Vasárnapi Ujság – 1905
1905-02-19 / 8. szám - Az új orosz belügyminiszter (arczképpel) 123. oldal / Élet- és jellemrajzok - A Kisfaludy-társaság ünnepi közülése 123. oldal / Tárczaczikkek; napi érdekü közlemények - Veér Judit rózsája. X. 123. oldal / Tárczaczikkek; napi érdekü közlemények
8. szám. 1905. 52. évfolyam volt a hotelben,akkor arra persvadeált, hogy maradjunk ott vagy három napig, a másik útitárs a negyvenes években járt, azt a jó konyha vonzotta, a harmadik a hetven körül volt, neki a jó ágy imponált, s ha jó volt az ágy Milanóban vagy akár Udinében, mindjárt meg volt elégedve a műremekekkel is. Viszont a foglalkozások is irányadók. Szénégetőnek tőkén a szeme. Kit a táj szépsége köt le, kit a romok, egyikre a színházak gyakorolnak vonzerőt, másikra az antiquarius boltok. A legostobább utazó a német student, mert azt nem érdekli semmi. Szeme szüntelenül a Bedeckert nézi s ha ahhoz a helyhez érkezett, a mely ott meg van jelölve, mint megnézendő, lelkiismeretes nyugalommal aláhúzza véres czeruzával hogy járt ott, a nélkül, hogy csak egy pillantásra méltatná. Bizonyos az, hogy ha Berzeviczy anonym irja vala szép könyvét, a megfigyelő könnyen rájöhetne, hogy ezt egy okos államférfi irta, a ki közel állt a művészetekhez és a bölcseleti tanulmányokhoz is, a ki sokat gondolkozott az emberiség czéljairól és szükségleteiről s messze látó szemmel mélyedt el a multakba s gondosan mérlegelte, mit változtathatnak meg a világ haladásán a jövő nemzedékek. Az ő útikönyve ezért magasan álló mű, de egyszersmind ezért egyoldalú is. Úgy tett, mint a méh: csak azt szedte föl csápjaira, ami az ő kaptárát tölti meg mézzel. Okos könyv, mely kétségkívül gazdagítja a magyar irodalmat, de inkább tanulmány, mint útirajz. Mert az útirajznak az a czélja, hogy mintegy kicsomagolja a betűk millióiból a vidéket, a házakat, az embereket, az illatot, a levegőt, hogy aki elolvassa és leteszi, azt higyje, Olaszországban járt. Aki ellenben ezt a könyvet elolvasta, az nem Olaszországot bámulja, hanem Berzeviczyt, s örül, hogy egy ilyen előkelő szellemmel ösmerkedhetett meg. A gyönyörű kiállítású könyvben százkilenczvenhárom pompás kivitelű kép van. M—th K-n. AZ ÚJ OROSZ BELÜGYMINISZTER. Szviatopolk-Mirszki herczeg lemondása után a czár Buligin Grigorjevics Sándort nevezte ki belügyminiszterré. Buligin akkor tette nevét a politikai s a hivatalos világban ismeretessé mikor Szergiusz nagyherczegnek, mint Moszkva főkormányzójának segédje volt; ez időben mint az abszolutizmushoz ragaszkodó szigorúan konzervatív álláspont híve mutatta magát. Buligin 1854-ben született, 1871-ben végezte a császári jogi iskolát, a következő évben vizsgálóbíró lett Kiewben, majd 1874-ben a saratovi kormányzó mellé osztották be. 1879-ben felügyelő lett az oroszországi börtönök főigazgatóságában, 1886-ban tambovi helyettes kormányzó lett, 1887-ben pedig kormányzó Kalugában. 1893-ban nevezték ki moszkvai kormányzóvá s hat évvel később Szergiusz nagyherczeg segédjévé. E minőségében Buliginnak része volt a moszkvai diákok s más politikailag gyanúsnak tartott elemek elleni kegyetlen rendszabályokban, amelyek oly nagy felháborodást keltettek az országban, hogy Szergiusz nagyherczegnek ott kellett hagyni állását. Az udvarnál való nagy befolyása azonban megmaradt s ennek tulajdonítható most Buligin kinevezése is belügyminiszterré. VASÁRNAPI II.TRACT. 123 A KISFALUDY-TÁRSASÁG ÜNNEPI KÖZÜLÉSE. A Kisfaludy-társaság február 12-ikén a hagyományos módon tartotta meg évi ünnepi közülését. Ezúttal Csokonai Vitéz Mihály emlékének volt szentelve — a hivatalos jelentéseken kívül — a műsor minden pontján díszes és nagyszámú közönség gyűlt össze az Akadémia dísztermében a kegyeletes emlékezések meghallgatására. Az elnöki emelvényen Beöthy Zsolt, a társaság elnöke foglalt helyet, mellette Berzeviczy Albert alelnök, Vargha Gyula főtitkár és Kozma Andor titkár. Jelen voltak az előkelőségek sorában Zsilinszky Mihály államtitkár, báró Eötvös Loránd, az Akadémia elnöke, Szily Kálmán, az Akadémia főtitkára s a debreczeni Csokonai-kör két küldötte. Az ünnepi közülést Beöthy Zsolt elnök nyitotta meg nagyhatású beszéddel, melyben Csokonai emlékét elevenítette fel. Szónoki lendülettel rajzolta meg Csokonai helyét kora irodalmában, mint irodalmunk felújulása korának legnagyobb költői tehetségéről szólt róla, akinek értékelése tekintetében az utókor nem adott igazat a kor legtekintélyesebb bírálóinak. Kései dicsőségét keservesen meg kellett fizetnie életének szenvedéseivel, melyek az emberi balvégzetnek két forrásából fakadtak : saját, az élet korlátai közé beilleszkedni nem tudó természetéből és értetlen, közönbös, vagy épen ellenséges környezetéből. Pályája azonban mégsem volt vigasztalan, mert szenvedései közt a lelkesedés, enyhület, sőt öröm forrásai, különösen három forrása kiapadhatatlanul árasztotta számára a gyógyító, föntartó, erősítő írt. E három forrás : lelkének a maga költői, képzeleti világába való szabad elmerülése, soha nem lankadó erős hite a nemzeti és emberi haladásban s az igazságnak elkövetkezendő győzelmében s ép oly törhetetlen hite saját költői és nemzeti , hivatásában s hírének nevének dicső jövőjében. Érdekesen fejtegette aztán a szónok, hogy Csokonai költészetében eleve jelentkeztek a jövő, a XIX. század költészetének vezető eszméi. Méltatta azután Csokonai költészetének fontosságát a magyar nyelv, míveltség s a nemzeti szellem élesztése és fejlesztése terén, néhány nagy vonással jellemezve a kor állapotait is, melyek közt Csokonai munkálkodott. Beszédét e szavakkal végezte : «Csokonai szellemének ereje ott harczolt nemzeti életünk mult századi eposzának minden győztes csatájában, s ott fog harczolni mindaddig, míg ez az élet igazán nemzeti marad. Ma nem «egy hiv magyar lantja zokog fölötte», mint ahogy képzeletében látta, hanem minden magyar szívhű és hálás szeretettel emlékezik felőle. Népe nem azt panaszolja, hogy: «miért nem élt századunkban», hanem érzi és vallja,hogy: «él századunkban és élni fog századainkban.» A nagy tetszéssel fogadott elnöki megnyitó után Vargha Gyula főtitkár olvasta fel jelentését a társaság mult évi működéséről, bevezetésképen áldozva Csokonai emlékének is. Beszámolt a társaság részére tett alapítványokról s Ruszt Józsefnek ajándékáról, aki Toldy Ferencznek szobrát ajánlotta fel a nemes emlékezetű író, a társaság egykori elnöke születésének századik évfordulója alkalmából. Kegyelettel emlékezett meg a társaság halottairól, s szívélyesen üdvözölte az új tagokat. A főtitkári beszámoló után Kozma Andor olvasta fel «Csokonaihoz» czímű költeményét, mely szintén nagyon tetszett a közönségnek s melyet mai számunkban közlünk ; majd Ferenczi Zoltán olvasta fel «Csokonai emlékezete» czímű tanulmányát, melyben vázolta Csokonai küzdelmekben gazdag pályafutását s jellemezte költészetét. A figyelemmel hallgatott tartalmas fejtegetés után Váradi Antal elszavalta Csokonai egyik leghíresebb költeményét, «A tihanyi ekhóhoz» czíműt, s Pekár Gyula olvasta föl «Csokonai vőlegény» czimű elbeszélését mély hatás közben. A közülés utolsó pontja a pályanyertes művek jeligés levélkéinek felbontása volt. A Széher Árpádjutalommal kitüntetett műfordításnak, a «Kalevala» «Kullervo» czímű epizódjának szerzője Vikár Béla, Mistral «Mireior>-jának dicséretet nyert fordítása pedig Gábor Andor műve. A regénypályázat nyertese gróf Teleki Sándorné, a Szikra álnéven ismert jeles írónő, «Enyém» czímű munkájával. A közülés után lakoma volt a Continental-fogadóban, számos felköszöntővel; a lakoma előtt Négyesy László a Gyulai Pál tiszteletére készíttetett serleggel Helmeczy Mihályról, az egykori érdemes nyelvújítóról és hírlapíróról tartott rövid emlékbeszédet. BULIGIN GRIGORJEVICS SÁNDOR OROSZ BELÜGYMINISZTER. Amerikai allegorikus rajz után. A BOMLADOZÓ OROSZORSZÁG. VEÉR JUDIT RÓZSÁJA. Regényes színjáték három felvonásban. Irta Lampérth Géza. Első előadása a Nemzeti Színházban február 10-ikén. Lapunk olvasói régóta ismerik Lampérth Gézát, kedves és magyaros dalok szerzőjét. Napjainkban mind ritkábbá válik az a féltő gond, melylyel a költő verseit csiszolgatja, hogy a külső foglalat méltó legyen a tiszta, nemes tartalomhoz. Lampérth különösen a hazafias tárgyak felé vonzódik s hazafias tárgyat választott első önálló drámai művének is. «A «Veér Judit rózsájá»-t egy költői elbeszéléséből dolgozta át, amely lapunk 1903-iki karácsonyi albumában jelent meg. A mese anyagán azonban lényeges változtatást tett, a mennyiben míg a költői elbeszélés tragikusan végződik, a színdarabnak a dolgok jóra fordulása s házasság a vége. Veér Judit, öreg Veér Tamás kurucz amazonlánya kilovagol tüzes paripáján ; a ló megbokrosodik és az országútról az erdőbe hurczolja szép lovasát. Judit életét Both István menti meg. Fájdalom, labancz a déli magyar ifjú és mikor gőgösen követel szállást Veér Tamástól a császár nevében, ez megbélyegző szóval támad rá labancz mivoltáért s a falu népét vasvillával, kaszával ingerli ellene. Judit megszerette első látásra élete megmentőjét s most ő menti meg a vitéz életét, testével védi a parasztok ellen és rabul követeli a maga rabjául. Éjszaka idején azután kibocsátja Both Istvánt, menjen Isten hírével, de előbb fölvilágosítja nagy vétkéről, hogy magyar létére a magyar ellenségei közt van. A labancz megtántorodik, de esküjére gondol, mely a császárhoz fűzi. Búcsuzóul egy szál rózsát kér Judittól, Judit rózsái azonban labancznak nem nyílnak. Hát akkor kurucz lesz Both István kapitányból, ezzel a kissé hirtelen elhatározással búcsúzik szive szerelmétől. Judit magára marad a holdas éjszakában és hangosan álmodik a csatáról, mely elrabolhatja kedvese életét. Legyen bár magyar, vagy német, kurucz vagy labancz, neki ott a helye, a hol annak a férfinak. Utána szökik. Az öreg Tamás reggel levelet kap Judittól, még az éjszaka irta a lány,tudatván elhatározását. Végtelen az apa fájdalma. A kuruczok győzelme, Bercsényi uram diadalmas bevonulása alig enyhítheti. De poharazás közben elmondja a generális, hogy a mai diadal érdeme nem az övé, hanem egy ördöngös labancz kapitányé, aki rést ütött elpártolásával a saját sorain és százával osztotta a halált volt bajtársainak. Nyomában egy fehér szellem vágtatott hófehér paripán. Mindnyájan sejtjük, hogy Both István és Veér Judit a romantikus kapitány és jótékony szelleme. Sejtésünk nem csal: megjelennek és az apától áldást, a generálistól ezredesi rangot kap a vitéz Both István. Ugyanekkor egy másik szerelmes pár, Bertóti Imre és Tóth Sárika, szintén megkapják egymást. Imre azonban egyelőre csak hadnagyi ranggal lesz férje a tüzes, féltékeny kis Sárikának.