Vasárnapi Hírek, 1990. január-június (6. évfolyam, 1-25. szám)

1990-04-15 / 15. szám

Gulyás Dénes az erdélyiek Erzsébet-díjáért Mint lapunk is jelentette: Speter Erzsébet a közelmúlt­ban jószolgálati nagykövet megbízást kapott Nagy-Miami elöljáróságától. Ez alkalomból a napokban interjút sugárzott vele az Amerika Hangja rádió, a Kézfogás című, magyar nyel­vű sorozatban. A beszélgetés­ben Zalán Magda főként arról érdeklődött: a magyarországi alapítványtevőt mi indította arra, hogy most a romániai művészek javára erdélyi kate­góriát létesítsen, az immár ne­gyedik esztendejébe lépő Er­­zsébet-díjak között. — Az csak az egyik ok, ho°n magam is erdélyi szár­mazású vagyok — mondotta Speter Erzsébet —, de ezen, az érzelmi indíttatáson túl azt vallom, hogy a pesti színhá­zaknak mindig nagy kulturá­lis halastava volt az erdélyi irodalmi és művészvilág. Ami­kor tehát az amerikai televí­zióban láttam az örvendetes romániai változásokat, akkor szinte kötelezőnek éreztem és a legtermészetesebb dolognak tartottam, hogy megteremtsem az erdélyi kategória lehetősé­gét. Abban a reményben te­szem ezt, hogy a jövőben újból és még inkább bekapcsolód­hatnak az Erdélyben élő mű­vészek az egyetemes magyar művészetbe, még akkor is, amikor az első napok mámora után — bizonyára csak átme­neti — megtorpanás mutatko­zik a két ország viszonyában. Elhangzott a beszélgetésben az is (amelyről ugyancsak tud­nak lapunk olvasói), hogy en­nek jegyében rendezte meg az idén márciusban a szokásos hagyományos vacsorát az el­hunyt férje tiszteletére. Pártfo­gói, vendégei anyagilag hoz­zájárultak az új kategóriadíj tőkéjének megteremtéséhez. Az Erzsébet-díjasok között egyébként már van erdélyi, mivel Sütő András elsőként nyerte el és vette át ezt a ki­tüntető elismerést 1987-ben. — Azt az érzést nem tudom elfelejteni és szavakkal kife­jezni, ami akkor járt át, ami­kor az utolsó pillanatban meg­tudtuk, hogy mégiscsak áten­gedték a román hatóságok a nagy írót a díj átvételére — emlékezett vissza a rádióbe­szélgetésben Speter Erzsébet. — így személyes ismerősömmé vált és most ezért is kétszere­sen aggódom a sorsáért. Eszembe jut a mondás: „Sze­met szemért..amely most, sajnos, így módosult az ő ese­tében: „Szemet szóért...”. Szeretném az új jószolgálati megbízatásomat arra felhasz­nálni, hogy ez a jövőben ne le­hessen így. Az Amerika Hangjában el­hangzott interjúban arról is hallottunk, hogy Gulyás Dénes, a Magyar Állami Opera­ház magánénekese (aki legutóbb félreértés miatt nem vette át az Erzsébet-díjat), most véd­nökként, hangversenyt kezde­ményez Budapesten az Erzsé­­bet-díj erdélyi kategóriája számára. A hangverseny má­jus 6-án, vasárnap délután fél 4 órakor lesz, a Pesti Vi­gadóban. Azon a színhelyen, ahol annak idején az első Er­­zsébet-díjakat kiosztották. A nagyszabásúnak ígérkező mű­sor rendezője, Csenterics Ág­nes elmondotta, hogy a kezde­ményező Gulyás Dénesen kívül is igen reprezentatív a fellé­pők névsora. Szereplést vállalt Antal Imre, Begányi Ferenc, Bodrogi Gyula, Darvas Iván, Dévai Nagy Kamilla, Gregor József, Pitti Katalin, Székhelyi József, Turay Ida, valamint Dobsa Sándor és zenekara. A program teljes bevételét az Erzsébet-díj erdélyi kategóriá­ja javára fordítják. Sepsiszen­tgyörgy testközelben Veszprémi vendégrendező Erdélybe Balázs Évától hallottuk a veszprémi Petőfi Színház bü­féjében : — Nem ítélem el azokat, akik eljöttek, csak megszólom. A sepsiszentgyörgyi színész­nő olyan szenvedéllyel beszél, mint ahogy nemrég a Stúdió ’90­­műsorában hívta haza pá­lyatársait. Mert kilenc év alatt, míg Veszprémben — testvérmegyéje székhelyén — nem játszhatott, megcsappant az erdélyi társulat. Hivatástu­data azonban töretlen. A román diktátor bukása után Tamási Áron nevét vette fel a szentgyörgyi teátrum magyar tagozata. S a próza­költő Boldog nyárfialevél drá­máját vitte színre. Ezzel, és A bolondok grófja című zenés Jókai-bohózattal, meg két ki­sebb műsorral szerepelt a hé­ten Veszprém­­megye több vá­rosában és Budapesten is. Hogy fogadta a közönség? A vendéglátó színház zsúfolt nézőteréről tanúsíthatom: rendkívül meghitt ünnepléssel köszöntötte nemcsak az elő­adást, hanem a szabadság re­ményét is. — A viszontlátás öröme, az együttérzés és biztatás szá­momra is felemelő élmény. De nem szabad sem sajnáltat­­nun­k magunkat, sem ímellé­­beszél­ni. Csak az igazat, de azt el kell mondanunk a ma­rosvásárhelyi pogromról is. Kutya­­kötelességünk tisztázni a Sütő tragédiáját, hogy végre elfojtsunk évszázados gyűlöl­ködést. Mert a két népnek Er­délyben természetesen kell és lehet egymás mellett élnie . . . Balázs Éva szavaira bólogat Dali Sándor, a szentgyörgyi színház direktora. — A veszprémi társulat jú­nius végén viszonozza turnén­kat. Különösen a Kőműves Kelemen előadását várjuk. Megállapodtunk színész- és rendezőcserékről is. Számunk­ra ez azért is nagyon fontos, mert az utóbbi években 34-ről 21-re csökkent színészeink száma. S bizony nehéz minő­ségi munkát végeznünk, már­pedig mindinkább arra törek­szünk, örvendve jelenthetem hát­­most be: Szabó József Veszprémből május derekán megkezdi Illyés Gyula drámá­ja, a Tiszták rendezését Sepsi­­szentgyörgyön. — Utána? Hozzáfogunk a Ludas Matyi zenés változatá­hoz. Ezt tervezzük októberig. A­k­kor az eddigi naptári évad­ról­ áttérhetünk a normális európai színházi évadra. Hogy miként? Természetesen be­szélgetünk még róla veszpré­mi barátainkkal is. Raffai István Azt a húsvéti nyulat, amelyiknek az emlékét most felidézem, sosem nevez­tem nyuszinak, nem becéztem és nem is beszéltem eddig róla. Őrizgetem magam­ban a történetét már hetven esztendeje. Bevallom: úgy élt bennem, mint a bűn, amelyet meg kell majd egyszer gyónni, hogy ne nyomja a lelkem és ne mér­gezze a kedvem. Most érkezett el a nagy pillanat, bár lehet, hogy nem kapok most se feloldozást. Bűnösnek és gonosznak érzem magam. Azt a régi, hetven esztendővel ezelőtti húsvétot 1920-ban vártuk, s az az idő­szak nálunk a Bácskában, nagyon sa­nyarú volt. Apám egy évvel korábban érkezett haza a világháborúból, s nyom­ban kiköltöztünk a nagyapa kertészla­­posi tanyájára. Bútorunk is alig volt, s amit összehordtak a rokonok, azt is el­rabolták egy éjszaka a csellengő, fosz­togató román katonák. Kiürítették a kamrát is, lelőtték és elcipelték a hízót. Arra már nem emlékszem, hogy mi­lyen keserves volt a tél, ezután követ­kezett, de a tavasz mintha még most is bennem zsongana. Húsvét előtt apám felpakolt a szekérderékba és hazavitt a faluba a nagymamához. Később a szü­leim is haza költöztek, mert abban az évben már iskolába kerültem, s az én generációm volt az első, amelyik a cirill­­ábécén nevelkedett. A faluban hamar megszoktam, s ba­rátságot kötöttem az utcabéli gyerekek­kel. Húsvét közeledtével mindenki az ajándékról beszélt izgatottan. A mama előttem is felcsillantotta a reményt: pi­ros tojást tojnak húsvétra a nyulak. Ez a lehetőség azonban engem nem nagyon lelkesített. Hiszen piros tojást minden házhoz visznek a nyulak. Elmondtam, hogy az Ivanics gyereknek új cipőt ígértek húsvétra a nyulak. Bakos And­risnak egy vadonatúj iskolatáskát, a sarki boltos fiának meg egy focilabdát. Hát nekem mit hoz még a tojáson kí­vül? — kérdezgettem a mamától, aki szomorúan tekintett rám őrszemével. Később valamit súgdosott apámnak, aki másnap eldicsekedte: „Te kapok a leg­csodálatosabb ajándékot húsvétra! Ma­gát a nyuszit. Egy igazi nyulat!... „Meg­­tántorodtam a boldogságtól. Lehetséges? Egy valódi nyuszit kapok, egy igazi hús­véti nyulat? Álmatlanul hánykolódva vártam a nagy napot, s akkor valóban megérke­zett hozzám maga a nyúl. Apám hozta Illés Sándor, egy foltos korpászsákban, nagyszomba­ton, feltámadás után. Hideg március volt, eső lajhogott. A konyhában bon­totta ki a zsák száját, s a nyuszi, egy szürke, vedlett, szomorú nyuszi kibille­gett belőle és szétnézett. Mozgatta a szá­ját, mintha enne. Magamhoz öleltem: „Drága nyuszi!” — mondtam elcsukló hangon a boldogságtól. Mert akkor este tökéletesen boldog voltam. Zúgtak ben­nem a feltámadást köszöntő harangok. Éjszaka többször is felkeltem, s kibo­torkáltam a konyhába, gyufát gyújtot­tam, hogy megnézzem, mit csinál a nyu­szi. Kajla fülekkel aludt. Húsvét vasárnapján kezdődött a baj, amikor a templomból jövet a pajtásaim eldicsekedték milyen ajándékot kaptak a nyuszitól. Volt akinek még csokoládét is hozott. Morcosán mentem haza, és délben nem ettem. „Mama, ez a mi nyúlunk úgy látszik, minden ajándékot másnak vitt!” — pa­naszoltam. „Nekem már semmi se ju­tott, hozzánk üres zsákkal érkezett. És most mi etessük, gondozzuk? Gonosz állat ez, mama!” Anyám összekulcsolta munkától cser­zett, bütykös kezét, és szelíden szólva azt próbálta elhitetni velem, hogy er­ről a nyuszi nem tehet, s hogy mégis az a legnagyobb ajándék, ha ő maga itt tanyázik velünk. Én azonban tovább durcáskodtam, s amikor délután egye­dül maradtam vele, meghúzgáltam hosz­­szú fülét. „Nem tudod, hogy az én apu­kám négy évig volt a háborúban? Meg azt se, hogy mi vagyunk a legszegényeb­bek? Mért felejtkeztél meg rólunk, go­nosz nyúl? Nem is vagy te igazi hús­véti nyúl!” Talán értette, mert szomorúan nézett rám, s mozgatta olykor hosszú fülét. De ez engem nem elégített ki, kértem a mamát rimánkodva, dobja ki. Eressze szélnek az ilyen nyulat. Nekem nem kell, megtagadom, s ezentúl nem etetem, nem itatom, rá se nézek! A mama bánatos volt, s összesúgott később az apámmal. S másnap reggel, amikor felébredtem, már nem volt a konyha sarkában a rongyokkal bélelt nyúlfészek. Ki­rakták hát a szűrét — gondoltam örvendezve, de egy picikét sajnáltam is, mi lesz most a vén tapsi­fülessel? Emlékszem, délben paprikás volt ebéd­re. Akkor még nem tudtam, de a mama később elmondta: az öreg nyulat ettük meg, apám hajnalban levágta és meg­nyúzta. Ez volt nekünk akkor tulajdon­képpen a húsvéti nyuszi áldozatos aján­déka. Az életét adta. Azóta minden húsvétkor eszembe jut ez a nyúlpaprikás és gondolatban megkövetem azt az öreg mezei nyulat, de hetven év óta sem tu­dom levezekelni gonoszságom, ami vé­gül is szegényt a lábaiba juttatta. Bocsássatok meg nekem világ nyulai! A legnagyobb 1990. ÁPRILIS 15., VASARNAP P áros optikával Drámai villanások, a tragikus napok megannyi megismé­telhetetlen pillanatának kimerevített emléktöredékei. A buda­pesti Erdélyi Lakomázó pinceétterem falain körös-körül 67 fotó készteti a vendégeket a figyelemre és emlékezésre. Másfél száz kiválasztott fotóból látható itt amolyan „sűrítmény”, amely Láng András budapesti és Ozsváth Pál székelyudvarhelyi fotó­művész közös alkotása. Kettőjük találkozásáról előbb Láng András beszél: — A decemberi forradalom napjaiban több magyar fotós társammal magam is a hely­színre vágytam. De mert Gyula városához régóta üzleti kap­csolatok fűznek — kenyérke­reső szakmám szerint ugyanis, idegenforgalmi reklámfotózás­ból élek —, Erdélybe menet tanácsot kértem a helyiektől: fotósként merre, kihez men­jek? Székelyudvarhely Gyula testvérvárosa, ezért is aján­lották, keressem az ott dolgo­zó Ozsváth Pál fotóművészt. A találkozásból barátság szövő­dött. Együtt jártuk Erdély gyö­nyörűséges tájait, ott voltunk a forró pillanatokban, két op­tikával, más-más megközelí­tésből mégis egy gondolatot kifejező kollekció jött össze utunk során. Ozsváth Pál is a közös fotó­zás élményéről szól: — Érdekes volt megfigyelni, hogy magyar barátom a most Európában általánosan elfo­gadott legjobb technikával dol­gozott, én pedig — hogy úgy mondjam — a 20-30 évvel ez­előtt megvásárolt masináim­mal kattogtattam. Akik meg­nézik a kiállítást, láthatják milyen különbségek vannak a képek között. Hatásuk más­más. A képek világ körüli útra in­dulnak a kéthetes budapesti bemutató után. Az elkövetkező hónapokban Stuttgartban, Lon­donban, Svájcban, Franciaor­szágban szándékoznak bemu­tatni az anyagot az Orbán Ba­lázs Alapítvány finanszírozá­sában és szervezésében. Ter­veik szerint a clevelandi Ma­gyar Napok nyár eleji megnyi­tóján is látható lenne mindaz, amit e két fotós megörökíteni kívánt Erdély jelenéről. Kiss Dezső Péter FORRÓ ÉJSZAKÁBAN Valakit meggyilkolnak egy déli kisvárosban. A holttestre az éjsza­kai járőrszolgálatot teljesítő rend­őr bukkan rá. S mindjárt egy gyanúsítottat is talál a vasútállo­máson várakozó fekete bőrű férfi személyében. Az illetőről hamaro­san kiderül, hogy rendőrtiszt, Tibbs a neve és rokonlátogatásra érkezett. Mr. Tibbs, ahelyett, hogy örömmel távozna e fajgyűlölettől izzó kisvárosból, bekapcsolódik a nyomozásba, pedig már puszta je­lenlétével provokálja a tekinté­lyes fehér bőrű polgárokat, s a helyi seriffet, aki minél gyorsab­ban szeretné lezárni az ügyet. Sok mindennek kell történnie addig, amíg a seriffben a gyűlölet ro­­konszenvvé, az elfogultság együtt­érzéssé, szimpátiává változik. A Forró éjszakában toronymagasan kiemelkedik a krimi tucatáruk közül, s ez főként két kiváló szí­nésznek köszönhető. Sidney Poi­­tier alakítja a néger nyomozót, míg a seriffet robusztus erővel eleveníti meg Rod Steiger, akit játékáért méltán jutalmaztak Os­­car-díjjal. (Intervideo) NEM FÉLÜNK A FARKASTÓL A helyszín egy New­ England nevű, amerikai kisváros egyete­mi negyede. Itt él George, az egyetem történelemtanára és fe­lesége, Martha, a rektor lánya. Házasságuk a hazugság és az ön­csalás támasztékain nyugszik. Mike Nichols rendező filmjében Richard Burton és Elizabeth Tay­lor játssza George-ot és Marnát. „Haláltáncuk” talán még Strind­berg két hősének, Edgarnak és Alice-nak pokoli gyűlölködésénél is kegyetlenebb, torokszorítóbb. Richard Burton feledhetetlenül kelti életre az emberi méltóságá­ban megalázott férfi kínjait, Eli­zabeth Taylort méltán jutalmazta Oscar-díj Martha megformálá­sáért: az alkoholtól roncsolt, öregedő asszony szerepében éle­te egyik legnagyobb alakítását nyújtja. (Intervideo) Előzetes Július 4-én született Amerikai film. Rendezte: Oliver Stone. A jeles rendezőt nem hagyja nyugodni a viet­nami háború. Aligha csak azért nyúlt megint ehhez a kegyetlen témához, mert ko­rábbi „vietnami” filmjével — A szakasz — világsikert ara­tott, és Oscar-díjat nyert. A szobrocskát egyébként már új filmjére is megkapta — min­denképpen megérdemelten. A történet szerencsétlen sorsú hőse egy Ron Kovic nevű fér­fi — egyébként valóságos sze­mély, az ő könyve alapján író­dott a film —, aki tizenkilenc évesen jelentkezik a tengerész­gyalogsághoz, Vietnamba ve­zénylik, s ott testileg-lelkileg súlyosan megsebesül. Mellkas­tól lefelé örök életére béna marad, a lelkét pedig nemcsak az terheli, hogy ártatlan asz­­szonyokat, gyermekeket ölt, hanem az is, hogy egyik baj­­társát is ő lőtte le egy gyilkos ütközet áttekinthetetlen forga­tagában. Kegyetlenül igaz és igazul kegyetlen film a Jú­lius 4-én született. Nem­csak azt mutatja be, hogy mi­lyen irtózatos dolog a háború maga, hanem azt is, hogy az emberek egymást mészárlása olyan, mint a radioaktív mér­gező anyag. Belekerül a kör­nyezetünkbe, és pusztít. És rendkívül hosszú a „felezési ideje”. Miután a fegyverek el­csitultak, még sok-sok évig nyomorultak a testek, fertő­zöttek a lelkek. És nemcsak azok hordják a kínokat, akik a testi épségüket áldozták fel egy vélt igazság — holott bor­zalmas hazugság! — oltárán, hanem mindenki. A szűkebb és a tágabb környezet, végső soron az egész társadalom. A kisebb vagy nagyobb, amely nem tud mit kezdeni megnyo­­morodott veteránjaival, ezek­kel a kerekeken guruló élőha­lott mementókkal. Stone jó ér­zékkel választotta a főszerep­re az Esőemberből megismert Tom Cruise-t, aki páratlan erővel játssza el ezt a rendkí­vül nehéz szerepet. Egy kisebb szerepben feltűnik Willem Dafoe, akit A szakaszban és Scorsese Jézus-filmjében lát­hattunk. (morvay) 0 SLÁGERPARÁDÉ. Sok más népszerű előadóművész társaságá­ban Fenyvessy Éva, az 1931-ben készült Hyppolit, a lakáj című népszerű magyar u­ltrakomédia egykori „primadonnája” is fellép a Pesti Vigadóban ma este fél nyolckor kezdődő Húsvéti sláger­parádé című nosztalgikus könnyű­zenei összeállításban. A zenét Gyarmati István és együttese szol­gáltatja, a két műsorvezető pedig Endrei Judit és Szam­ek Tamás. Kóruscsemegék Az igazi kultúra és az üzlet békés összhangját teremtette meg annak idején a GEMO Konzerte und Reisen nyugatnémet utazási iro­da, felkarolván az egyetemes kórusművészet és német kórusok nép­szerűsítését. Ki tudja, hány neves, vagy karrierje elején álló német kórus utaztatását-bemutatkozását szponzorálja ez a cég már évek óta. Igazgatója, Günther Titsch, már korábban, éppen a Pesti Vigadóval építette ki kapcsolatát: ennek a jegyében érkezik ezen a héten két kórus hazánkba. A Saarlandi Egyetem Ka­marakórusa — a Vigadó ren­dezésében — először a Má­tyás templomban, 19-én, csü­törtökön este 8-kor nagy klasszikusok (így például Schütz, Bach, Brahms, Diest­­ler) műveiből ad önálló hang­versenyt, 20-án pedig a Pesti Vigadó hangversenytermében Mozart két reprezentáns mű­vét — részleteket Thames Egyiptom királya című szín­padi zenéjéből és a Requiemet­­ adja elő a Budapesti Ifjú­sági Kórus és a MÁV Szim­fonikusok kamarazenekara és Strausz Kálmán dirigens köz­reműködésével. Az Eintracht Watzenborn-Steinberg Kórus pedig a jövő vasárnap lép fel a Vigadóban. A saarlandiak dirigenseként egyúttal világhírű zenészt is fogadhatnak: Wendelin Mül­­ler-Blattaut, a kórusművészet egyik „nagy öregjét”, színes egyéniségét. A professzor tag­ja hazája több zenei társasá­gának, de gyakran kérik fel rangos nemzetközi fesztiválok és zenei események zsűrijébe. Életművéért nemrégiben tün­tették ki a Német Szövetségi Érdemkereszttel. Tóth Ádám Családiágy-karrier A Thalia Stúdió 1986 ápri­lisában mutatta be Hartog holland író Családi ágy című kétszemélyes vígjátékét. A darabhoz Döme Zsolt írt Sze­nes Iván verseire zenét, Pethes György rendezte az előadást, melynek szerepeit Voith Ági és Gálvölgyi János játszották. A 90 személyes kis stúdió néhány előadás után azonban szűknek bizonyult, és a Thália vezetői jól gondolkodtak, ami­kor kis művészi és anyagi be­fektetéssel bevitték a darabo­kat a 650 nézőt befogadó nagy színházukba, az változatlan ér­­deklődéssel még vagy három és fél évig futott. A vígjáték a határainkon túl, a szlová­kiai Komáromban (Komárnó­ban) is sikert aratott 1987 ok­tóberében. A Családi ügy karrierje azonban most teljesedett ki. A komarnóiak jelentkeztek Ro­­hály Miklósnál, a színház ügy­vezető igazgatójánál, és lekö­töttek májusra kilenc nap alatt 15 előadást. Sivó Emil

Next