800 millió korona támogatást kap­tak. Mivel az ország lakosságá­nak 10 százaléka magyar, a ma­gyar nyelvű színjátszás - arányo­san - 80 millió koronát érdemel­ne. A tények azonban a követ­kezők: a komáromi Jókai Szín­A magyar nyelvű színját­szás, arányosan, 80 mil­lió koronát érdemelne. hát 20, a kassai Thália Színház 10 millió koronát kapott. Felme­rül a kérdés: hol van a hiányzó 50 millió? Finnországban, ahol a lakos­ság 6 százaléka (mintegy 300 ezer fő) svéd anyanyelvű, hat ál­landó svéd színház működik. Három Helsinkiben, egy Turku­­ban, egy Vaasában, egy pedig­­ a svéd nyelvű gyermek- és ifjúsági színház - Espooban. Vagyis míg Szlovákiában egy magyar szín­háznak megközelítőleg 260 ezer potenciális nézőt kell ellátnia, a finnországi svéd színházak ese­tében ugyanez az arány csupán 1 az 50 ezerhez. Arról már ne is beszéljünk, hogy a helsinki színművészeti főiskolán a szí­nész szak svédül is elvégezhető. De térjünk vissza Szlovákiába. A Magyar Koalíció Pártja hat éve kormánytényező. Vajon mi az oka annak, hogy hat év alatt sem sikerült kidolgozni és elfogad­tatni egy olyan átfogó törvényt, amely a kisebbségek kulturális jogairól, illetve kultúrájuk­­ kor­rekt­­ támogatásának rendsze­réről rendelkezik? A válasz per­sze sejthető: „nincsen rá politi­kai akarat”. A kérdés csak az, hogy emberi van-e. Ingusföld gyakran szenved az orosz erők és a csecsen függetlenségért harcoló fegyveresek konfliktusától Saját gondjai és „importált” problémák sújtják MTI/AFP-HÁTTÉR Ingusföld a szovjet időkben összetartozott Csecsenfölddel, s bár 1992-ben közjogilag különvá­lasztották tőle, az elszakadás látha­tólag nem történt meg a hétközna­pokban. Oroszország e kaukázusi autonóm köztársasága gyakran szenved az orosz erők és a csecsen függetlenségért harcoló fegyvere­sek konfliktusától. A harc időről időre átcsap a szomszédos Cse­­csenföldről ingus területre, mint hétfő este, kedd hajnalban is tör­tént, amikor is fegyveres támadók­­feltehetőleg csecsen szakadárok - több ingus város ellen támadást in­téztek, és megöltek csaknem ötven embert, köztük magas rangú Moszkva-barát ingusföldi ve­zetőket. Véres harcok színtere volt e kaukázusi köztársaság 2002 szeptemberében is. Orosz adat sze­rint mintegy húsz orosz katona esett el akkor, és több tucat csecsen „bandita” (függetlenségi harcos) vesztette életét egy, a mostanihoz hasonló összecsapás-sorozatban. 2000. május 11-én csecsen lázadók egy csoportja megtámadta az orosz belügyi csapatok egy menetoszlo­pát Alhaszti és Galaski ingusföldi falvak között, és megölt tizenkilenc orosz katonát. Ugyanabban az év­ben, augusztusban újabb összecsa­pás történt a csecsen határ közelé­ben: hat halott volt a csecsen lá­zadók, kettő az orosz katonák olda­lán. Ingusföldet, Oroszország egyik legszegényebb köztársaságát me­nekültek áradata öntötte el 1999. október elseje után, miután az orosz hadsereg nagy erőkkel bevo­nult Csecsenföldre, hogy megtörje a csecsen szakadárok ellenállását, megfutamítsa kormányukat. Sok csecsen menekült hazatért már időközben, de még így is mintegy 54 ezer maradt az alig 3600 négy­zetkilométeres, 310 ezer lakosú Ingusföldön. Korábban számos sátortábor adott nekik otthont, de a hatóságok az utolsót is bezárták június 7-én, mert Moszkva erőlte­ti a csecsen menekültek hazatéré­sét, olyan látszatot akarva kelteni, hogy a csecsenföldi helyzet egyre inkább visszazökken a rendes ke­rékvágásba. Az Ingusföldön ma­radt csecsen menekültek most is­merősöknél vagy hitvány ideigle­nes szállásokon húzzák meg ma­gukat. Az ingusoknak bőven meg­van a maguk problémája, nem szorulnának a csecsenföldi prob­lémák „importjára”. 1992-ben vil­longások voltak oszétek és ingu­­sok között a szomszédos Észak- Oszétiában, az Ingusfölddel hatá­ros területeken. A több mint 500 halálos áldozatot követelő össze­csapások után kiűzték Észak- Oszétiából az ott élő ingusokat, s nekik is lakhelyet és munkahelyet kellett, kellene találni a kol­dusszegény köztársaságban, amely - bár kőolajlelőhelyei is vannak - alapvetően elmaradott mezőgazdasági terület. Tájkép csata után. Orosz katona néz egy vízbe borult páncélozott csapatszállító járművet egy nazranyi hídnál. (TASR/AFP-fotó) VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR 7 KOMMENTÁR Propaganda - kölcsönből PÁKOZDI GERTRÚD Az egészségügy megreformálásának szükségességében csak az kételkedik, aki az utóbbi években nem kényszerült valamely kór­ház, rendelőintézet gyakori felkeresésére. A falakról kitartóan potyog a vakolat, az ágyak java része is cserére szorulna. Az or­vosok csak azért nem írják fel a páciensnek a drágább, felte­hetően hatékonyabb gyógyszert, mert az kijelenti, nem tudná megfizetni. Hogy a beteg és az orvos közötti ilyen témájú párbe­széd milyen mértékben lassítja a beteg gyógyulását, arról aligha készül statisztika, de arról sem, hogy az orvos által kötelezően ja­vallott, olcsóbb alternatív gyógyszer valóban hatott-e. A beteg csak abban bízik, hogy nincs orvos, aki megszegné a hippokraté­­szi esküt. Az ellátás jobbítására mindenképpen szükség van. Kér­dés azonban, reformereink valóban megfelelő irányt szabtak-e a második olvasatba került törvénytervezetnek, ha eleve úgy gon­dolják, rengeteg pénz kell majd az új rendszer köztudatba kerü­lésének elősegítéséhez. Olyannyira sok pénz, hogy az alapkölt­ségvetésből nem is jutna rá. A Világbanktól kölcsönt - átszámítva 2,7 milliárd koronát - vett fel rá a tárca. Az a minisztérium, amely azért kényszerül reformokra, mert enélkül az egészségügy képtelen kimászni adósságaiból. Amelyeket végül is az adófizető térít meg. A kölcsön felvételéről rendkívüli gyorsasággal megho­zott kormánydöntés lényegével, pontosabban a pénz felhaszná­lásának céljával a kormány és a parlament tájékán sincs minden­ki tisztában. Ez azonban nem változtat a kölcsön felvételének té­nyén. Mintha - ahogy azt az egyik gazdasági elemző állítja - va­lóban azt a látszatot akarná kelteni a minisztérium, hogy reform­­tervezetében semmi kivetnivaló nem lehet, hiszen a Világbank is bízik sikerében. Tény, hogy fontos, tudja a kórházigazgató, az or­vos, a nővér, mit várnak el tőle a reform jegyében. Hiszen ha tud­ja, akkor kivédhetők a tájékozatlanságából eredő káoszhelyze­tek. A húsz- és ötvenkoronás Zajac-illetékek bevezetésekor is ta­pasztalhattunk, ahány kórház, ahány rendelőintézet, annyiféle­képpen értelmezték a miniszteri rendeletet. A hazai kisember azonban az utóbbi évek sorozatos pénzügyi botrányai, az állami pénzek bizonyított elherdálása láttán olyannyira gyanakvóvá vált, hogy aligha hiszi el, hogy végső soron csakis az ő - mármint a potenciális beteg - javát kívánja szolgálni az egészségügyi re­form zavartalan bevezetését elősegítő világbanki kölcsön. Inkább gondol arra, hogy vállalkozások bankszámláját duzzasztják majd ebből a pénzből, hiszen az alapos tájékoztatáshoz rengeteg kiad­ványra lesz szükség, amelyeket valakiknek meg is kell írniuk, ki kell nyomtatniuk, terjeszteniük. És a sok közbeszerzési botrány után már nem nagyon bízik benne, hogy valóban a legjobb aján­lattevő lesz a győztes. A gyanakvást csak erősíti, hogy e közpénz­csomag elköltését a parlament sem ellenőrizheti... JEGYZET A reform mellékhatásai PÉTERFI­SZONYA Tavaly novembertől ez év feb­ruárjáig a betegek átlagos gyógyszerköltségei 87-ről 132 koronára emelkedtek, miköz­ben az egészségbiztosítók ki­adásai a fejenkénti 916 koro­náról 781-re csökkentek. A szembetűnő aránytalanságot az sem enyhíti, hogy tavaly a biztosítók 7,53 százalékkal többet fordítottak egészség­­ügyi kiadásokra. Hiszen nem a beteg kapott jobb ételt, kor­szerűbb orvosságot, netán in­tézeti hőmérőt, a többletkiadá­sok mögött az energiaárak emelkedése áll. Érdekes, azzal nem dicsekszik egyetlen illeté­kes sem, hogy a betegek kiadá­sai 20 százalékkal emelkedtek, és valószínűsíthető, ez a folya­mat folyatódik. Abszolút szá­mokban az egészségbiztosítók 21,1 milliárd koronát fizettek a magán- és szakorvosok, inté­zetek szolgáltatásaiért, az or­szág lakosainak önrésze pedig, a kötelező biztosítási összegen felül, 2,1 milliárd koronára rú­gott. Az említett végösszeg nem foglalja magába azokat a pluszköltségeket, amelyeket egyes orvosok - a biztosító ál­tal térített szolgáltatások elle­nére - a betegtől is bezsebel­nek. A szerencsétlenek pedig 20-tól 100 koronáig fizetnek a vérnyomásmérésért, vérvéte­lért, az EKG-ért vagy EKG-ért, mert hát ki mer ellent monda­ni a doktor uraknak?! A nem­rég közzétett elemzések isme­retében nem csoda, hogy egyes szakértők bírálják az egészség­­ügyi reformot, a tárca gyógy­szerpolitikáját. Hangsúlyoz­zák, a miniszter egyre csak az ágazat, az egészségbiztosítók (korlátozott) anyagi lehetősé­geire figyelmeztet, de azért, hogy az állam az általa biztosí­tottak betegellátásáért végre reális árat fizessen, nem tesz semmit. A legújabb felmérések szerint nem felel meg a való­ságnak az sem, hogy Szlováki­ában magas a gyógyszerfo­gyasztás. A számok önmagu­kért beszélnek: az EU tagor­szágaiban orvosságokra fejen­ként 269 dollár jut (az USA- ban 726), viszont nálunk csu­pán 91! A júliustól esedékes újabb gyógyszer-kategorizáció sem hoz semmi jót a valóban betegeknek. Mert igaz, hogy 95 új gyógyszerrel bővül a jegyzék, ezáltal már 4508 or­vosságból választhatja ki az or­vos a legmegfelelőbbet, ám a legtöbb beteg, legfőképp a nyugdíjas korú, krónikus be­tegségben szenvedő kénytelen fontolóra venni, hogy a leg­megfelelőbb, de egyben drá­gább vagy a régebbi, ám ol­csóbb gyógyszert kérje annak ellenére, hogy tudja, az utóbbi választás „mellékhatása” élet­minőségének romlása lehet. Persze, ez a más országokban fontos szempont a hazai illeté­keseket cseppet sem izgatja.

Next