Vasárnapi Ujság – 1862
1862-12-28 / 52. szám - Sylvester éj utolsó percze. Jókai Mór 614. oldal / Elbeszélések - Bényei Gábor; Népdalok 614. oldal / Költemények - Dalmady Győző; Erdőben 614. oldal / Költemények
mességet árult el. Ezen évben legnagyobb szerencséje az volt, hogy Kántornéval egy társaságnál játszott, kinek művészi lánglelke már akkor országszerte elismerve volt. Legelső föllépteinek B. Gyarmat, Losoncz, Eger, Gyöngyös, Pászthó — majd a dunamelléki népesebb magyar városok s Kápolnás-Nyék valának tanúi. Ez utóbbi helyről Pestre betérvén, itt meghívást kapott Miskolczra vendégszerepekre, s az ottani közönség szives fogadása és kitüntetései nem csekély ösztönül szolgáltak az alig egy évig színészkedett fiatal művésznek. Miskolczról Nagy-Váradra, Debreczenbe, s több lelkes magyar városba kerülvén, ahol először fordult meg, szívesen látták ügyes játékát szép tehetségéért, ahol másodízben lépett föl, ott örömmel tapsolták meg meglepő haladását. 1833-ban Pozsonyba hivatott meg Komlóssy társaságához, ki az országgyűlés kedvéért ott telepedett meg társaságával. Sokfelé ágazó vidéki szinészkedését nem követhetjük nyomrólnyomra, hanem ott kezdjük, hogy Pozsonyból Budára kerülvén, itt nagy tetszést aratott a „Molnár és gyermeke" czimü Raupachféle színdarabban mint Konrád, s már oly szerepekben is lépett föl, mint Bánó Vörösmarty ,,Vérnász"-ában, Muley-Hasszán, „Fiesco"ban, sőt Hamletben is a czimszerepben. Budáról 1834 végén ismét visszaindult Kassára. Hová miskolczi vendégszereplései után megérkezvén, már mint jelentékeny helyet betöltő művész szerepelt, s 1835-ben házasságra lépett Meszlényi Máriával, kiben holta napjáig hü feleséget s gyermekeinek a leggondosabb anyát nyerte maradandó áldásul. Majd társaságot alakítottak négyen, u. m. Éder, Fáncsy, Chiabay, Szákfy, melynek átalában Fáncsy volt a művezetője, s melylyel szép jövedelmet biztosítottak maguknak egy időre nagyváradi és debreczeni előadásaik által.E korszak még ezen városok lakosainál is jó emlékezetben van. De Fáncsyt a budai szinház igazgatósága újra meghiván, 1836-ban végképen abbanhagyta vidéki működését s eléggé jövedelmes magánvállalatát; ismét a már középpontinak nevezhetett budai szinügynek szentelé munkásságát. Egy év múlva pedig fölépülvén s megnyittatván Pesten a magyar (később nemzeti) szinház, ennek lett állandó s holta napjáig fáradhatlan munkás tagja. Fáncsynak a színpadon kiválólag a cselszövő-szerepek estek szakmakörébe, melyekben kitűnő volt. Játéka hatását emelte vékony, kissé görnyedt alakja, átható tekintete, s metsző, éles, sokszor vesékig ható, de azért nem kellemetlen hangja, melyet a hangos kiáltástól a titkos suttogásig igen értelmesen tudott felhasználni. Szerepköre igen nagy volt s Shakespeare „Velenczei kalmár" és „Jago"-féle óriás alakjaitól a magyar népszinmüvek apró intricusaiig terjedt. Utódja e szakban jelenleg a derék Tóth József, kinek arczképét szintén nem régen közöltük. Fáncsy működése, mint művezető ügynöké, szoros egybefüggésben van a nemzeti színház történetével, s azért itt annak részleteit mellőzhetjük. Kedvező eredmények gyakran tanúsították akkor, mit tett ő a nemzeti színház felvirágzása érdekében, mennyit küzdött sok balvélemény s megrögzött baj ellen. A nemzeti színházi nyugdíjintézet létesítése körül is nem csekély érdeme van. A szinház ügye melletti buzgóságának egyik legvilágosabb bizonyítványa voltak az 1854 évi Pesti Naplóban megjelent „Cserháti levelek,ís melyek hosszú czikksorozatban számlálják elő a színház körüli hiányokat, mulasztásokat s tárják fel az orvoslási módokat. Az erélyes, határozott hangon írt s a szerző megnevezése nélkül megjelent mű akkoriban nagy figyelmet gerjesztett s nem maradt hatás nélkül a színházi viszonyok kedvezőbb alakulására. Csak később tudta meg a közönség, hogy ama czikkek szerzője — Fáncsy Lajos. A testileg már akkor megtört férfiú nemsokára be is végző, rövidre szabott földi pályáját. Értelmes művész, lelkes hazafi volt. Meghalt 1854-ben. Sylvester és utolsó percze. Elbeszélés, irta JÓKAI MÓR. December 31-ike van. Éjfél körül jár az idő. A befagyott ablakokon szikrázik a jégvirág. Benn a fényes teremben jókedvű társaság ül együtt, hosszú terített asztalnál, kedélyesen poharazva. Az asztalfőn ül egy piros, életerős férfi, mellette egy telt arczu, fekete szemű hölgy, karját annak nyaka körül fonva, s fürtös fejét vállára fektetve; köröskörül fény és bőség. Ki ne tudná első látásra, hogy e vidám társaság itt Sylvester éjét ünnepli, a hogy szokták jámbor keresztyének; s hogy az ott a ház ura, kit Isten minden jókkal megáldott, s mellette, a ki vállára fonódik, az a hit életpár, a kedves feleség. De ez nem igaz. Itt nem Sylvesteréret ülnek, hanem halotti tort; — ma temették el a ház asszonyát, tegnap halt meg, — ez a ház nem azé, ki benne dőzsöl, hanem a meghalt nő árva gyermekeié, kiket a férj elűzött a világba; — s az a némber ott, az a titkos szerető, ki miatti bánatában a nő meghalt. Hanem azért hát mulatnak. A szoba bútorzata ódon, bizonyosan ugy maradt ivadékról ivadékra; milyen jó lesz azt az özvegy férjnek majd elkótyavetyélni. Van egy régi lábas óra a szögletben, fekete már a vénségtől, alakja olyan, mint egy ódon zárda tornya, bástyafákkal, szélvitorlákkal. Valaha templomos barátok refectoriumában állhatott az, s midőn a zárdát megszüntették, az is dobszóra került s most profanus társaságnak mutatja az idők múlandóságát. De azért itt is csak teszi kötelességét. A torony aljában ül egy arasznyi kis vörös barát, csuklyája hátracsúszva nyakába; csak olyankor emeli fel fejét olvasójáról, mikor az óra üt. Mikor Békesség, nyugalom Szállja meg lelkemet, Elfeledem mind a Keserűségeket, Minden a mit tudok, Minden, mit érezek , Hogy túl boldog vagyok, Hogy nagyon szeretek! Mi jó itt, A világ Még szebbé leszen itt. Falevél betakar, Napsugár melegít, Madarak dalt kezelnek, Virág csókkal kínál, És minden mosolyog Lelkem álmainál. Dalmady Győző: Üdvözöl minden fa, Az erdőben vagyok, Itt töltöm alatta, Rendesen a napot. Jól esik itt lenni, Magamban, egyedül, Itten a szerelem, Bátrabban vesz körül. Erdőben, Az erdő mély csendje Különös, megható, Épen az ábrándos Szeretőknek való. A fák rám borulva Kinyitják karjokat, Mindegyik egy apa, Ki áldást osztogat. 614 Népdalok. nn. Ha meghalok, csillag leszen belőlem, Szép leányok regélnek majd felőlem. Majd elmondják, elmesélik, hogy velem így . . . meg úgy . . . meg amúgy bánt a szerelem Szerelemnek leszek én a csillaga, örülni fog nekem az ég is maga, E földön a legszebb lányt szerettem én. S ott fénylek a legszebb angyal kebelén. Figyeljetek leányok a mesére, Leirja azt egy megrepedt sziv vére. A kinek tud értem könye hullani, Annak fogok a szivébe hullani. IV. Balatoni halászlegény Csolnakáz a viz tetején . . . Ezüst horgot dobott bele, Arany halat fogott vele . . . A melyet a mélyre vetett, A horogra könye esett . . . A szerelem könye volt ez . . . Ebből meg tán igaz gyöngy lesz! Halászlegény evezz, evezz A kikötő nem messze lesz, Kedvesed vár a fa alatt. . . Add neki az arany halat, Ezüst horgod' csókolgatja, Arany halad' simogatja, Jaj! kiugrott kis kezéből ! Hogy beszéljen szépségéről. Mit bánod az arany halat, Csak hogy látod galambodat. Most vetnéd csak horgod bele, Mind kifogdoshatnád vele ! . . Bényei Gábor.