Vasárnapi Ujság – 1886
1886-01-10 / 2. szám - Egy tudós néger: Johnson Henrik (arczképpel) 26. oldal / Élet- és jellemrajzok - A Jókai tágabb hazája. Az ifju nemzedék számára irta Jókai Mór 26. oldal / Tárczaczikkek; napi érdekü közlemények - A Petőfi-társaság közgyülése 26. oldal / Tárczaczikkek; napi érdekü közlemények
2. SZÁM. 1886. XXXIII. ÉVFOLYAM. VASARNAPI UJSAG. 29 * * 11 Kiküldtek a törvényteremből s öt percz múlva visszahívtak. Az auditor major fölolvasta az ítéletet, hogy mind a szerkesztő, mind a czikk irója, a magyar főúri családok egyik legfényesebb nevü, tehetségű és vagyoni állású tagja, elitéltettünk a megkrétázott czikkért három hónapra, ellenben a védelemért kilenczre, összesen egy egész esztendőre — nehéz vasban :— no meg a nemesség, grófság elvesztésére. Azonfelül egy kurta ezer forint pénzbirságra. — De nem ám holmi sajtóvétség miatt; oh nem, a sajtó szabad! hanem közcsend-háborításért. És így az, aki Magyarhon és Erdély imiójáról, meg a magyar alkotmány helyreállításáról czikket írt és nyomtatott, az közcsendet háborított, mintha ablakokat vert volna be s éjjel kurjongatott volna utczahosszant, s ezért lett a legszűkebb hazába, a börtönbe bedugva. Hanem , hát nem kell ám ezt a börtönt olyan tragice venni. Csupa mulatság volt az. A katonák iparkodtak a legkellemesebbé tenni Buda várában mulatásunkat: a nehéz vasat meg sem mutatták, soha én egész életemben annyi látogatást nem kaptam, mint azalatt az egy hónap alatt, amit ott töltöttem, (a többit elengedte a legmagasabb kegyelem) s utoljára annyira vittem a kedélyes impertinentiát, hogy egy délután elszöktettem velünk együtt magát a porkolábot, ki a Svábhegyre , ott a feleségem jó vacsorát főzött, volt jó borom hozzá elmulatgattunk, anekdotáztunk, késő éjjel kerültünk haza Budára, a tömlöczbe, alig akartak bennünket beereszteni. Szerencsénk, hogy velünk volt a porkoláb, különben kin rekedtünk volna az utczán. S a katonák igazságos emberek voltak, azt meg kell nekik adni, nemcsak minket dugtak a hűvösre, akik Magyarország állami önállóságát vitattuk, hanem azt is, aki a mi czikkünk megczáfolására vállalkozott, magát az officiosus lap szerkesztőjét is. Hiába aliegált, hogy hisz ő a magas kormányt védelmezi .' «nutzt nix !» az is közcsend-háborítás.' Én kijöttem a börtönből, ő beült, egymásnak adtuk a kilincset. Hát bizonyosan ezt a mulatságos életet irigyeltétek meg ti kedves ifjú barátim, hogy nagyon kívánkoztok bele vissza. Eszembe jut az az adoma, mikor a szegény favágó meg a felesége együtt ültek este a sovány vacsoránál, — egy tál vereshagyma volt az egész. «Hej csak az ur Isten megadná azt, a mit én kívánok.» Erre a szóra nyílt egyszerre mind a kettőnek az ajka. ÍS a mit két ember egyszerre mond ki, az az óhajtás teljesülni szokott. «No hát legyen meg!» hangzott egy szó a magasból, «három kivánságtok teljesüljön be legottan!» — «De jó volna most ízibe egy szál fokhagymás kalbász»— mondá legelőbb a favágó. «Sutty!» egyszerre alákarikázott a kürtőből a kivánt csemege a tálba. De felfortyant ezen a feleség «Hogy tudta már kend a drága kívánságot ilyen potom valamire vesztegetni ? Oh bár ragadna kendnek az orrához ez a kolbász !» — «Zsupsz !» ott volt a második beteljesült kívánság, a férj orrához hozzánőtt kolbász hosszu ormánnyá kiegyenesülve. Akkor aztán egyesült erővel arra fordították a harmadik kívánságot, hogy vajha tűnnék el az a kolbász megint a merről jött! S akkor aztán ott ültek, a beteljesült, három kívánság után, megint a tál vereshagyma előtt. — Mi is ugy járhatunk. — «Bárcsak visszatérne az a másik jobb idő!» — mondjátok ti. — Egyszer csak ott terem a tányérotokon. «Bárcsak az orrotokhoz ragadna!» mondom én akkor. — Végre aztán egyesült erővel látunk hozzá, hogy eltűnjék onnan ismét. No de hát arra ne gondoljon senki, az a «tágasabb haza» amit «összbirodalomnak» neveznek, nem kerül a tányérunkra soha, s hogy én ezt valaha, valahol, akár józan fővel, akár mámorosan ajánlottam, vagy dicsértem, vagy emlegettem volna, azt határozottan tagadom; annak idejében meg is cáfoltam. Ilyen «tágabb hazájára Jókainak» tehát nagy hazánkfia nem példálózhatott, mert ilyen sem a valóságban, sem az én fantáziámban nincs és nem lesz. Tehát minden valószínűség szerint azt az osztrákmagyar monarkhiát érthette alatta, amit írásban és képben együtt szerkesztünk az osztrákokkal. Ezt pedig, minden belőle levonható következményekkel együtt, elfogadom. Az eszme a trónörökösé volt: ő nála fogamzott a gondolat, megismerni és megismertetni egymással és a világgal az osztrák-magyar monarkhiát (vagy egészen magyarul mondva Osztrák- és Magyarországot) Írásban és képben. E tervet jóváhagyta az uralkodó, s akkor a trónörökös maga körül gyűjté a monarkhia mindkét részének szakavatott tudósait, hogy azoknak közreműködésével alkossa meg e művet. Ez eszme megvalósulásánál elsősorban érdeklő körülmény az, hogy a monarkhia egykor leendő uralkodója minden népeit megismerni kívánja, történetükben, jellemükben, szokásaikban, úgy a hogy azokat saját keblükből támadt írók ecsetelni fogják, s amíg e mű elkészül, tehát évek hosszú során át,, oly férfiakkal veszi körül magát, kik minden tekintetben függetlenek, kik a hatalomtól, a kormánytól semmit sem várnak, kik nem szolgálnak mást, mint a tudományt, s kik a szellemi munka világában olyan nevet vívtak ki egyenként maguknak, amit semmi titulus nem tesz fényesebbé. Mert meg kell állapítanom azt, hogy az osztrák felügyelő bizottságok épen olyan, udvaronczi zamattól ment, szabadelvű tudós férfiakból vannak összeállítva, akik saját tudományos állásuk tekintélyére büszkébbek, mint a rendjeleikre, miként nálunk a magyar rész felügyelői bizottságai. De különösen maga az én tisztelt kollegám, az osztrák rész szerkesztője, Weilen azon alak, akit közelebbről kell az én ifjú barátaimmal megismertetnem. Fiatal korában ő is fegyvert viselt a szabadságért s a miért küzdött akkor karddal, azért küzd ma is a szellemmel a szabadelvű eszmékért; osztozott egykor a szenvedéseinkben, katona volt, közvitézből emelkedett tiszti tanárrá; bátor szívének, kiváló eszének köszönheti az állást, ahová felküzdte magát, most, polgári állásában, az olympia törő ifjuság vezetője, az irodalomban rajongó képviselője az eszményiségnek; minden téren hozzászokva ahhoz a munkához, mely a becsülettel együtt szerzi meg a kenyeret : magánéletben tiszta puritán jellem; a mellett széles ismeretű tudós és közszeretetben álló elnöke az osztrák szellemi phalanxnak, az irók seregének, kik őt mint apjukat szeretik s a mit legutoljára, de leghangosabban kell kimondanom, nekünk magyaroknak a legőszintébb és legigazságosabb barátunk. Üdv és áldás arra az országra, hol ilyen férfiak a trón örökösének mindennapi társalkodói. És másodsorban az a nagy nyereség, hogy ez a két tábor, a szellem harczosai, innen is, túl is közelből megismerik egymást. Megvallom őszintén, hogy mikor a legelső ülésben összekerültünk (az előtt soha sem láttuk egymást), a legnagyobb gyanakodással tekintettünk egymásra. Én attól tartottam, hogy az osztrák tudósok darabokra akarják szedni Magyarországot (írásban és képben) s trikolor zászlónkból föderalisztikus rongyokat akarnak tépni, ők meg azt hitték felőlem, hogy én itt a magyar tribunus plebis szerepét akarom játszani, aki a szenátus küszöbéről hajigálja be a vétóját a laticlavisok közé. Előítéletet is hoztunk magunkkal, ők azt hitték rólunk magyarokról, hogy csupa poézissal, fikczióval, chauvinista dicsekedéssel és szenzácziós adomákkal akarjuk megtölteni a trónörökös munkáját, mink meg arról voltunk meggyőződve, hogy ők csupa pedáns, tudákos encyclopédiát akarnak szerkeszteni, véghetetlen adathalmazzal, de annál nagyobb unalmassággal. Aztán mentül többször összejöttünk, annál jobban megismertük egymást , ami kezdete a megbecsülésnek és most már ott vagyunk, hogy tudunk egymástól tanulni s ezt nem is titkoljuk, hanem iparkodunk innen is, túl is a másik félt utolérni, ott a hol az előnyben van , s «közös» törekvésünk olyan munkát hozni létre, mely a tudományos alaposság és szabatos formák mellett a népies irályt, érdekes tartalmat, költői színezetet érvényesítse. Nem könnyű munka ez ! Mert ha az volna a feladat, hogy készítsünk egy könyvtárt az osztrák-magyar monarkhiáról, százötven kötettel; van hozzáértő tudósunk elég, jól tudnók végrehajtani; ámde itt tizenöt kötetbe kell összehoznunk mindent, ami tény, a mi adat és a mi hagyomány és költészet. És mindennek a nagy közönség s előreláthatólag a külföld számára kell megírva lennie. Szeretném, ha kedves ifjú barátim beletekintenének egyszer egy ilyen általunk szerkesztett korrektúrai ívbe, aminek a szövegét két másik tudós közreműködésével megalkotta egy legilletékesebb harmadik tudós: akkor aztán kezébe vette egy negyedik, egy ötödik, meg egy hatodik tudós, az egyik igazított bele és törölt belőle veres plajbásszal, a másik kék plajbásszal, a harmadik zöld, plajbásszal, ugy hogy az egész a legszebb smyrnai szőnyeg mintájává alakult át; most még ehhez jön az én rózsaszínű tintám, a ki a kihúzott helyeket itt ott visszahonosítom ; végre az én kedves szerkesztőtársamnak, Nagy Miklósnak az alizarin tintája, a ki a phrasisokon addig gyalulgat, míg beleszoknak végre a praeliminált terjedelembe. Olyan munka ez, mint mikor a Rákócziindulót beleszorítják egy muzsikáló zsebóra művészetébe. És mind az osztrák, mind a magyar írók és tudósok becsületére meg kell állapítanom, hogy ebbe a kegyetlen procedúrába mind valamennyi belenyugszik. Soha még tudósok oly nagy pazarlást nem tanusítottak nagylelkű áldozatkészség dolgában, mint ennél a műnél. Még annak is, amit saját magam írtam eddig e műhöz, kétharmada a papírkosárba került már. Eddig az írókról, azután következik a közönség. Ki sem számítható a hatás, amit gyakorolni fog innen is, túl is a Lajthán, a különböző ajkú közönségre az, ha egymást kölcsönösen megismerik, ha fel lesznek előttük tárva országaik legérdekesebb részei, természeti szépségei, régi emlékeik, városaik, népeik munka és ünneplés alatt; költészetük vigalmaik, intézményeik ; különösen, ha látni fogják azt, hogy minden fajnak, minden nyelvű népnek egyenlő melegséggel és szeretettel írott ismertetései foglalnak helyet egymás mellett, saját legkiválóbb íróik tollából e műben. Most még csak magyarul és németül fog e mű kiadatni, de bizonyosnak tartom, hogy a monarkhia minden művelt nemzetének nyelvén meg fog az jelenni rövid idő jártán. S ennek a jótékony hatása nem fog elmaradni. A kölcsönös megismerkedés a legegyenesebb út a kölcsönös becsüléshez. S ez az, amire mind a nyájunknak szüksége van, akik különféle nyelven bár, de egy hazaszeretetet vallunk s abban keressük megmaradásunkat. A nemzeti gyűlölködés nagy terebély-fává nőhet ugyan fel, de ez a fa gyümölcsöt a gazdájának, a ki elültette, nem terem soha, ezen a fán csak a verebek érzik magukat jól, azoknak hernyó kell, s az van rajta elég. S ki kezdje el a kölcsönös megbecsülés munkáját e monarkhiában, ha nem a németek s magyarok ? s ki kezdje el köztük, ha nem a szellem táborai, az írók ? Hát ez a kölcsönös megbecsülés, innen is, túl is — ez a «Jókai tágabb hazája». De én még azzal sem érem ám be, hogy a megbecsülés a testvérszeretet, az érdekeltség kincseit innen Magyarországról oda Bécsbe és Ausztria örökös tartományaiba cserébe áthordani segítsem s onnan az övéket visszahozni igyekezzem; én az egész világot követelem Magyarország honpolgársága jó tulajdonságainak cserepiaczául. Egykor ama nagy hazafi emelte magasra a jelszót: «Tengerre magyar.» én azt mondom, «Világba magyar.' — Szűk nekünk ez a haza, tágítsunk rajta ! Terjednünk nem lehet, de magasabbra nőnünk szabad. S nem is várt ez a nemzet az én kiáltó szavamra. Megindult, megy előre. Egy egész azonnal túl vagyunk ma a védegyleti aera fogalmain. Nem az a jelszavunk most, körülzárni minden oldalról a hazánkat, hogy a hazai közönség kénytelen legyen megvenni a magunk termelte selejtest, hazafiúi áldozatból, hanem az a jelszavunk, hogy versenyezzünk a külfölddel s fogadja be önként a mi termelésünket, azért, mert jó ! S ezt teszi már a nemzetünk. Egész világ látja. Tágítjuk a hazánkat. Nem ellenséggel, annál nehezebbel van küzdelmünk, versenytársakkal, megküzdünk velük ! ha nem sikerült, újra kezdjük. Minden alakjában az ipar terményeinek, legyen az emberfőben, vagy sziklában született, tűzben, vagy lángészben megtisztult, hatol a magyar czimer előre nyomonkint; — szorgalom, tudomány, művészet, szellem helyet kér a magyar tehetség számára külföldön, s ahol gyökeret vert, becsületet arat hazája számára még az idegen földben is. A magyar a föld túlsó oldalán sem felejti el hazáját, s ahol házat, műhelyt rakott, az is egy darab magyar haza ottan. Hallgassatok meg egy példát. Én e nyáron hirré tettem, hogy aki az erdélyi közművelődési egylet számára bizonyos összeget beküld, annak egy névaláírásommal ellátott lapot küldök meg a kéziratomból. E napokban az «Amerikai Nemzetőr» útján kaptam egy összeget, melyet e czélra Amerikába kivándorolt huszonegy magyar adott össze, akik New York, Alleghany, Quebek, Hazleton, Chicago, Albany, Stelton, Stevenspoint, Farmingdale, Kelleys Island, Gowen városaiban szétszórva letelepültek. Tehát tizenegy helyről — a kivándorlottak — az erdélyi közművelődésre. — Pedig mit nekik Hecuba'? Mit ad nekik Magyarország, ha felvirágzik, mit vesztenek ők Erdélyben, ha elpusztul ? — Mégis megemlékeznek a hazájukról, s megküldik a szájuktól megvont falatot a magyar nép üdvére az új világból. Hát ez a «Jókai tágabb hazája.» Én is segítek azt tágítani — tehetségem szerint. Segítsetek ti is." Azt írta nem rég egy igen tisztelt költőtársam, hogy ha Petőfi olvashatná mindazt, amit én most írok, elismerést osztva a hajdan gyűlölt idegennek, megfordulna a sírjában. Legyen megnyugodva ifjú barátom, ha Petőfi látná, miként tört ő maga legelői lírát ahhoz a gyűlölt idegenhez a magyar szellem számára, s miként környezi épen ez a hajdan gyűlölt idegen az ő szellemalakját a legnagyobb szeretettel, visszafordulna megint s álmodnék más álmokat az eddigiek helyett. A magyar nemzet helyet érdemel a világban, ezt a helyet elfoglalni, megérdemelni, megtartani mindenütt, ahol mívelt népek laknak, szorgalommal, szellemmel, szabadelvűséggel: ez a «Jókai tágabb hazája». IRODALOM ÉS MŰVÉSZET. Új verskötetek. Egész sereg új verskötet fekszik előttünk, melyek mind a karácsonyi és újévi könyvvásárra jelentek meg. Első rangú ugyan egy sincs közöttök, de van egy pár érdemes költő összeszedett versei gyűjteménye, melyek méltán számithatnak elismerésünkre s méltányló fölemlítés mellett jóakaró ajánlatunkra. Első helyre teszszük közöttük, már csak a veteránság jogczímén is, Torkos László ujabb költeményeit (1874—1884), tehát e derék író utóbbi tíz évi költői munkássága gyümölcseit. Torkos László, ki mint tankönyvíró is számot tesz az irodalmi s széptani oktatás terén, költői dolgozataival is rég figyelmet