Új Zenei Szemle, 1955. (6. évfolyam, 1-12. szám)

1955-07-01 / 7-8. szám

elfoglalni Rómát — az olasz királyi hadsereggel találja magát szemközt. A franciák aljas politikai cselszövései miatt felháborodva Verdi vissza akarja venni a párizsi operától a készülő Don Carlost, de gúzsba köti őt a minden ügyvédi furfanggal meg­szerkesztett szerződés. A librettóba úgyszólván semmi beleszólása sincs : a szövegíró az intendáns veje. Pedig a lapos és sápadt francia szövegkönyv nagyon elsekélyesíti Schiller remekművét, nem tömörít, csak szimplifikál és a két kolostorkép beiktatásá­val, főleg azonban az irreális és misztikus befejezéssel teljesen meghamisítja a Schiller­­dráma szellemét. De Verdi már nem az a keményfejű és temperamentumos ifjú titán, aki százszor is visszavágja a neki nem tetsző szöveget: 50 éves elmúlt, lehiggadt. Szó nélkül elfogadja, amit eléraknak és zenéjével fejezi ki mindazt, mit a librettó Schiller­ből elsikkaszt. Betetőzése ez a zene Verdi egész eddigi munkásságának, hatalmas szintézis, mely minden komplikáltságával, stílustöréseivel és útkeresésével együtt az utolsó alkotókorszak csodálatos remekműveit készíti elő. Jelenetépítkezés, zenekari aláfestés, kifejezőerőben tovább mélyülő dallaminvenció, tovább gazdagodó parlando: minden a jellemábrázolást, a lelki és drámai fejlődést szolgálja. Új műfaj születik: az olasz zenedráma. Minden látványos külsőség, eretnekégetés és a tengerfenék-balett ellenére a Don Carlos Párizsban félsiker.­ Másfél évtized múlva ezúttal már a milánói Scala számára Verdi könnyű szívvel és sajnálkozás nélkül vágja le az életképtelennek bizonyult, elszáradt ágakat , négyre sűríti az eredeti öt felvonást, kidobja a drámába nem való balettet, részben átírja az első két képet és a Fülöp —Posa duettet, néhány taktus kivételével teljesen megváltoztatja a börtönjelenét és az utolsó kép fináléját. A második verzió sokkal közelebb áll Schiller szelleméhez : egységesebb, ökonómiku­­sabb, zene és dráma egyensúlya tökéletesebb. A Scala-próbák idején írt egyik levelé­ben Verdi külön kiemeli, kétszer is hangsúlyozza minden zenedráma előadásának központi kérdését, amin a darab áll vagy bukik : pontos tempók és világos szöveg­­mondás. ..Ez a kettő, éppen a Don Carlosban, fontosabb, mint bármely más operámban . . . Lehet, hogy ez csak az én pedantériám ! De mit csináljunk. Ezt az operát már így kompo­náltam meg és így is kell előadni, ha sikert akarunk vele elérni.”­ Ezzel a négy operával azonban nem merül ki Schiller hatása. Több vagy kevesebb, közvetlen vagy közvetett Schiller-hatást találunk a 2. maniéra további három darabjá­ban, érdekes módon éppen a három spanyol eredetűben. A Boccanegra esetében a kapcsolat meglehetős felszínes. A szövegkönyv Gutiérrez drámájából készül, aki egyidőben Spanyolország génuai konzula volt. Nem tudjuk, hogy Schiller fiatalkori ,,republikánus szomorújátéka”. A génuai Fiesco összeesküvése mennyire befolyásolta Gutiérrez tárgy­választását. Tény az, hogy az azonos színhelyen és a plebejus dogé ellen összeesküvő patrícius pártvezér, Fiesco közös figuráján kívül a két darab közt semmi hasonlóság nincs, szerkezet, konfliktus és eszmei mondanivaló alapvetően más, még a történés ideje is különböző. A kérdést, mint legilletékesebb, Verdi maga dönti el : egy, a Boccanegra-átdolgozás idején írt levelében a leghatározottabban ki­jelenti, hogy a két mű közt semmiféle kapcsolat nincs. Annál nagyobb van azonban a Végzet hatalma és a Wallenstein tábora között. Verdi utasítására a szövegíró a Wallenstein-trilógia első részének 8. jelenetét, a kapucinus barát szójátékokkal teletűzdelt prédikációját a Melitone-szerep kibővítésé­vel szinte szó szerint beépíti a Végzet hatalma második verziójának itáliai felvonásába. Még a jelenet befejezése, az egy táborban levő olasz és spanyol — Schillernél cseh és horvát katonák — összetűzése is változatlan marad. Verdi az átdolgozott Végzet hatalma milánói bemutatását követő egyik levelében hangsúlyozza a Melitone-szerep fontosságát, az opera egészével való szoros kapcsolatát és összefüggését.­ A harmadik Schiller-hatás bonyolultabb, nem annyira világos és kézenfekvő. A Messinai menyasszony, Schiller utolsóelőtti drámája, az Orleansi szűz és a Teli * * „ Elhalasztások, lemondások, valódi és álbetegségek, lustaság és tehetetlenség, — elég, hogy kihozza a sodrából a világ legtürelmesebb emberét (Verdi pedig kétségtelenül nem az”) — írja egy kortárs a bemutató előkészületeiről. A premieren a spanyol származású Eugénia császárnő Fülöp és a főinkvizitor nagy jeleneténél feláll páholyában és tüntetőleg hátat fordít a színpadnak.­­ A Don Carlost 1868-ban mutatták be Magyarországon, a régi Nemzeti Színházban , az Opera­házban 1934-ben ment először, azóta állandóan műsoron van. A Luisa Millert 1851-ben, a Haramiákat 1852-ben mutatta be a Nemzeti Színház, az Operában nem játszották. A Giovanna d’Arcót Magyar­­országon nem adták elő.­­ A Végzet hatalma félévszázadon keresztül csendesen szendergett a nagy Verdi-operák ár­nyékában, amíg a 20-as években a lelkes Verdi-rajongó, Franz Werfel, a Boccanegrával és a Don Carlosszal egyetemben le nem porolta és részben át nem költötte. Azóta világszerte hatalmas és tel­jesen megérdemelt népszerűségre tett szert. (A nácik is a Werfel-féle átdolgozásban játszották a három operát, — persze Werfel nevének megemlítése nélkül.) 3 10 35

Next