Utunk, 1970 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1970-07-10 / 28. szám
ROMÁNIA SZOCIALISTA KÖZTÁRSASÁG ÍRÓSZÖVETSÉGÉNEK LAPJA XXV. ÉVFOLYAM ■ 28. (1132.) SZÁM ■ ARALEJ ■ KOLOZSVÁR, 1970. JÚLIUS 10. Ion Vlasiu: Himera Anyanyelvünk életéből immár több mint három évtizede, hogy mindazok, akik a nyelvtudománnyal valamilyen kapcsolatban vannak, sőt az irodalom művelőinek fiatalabb — és hovatovább nem is nagyon fiatal nemzedéke is — a neves nyelvészprofesszor, nyelvtudós Szabó T. Attila nyelvtudományi ismereteinek, tudásának igézetében állnak. Nemzedékek sora az ő tanítványaként került ki az egyetem világából. Mindannyian emlékszünk — mi, a filológia kar egykori hallgatói — amint ott szorongtunk egyetemi szobájának ajtaja előtt, hogy számot adjunk, a nyelvtudományhoz méltó rövid, pontos, adatokkal teli feleletekben mindarról, amit előadásaiból elsajátítottunk. Ritkán szólt közbe, de anekdotaszerűen az a hír járta, onnan lehet megtudni, a felelet helyes úton jár-e, hogy miképpen simít végig keze a haján. Ha hátulról előre, immár nem simította, inkább borzolta a hajat, a hallgató szemébe kiülhetet a rémület: ez volt a bukás jele. Évről évre hallgatói szétszóródtak. Ki tanár, ki újságíró, író vagy kiadói szakember lett; nem a nyelvtudós szakfolyóiratokban szétszórt munkáinak ismeretét, hanem tanári szigorának emlékét vitték magukkal. De még azok, akik a későbbiek során maguk is a nyelvtudomány területén buzgólkodtak, elámuló csodálkozással vették kézbe — egy szerencsés kiadói vállalkozás eredményeképpen — a tudós szerző válogatott tanulmányainak, cikkeinek első kötetét*. A kötet — ritka dolog a nyelvtudományban — könyvsiker lett. Ebben nemcsak az olvasók évszázadok során mindig élő anyanyelvi-nyelvtudományi érdeklődése, a könyvbe felvett tanulmányok kristálytiszta stílusa, szerzőjük tudományos hírneve játszott szerepet, hanem az a tény is, hogy a bennük kifejtett tudományos nézetek, eredmények a szerzőt a nem szakemberek körében is a magyar nyelvtudomány egyik élvonalbeli képviselőjévé avatják. Tudós munkája tehát a könyv. Azé a tudósé, aki az Elöljáró beszéd önvallomásában így ír: „ ... magam — mentői szélesebb körű adatgyűjtéssel — mindig új, érintetlen * Szabó T. Attila: Anyanyelvünk életéből. Válogatott tanulmányok, cikkek. I. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1970. anyag feltárását tartottam és tartom elsődlegesen elvégzendő feladatomnak ma is“. Lényegre tapintó önjellemzéssel írja ugyanozt: „Magam is úgy látom, ahogy a magyar nyelvtörténet nagy mestere, Pais Dezső már csaknem három évtizede megállapította: a nyelvi valóság önkéntes röghöz kötöttjeként magam valóban nem a »képzeleteresztő nyelvész típusa« vagyok. Ellenkezőleg: mindig arra törekedtem és arra törekszem, hogy a történeti és a jelenkori adatok mentős gazdagabb sorozatát egybehordva, maguktól az adalékokból szinte önként kerekedjék ki a magyarázat, a megfejtés ...“ Kétségkívül sohasem volt az a fajta „divatos nyelvész“, aki hangzatos, olykor puszta terminológiai bűvészkedéssel szerez hírnevet, igen sokszor csupán rövid életű hírnevet magának, hanem olyan, aki az egymilliós számot jóval meghaladó nyelvi adalék összehordásával a nyelvi tények olyan biztos tárházát tette ismertté, melynek alapján a csak képzelet-eresztő (Folytatása a 2. oldalon) MURÁDIN LÁSZLÓ At évi társalgási drámák Sohase jött ki abból semmi jó még, ha az írók lekezelték a színházat, hogy hát nincsen érzéke irodalmi értékek iránt, de az a színtársulat se állított ki magáról jó bizonyítványt, amely visszhangzott az új irodalmi értékek leszólásától. Nem is okolok senkit azért a sok meg nem értésért, ami Kocsis István drámáit fogadta színházainkon belül és kívül, de változatlanul a romániai magyar színművészet egyik kulcskérdésének tartom, hogy hogyan és mikor jutunk el végre Kocsis drámáinak a művészi lényegéhez. Leegyszerűsítve: mikor, hol viszik végre döntő sikerre az író egyik vagy másik szövegét? Mert ebben az esetben nemcsak arról van szó, hogy él és dolgozik itt nálunk, Romániában, egy harmincéves magyar író, aki néhány rövid év alatt hat drámával ajándékozott meg bennünket — hat drámával, amelyekben sajátos drámaírói egyéniség nyilvánul meg és olyan művészi törekvés, mely a kor legnagyobb kérdéseire keres gondolatgazdag válaszokat — szóval nemcsak erről van szó, pedig ezzel is számolnunk kellene. A kérdés azonban a mi hatszínpados vidékünkön összefonódott a gondolati tartalmakat parabolisztikus utakon-módokon megközelítő modern színjátszás problematikájával, amikor tehát Kocsis sikeréről álmodok, egyúttal arra a színpadra gondolok, amely áttöri végre nálunk a naturalisztikus társalgási dráma hagyományaiba belemerevedett ízlés korlátait, és közönségsikerre viszi Brecht és Dürrenmatt, Sartre és Ionescu drámáit vagy más síkon, Shakespeare tragédiát is! Szóval, aki nem tudja korszerűen megközelíteni Shakespeare-t és aki érzéketlen a XX. század második felének drámairodalma iránt — az természetesen a Kocsis István szövegeivel sem tud mit kezdeni. Mindezt a kolozsvári Állami Magyar Színház Kocsis-előadásán gondoltam újra végig. Mert igaz, hogy a színház vezetése eleve jól elintézte A korona aranyból van című drámát azzal, hogy júniusban (!?) mutatta be, a főszezonban viszont tarka-barkákat improvizált; a rendezőről s a színészekről viszont elmondhatjuk, hogy mindent de mindent megtettek a sikerért; éppen csak azt nem találták el még ők sem, mit is kellene tenniök. Így aztán róluk sem mondhatok sokkal többet, mint a szatmáriakról: minden megbecsülésem azoké, akik utat nyitnak Kocsis Istvánnak a színpad felé — ebben az esetben pedig Szabó József rendeződés Sebők Klára művésznőt illesse az a köszönet, amelyet Szatmáron Zsoldos Árpádnak tolmácsoltam —, de ez az előadás sem tudta még áttörni azokat a korlátokat, amelyekre fentebb utaltam. Hallgatom Kocsisnak ebben a beállításban helyenként naivnak tűnő szövegét, és pontosan kihallom belőle azt a kilencvenszázalékos eszmei többletet is, ami jéghegyek víz alatti részeként búvik meg a szöveg mögött és rettenetesen szenvedek attól a színpadi játéktól, amely csak a szöveg felületét adja elénk (amit aztán sokan giccsesnek éreznek), de képtelen színpadi eszközökkel érzékeltetni, hogy itt sokkal de sokkal többről van szó, mint ami... elhangzik. Nézem a színpadot és nem hiszek a szememnek: ez az együttes is csak Stuart Mária drámájának fogja fel a darabot, ahogyan a szatmári is csak Martinovics drámáját kereste a másik szövegben, szóval csak a parabola naiv nyersanyagát tálalta, amúgy töretlenül, ízelítetlenül a nézők elé. És amint amolyan századfordulós kosztümös színjátékká degradálódik A korona aranyból van, úgy csevegnek egymással e színjáték szereplői, mintha a sok tízezer halkan franciás családi háromszög egyikét jelenítenék. Így aztán — puszta köznapi reáliának fölfogva — tényleg nyügeség az, hogy mit nem akar elérni, furcsaságokat, ez a Stuart Mária, és mit követel meg, furcsaságokat, skót főuraitól. Itt az egésznek tényleg van valami önképzőköri hangulata. Sok minden álpoézisnak hat ezen a színpadon, ami a legdrámaibb líraiság Kocsis (olvasott) szövegében. A kérdés dramaturgiai kulcsa pedig szerintem abban keresendő, hogy senki sem hajlandó lírai monodrámáknak felfogni Kocsis drámáit — pedik azok. Figyeljük meg, mi következik ebből az ellenállásból. A korona aranyból van így naturalisztikus beállításban, monoton jelenetsor, amelyben Stuart Mária különböző pozitúrákban, de meglehetősen azonos érzelmi fokon és drámai hangvétellel arról tárgyal a skót főrendekkel, vajon korona nélkül szebb-e e vagy koronával, és van-e nála szebb asszony az országban vagy nincsen, és van-e férfi, aki (Folytatása a 11. oldalon) MAROSI PÉTER Bajor Andor, Bodor Ádám, Kocsis István, Palocsay Zsírmond. Váradi B. László