Vasárnapi Ujság – 1905

1905-02-19 / 8. szám - Az új orosz belügyminiszter (arczképpel) 123. oldal / Élet- és jellemrajzok - A Kisfaludy-társaság ünnepi közülése 123. oldal / Tárczaczikkek; napi érdekü közlemények - Veér Judit rózsája. X. 123. oldal / Tárczaczikkek; napi érdekü közlemények

8. szám. 1905. 52. évfolyam­ volt a hotelben,­akkor arra persvadeált, hogy maradjunk ott vagy három napig, a másik úti­társ a negyvenes években járt, azt a jó konyha vonzotta, a harmadik a hetven körül volt, neki a jó ágy imponált, s ha jó volt az ágy Milanó­ban vagy akár Udinében, mindjárt meg volt elégedve a műremekekkel is. Viszont a foglal­kozások is irányadók. Szénégetőnek tőkén a szeme. Kit a táj szépsége köt le, kit a romok, egyikre a színházak gyakorolnak vonzerőt, má­sikra az antiquarius boltok. A legostobább utazó a német student, mert azt nem érdekli semmi. Szeme szüntelenül a Bedeckert nézi s ha ah­hoz a helyhez érkezett, a mely ott meg van jelölve,­ mint megnézendő, lelkiismeretes nyu­galommal aláhúzza véres czeruzával hogy járt ott, a nélkül, hogy csak egy pillantásra mél­tatná. Bizonyos az, hogy ha Berzeviczy anonym irja vala szép könyvét, a megfigyelő könnyen rájöhetne, hogy ezt egy okos államférfi irta, a ki közel állt a művészetekhez és a bölcseleti tanulmányokhoz is, a ki sokat gondolkozott az emberiség czéljairól és szükségleteiről s messze látó szemmel mélyedt el a multakba s gondosan mérlegelte, mit változtathatnak meg a világ haladásán a jövő nemzedékek. Az ő útikönyve ezért magasan álló mű, de egyszersmind ezért egyoldalú is. Úgy tett, mint a méh: csak azt szedte föl csápjaira, a­mi az ő kaptárát tölti meg mézzel. Okos könyv, mely kétségkívül gazdagítja a magyar irodalmat, de inkább tanulmány, mint útirajz. Mert az úti­rajznak az a czélja, hogy mintegy kicsoma­golja a betűk millióiból a vidéket, a házakat, az embereket, az illatot, a levegőt, hogy a­ki elol­vassa és leteszi, azt higyje, Olaszországban járt. A­ki ellenben ezt a könyvet elolvasta, az nem Olaszországot bámulja, hanem Berzeviczyt, s örül, hogy egy ilyen előkelő szellemmel ösmer­kedhetett meg. A gyönyörű kiállítású könyvben százkilenczvenhárom pompás kivitelű kép van. M—th K-n. AZ ÚJ OROSZ BELÜGYMINISZTER. Szviatopolk-Mirszki herczeg lemondása után a czár Buligin Grigorjevics Sándort nevezte ki belügyminiszterré. Buligin akkor tette nevét a politikai s a hivatalos világban ismeretessé mi­kor Szergiusz nagyherczegnek, mint Moszkva főkormányzójának segédje volt; ez időben mint az abszolutizmushoz ragaszkodó szigorúan kon­zervatív álláspont híve mutatta magát. Buligin 1854-ben született, 1871-ben végezte a császári jogi iskolát, a következő évben vizsgálóbíró lett Kiewben, majd 1874-ben a saratovi kormányzó mellé osztották be. 1879-ben felügyelő lett az orosz­országi börtönök főigazgatóságában, 1886-ban tam­bovi helyettes kormányzó lett, 1887-ben pedig kor­mányzó Kalugában. 1893-ban nevezték ki moszkvai kormányzóvá s hat évvel később Szergiusz nagyher­czeg segédjévé. E minőségében Buliginnak része volt a moszkvai diákok s más politikailag gyanús­nak tartott elemek elleni kegyetlen rendszabályok­ban, a­melyek oly nagy felháborodást keltettek az országban, hogy Szergiusz nagyherczegnek ott kel­lett hagyni állását. Az udvarnál való nagy befo­lyása azonban megmaradt s ennek tulajdonítható most Buligin kinevezése is belügyminiszterré. VASÁRNAPI I­I.TRACT. 123 A KISFALUDY-TÁRSASÁG ÜNNEPI KÖZÜLÉSE. A Kisfaludy-társaság február 12-ikén a hagyo­mányos módon tartotta meg évi ünnepi közülését. Ezúttal Csokonai Vitéz Mihály emlékének volt szentelve — a hivatalos jelentéseken kívül — a műsor minden pontjá­n díszes és nagyszámú kö­zönség gyűlt össze az Akadémia dísztermében a kegyeletes emlékezések meghallgatására. Az elnöki emelvényen Beöthy Zsolt, a társaság elnöke foglalt helyet, mellette Berzeviczy Albert alelnök, Vargha Gyula főtitkár és Kozma Andor titkár. Jelen voltak az előkelőségek sorában Zsilinszky Mihály állam­titkár, báró Eötvös Loránd, az Akadémia elnöke, Szily Kálmán, az Akadémia főtitkára s a debreczeni Csokonai-kör két küldötte. Az ünnepi közülést Beöthy Zsolt elnök nyitotta meg nagyhatású beszéddel, melyben Csokonai em­lékét elevenítette fel. Szónoki lendülettel rajzolta meg Csokonai helyét kora irodalmában, mint irodalmunk felújulása korának legnagyobb költői tehetségéről szólt róla, a­kinek értékelése tekinte­tében az utókor nem adott igazat a kor legtekinté­lyesebb bírálóinak. Kései dicsőségét keservesen meg kellett fizetnie életének szenvedéseivel, melyek az emberi balvégzetnek két forrásából fakadtak : saját, az élet korlátai közé beilleszkedni nem tudó termé­szetéből és értetlen, közönbös, vagy épen ellenséges környezetéből. Pályája azonban mégsem volt vi­gasztalan, mert szenvedései közt a lelkesedés, enyhület, sőt öröm forrásai, különösen három for­rása kiapadhatatlanul árasztotta számára a gyó­gyító, föntartó, erősítő írt. E három forrás : lelké­nek a maga költői, képzeleti világába való szabad elmerülése, soha nem lankadó erős hite a nemzeti és emberi haladásban s az igazságnak elkövetke­zendő győzelmében s ép oly törhetetlen hite saját költői és nemzeti , hivatásában s hírének nevének dicső jövőjében. Érdekesen fejtegette aztán a szó­nok, hogy Csokonai költészetében eleve jelentkez­tek a jövő, a XIX. század költészetének vezető esz­méi. Méltatta azután Csokonai költészetének fon­tosságát a magyar nyelv, míveltség s a nemzeti szellem élesztése és fejlesztése terén, néhány nagy vonással jellemezve a kor állapotait is, melyek közt Csokonai munkálkodott. Beszédét e szavakkal vé­gezte : «Csokonai szellemének ereje ott harczolt nemzeti életünk mult századi eposzának minden győztes csatájában, s ott fog harczolni mindaddig, míg ez az élet igazán nemzeti marad. Ma nem «egy hiv magyar lantja zokog fölötte», mint a­hogy képzeletében látta, hanem minden magyar szív­hű és hálás szeretettel emlékezik felőle. Népe nem azt panaszolja, hogy: «miért nem élt századunkban», hanem érzi és vallja,hogy: «él századunkban és élni fog századainkban.» A nagy tetszéssel fogadott elnöki megnyitó után Vargha Gyula főtitkár olvasta fel jelentését a tár­saság mult évi működéséről, bevezetésképen áldozva Csokonai emlékének is. Beszámolt a társaság ré­szére tett alapítványokról s Ruszt Józsefnek aján­dékáról, a­ki Toldy Ferencznek szobrát ajánlotta fel a nemes emlékezetű író, a társaság egykori el­nöke születésének századik évfordulója alkalmából. Kegyelettel emlékezett meg a társaság halottairól, s szívélyesen üdvözölte az új tagokat. A főtitkári beszámoló után Kozma Andor olvasta fel «Csokonai­hoz» czímű költeményét, mely szintén nagyon tet­szett a közönségnek s melyet mai számunkban közlünk ; majd Ferenczi Zoltán olvasta fel «Csoko­nai emlékezete» czímű tanulmányát, melyben vá­zolta Csokonai küzdelmekben gazdag pályafutását s jellemezte költészetét. A figyelemmel hallgatott tartalmas fejtegetés után Váradi Antal elszavalta Csokonai egyik leghíresebb költeményét, «A tihanyi ekhóhoz» czíműt, s Pekár Gyula olvasta föl «Csoko­nai vőlegény» czimű elbeszélését mély hatás közben. A közülés utolsó pontja a pályanyertes művek jeligés levélkéinek felbontása volt. A Széher Árpád­jutalommal kitüntetett műfordításnak, a «Kalevala» «Kullervo» czímű epizódjának szerzője Vikár Béla, Mistral «Mireior>-jának dicséretet nyert fordítása pedig Gábor Andor műve. A regény­pályázat nyer­tese gróf Teleki Sándorné, a Szikra álnéven ismert jeles írónő, «Enyém» czímű munkájával. A közülés után lakoma volt a Continental-foga­dóban, számos felköszöntővel; a lakoma előtt Né­gyesy László a Gyulai Pál tiszteletére készíttetett serleggel Helmeczy Mihályról, az egykori érdemes nyelvújítóról és hírlapíróról tartott rövid emlék­beszédet. BULIGIN GRIGORJEVICS SÁNDOR OROSZ BELÜGYMINISZTER. Amerikai allegorikus rajz után. A BOMLADOZÓ OROSZORSZÁG. VEÉR JUDIT RÓZSÁJA. Regényes színjáték három felvonásban. Irta Lam­pért­h Géza. Első előadása a Nemzeti Színházban február 10-ikén. Lapunk olvasói régóta ismerik Lampérth Gézát, kedves és magyaros dalok szerzőjét. Napjainkban mind ritkábbá válik az a féltő gond, melylyel a költő verseit csiszolgatja, hogy a külső foglalat méltó legyen a tiszta, nemes tartalomhoz. Lampérth különösen a hazafias tárgyak felé vonzódik s haza­fias tárgyat választott első önálló drámai művének is. «A «Veér Judit rózsájá»-t egy költői elbeszélésé­ből dolgozta át, a­mely lapunk 1903-iki karácsonyi albumában jelent meg. A mese anyagán azonban lényeges változtatást tett, a mennyiben míg a költői elbeszélés tragikusan végződik, a színdarabnak a dolgok jóra fordulása s házasság a vége. Veér Judit, öreg Veér Tamás kurucz amazon­lánya kilovagol tüzes paripáján ; a ló megbokroso­dik és az országútról az erdőbe hurczolja szép lova­sát. Judit életét Both István menti meg. Fájdalom, labancz a déli magyar ifjú és mikor gőgösen köve­tel szállást Veér Tamástól a császár nevében, ez megbélyegző szóval támad rá labancz mivoltáért s a falu népét vasvillával, kaszával ingerli ellene. Judit megszerette első látásra élete megmentőjét s most ő menti meg a vitéz életét, testével védi a parasz­tok ellen és rabul követeli­ a maga rabjául. Éjszaka idején azután kibocsátja Both Istvánt, menjen Isten hírével, de előbb fölvilágosítja nagy vétkéről, hogy magyar létére a magyar ellenségei közt van. A labancz megtántorodik, de esküjére gondol, mely a császárhoz fűzi. Búcsuzóul egy szál rózsát kér Judittól, Judit rózsái azonban labancznak nem nyílnak. Hát akkor kurucz lesz Both István kapi­tányból, ezzel a kissé hirtelen elhatározással búcsú­zik szive szerelmétől. Judit magára marad a holdas éjszakában és hangosan álmodik a csatáról, mely elrabolhatja kedvese életét. Legyen bár magyar, vagy német, kurucz vagy labancz, neki ott a helye, a hol annak a férfinak. Utána szökik. Az öreg Tamás reggel levelet kap Judittól, még az éjszaka irta a lány,­tudatván elhatározását. Vég­telen az apa fájdalma. A kuruczok győzelme, Ber­csényi uram diadalmas bevonulása alig enyhítheti. De poharazás közben elmondja a generális, hogy a mai diadal érdeme nem az övé, hanem egy ördön­gös labancz kapitányé, a­ki rést ütött elpártolásá­val a saját sorain és százával osztotta a halált volt bajtársainak. Nyomában egy fehér szellem vágta­tott hófehér paripán. Mindnyájan sejtjük, hogy Both István és Veér Judit a romantikus kapitány és jótékony szelleme. Sejtésünk nem csal: meg­jelennek és az apától áldást, a generálistól ezredesi rangot kap a vitéz Both István. Ugyanekkor egy másik szerelmes pár, Bertóti Imre és Tóth Sárika, szintén megkapják egymást. Imre azonban egye­lőre csak hadnagyi ranggal lesz férje a tüzes, fél­tékeny kis Sárikának.

Next