Vasárnapi Ujság – 1914
1914-11-08 / 45. szám - A déli harcztérről: Ágyúüteg az állásokban - Lövészállások - Pihenő - Lövészárok 45. szám / A HÁBORÚ - A Francziaországból kiutasított olaszok Bazelben (2 kép) 45. szám / A HÁBORÚ - Az északi harcztérről (5 kép) 45. szám / A HÁBORÚ - Képek a németek által elfoglalt Antwerpenből (4 kép) 45. szám / A HÁBORÚ - Lövöldözés gépfegyverből egy orosz repülőgépre 45. szám / A HÁBORÚ - Német gyalogság és német vöröskeresztes kocsik átvonulása egy belgiumi helységben 45. szám / A HÁBORÚ - Tábori taraczkok harczrakészen és harcz után 45. szám / A HÁBORÚ - Tsingtaui képek (4 kép) 45. szám / Táj- és útiképek; épületrajzok, Külföldiek
_838 . VASÁRNAPI ÚJSÁG. 46. SZÁM. 1914. 61. ÉVFOLYAM. — A levele betűinek boldog dermedtsége mondta nekem először, hogy elfogad. Sosem láttam az irását én fejedelemasszonyom és két tartózkodó szó között mégis sóhajok vergődtek, mint hazatért madarak szárnycsapása. Megéreztem ezt és azóta mindent tudtam. — Az Észak Gyöngyeiben egy vers volt megjelölve. — A hajnali álom . . . — És tudtam, hogy azt nekem irta, a mikor még nem is ösmert. — Mindig ösmertem magát. — És tudtam, hogy az örökre szól. — Örökre szól — ismételte, mint egy imádság végső szavát, a herczeg. A tekintetük egymásba lövell, mint két távoli csillag sugárzása nagy nyári éjjelen. — Milyen szép, hogy az egyikünk tudja mondani a másik helyett és annak a nevében : örökre és hogy ez igaz. — Csak Maga helyett beszélhetek szerelmem és Maga csak én helyettem. Érzem, a magam szavait már nem is tudnám mondani — vallotta meg Levin. És mint egy isteni zenekar szimfóniájában egyik hangszer üdvözlete a másikhoz, úgy szállt a herczegtől Juliehez: — Amikor először láttam, fehér havat ért a lába királynőm. Én ebből a hóból egy maroknyit hazavittem és azóta is aranyvederben olvad legbelsőbb szobámban. — Szerdán kaptam a levelét herczegem és azóta szerdán sosem eszem gyümölcsöt. Ne nevessen ezen, nagyon kérem. Vezekelni akarok egy nagy boldogságért. Féltem a nagy boldogságomat. Hiszek magában, hittem, mikor még szavát sem hallottam és mégis félek. Én vezekelni akarok, mert ... de hiszen tudja, egy idegen férfi nevét hordom . . . Mindazoknak a fájdalma, akiket ebben az életben megbántott, most rászállt Konstantinovics Levin arczára. Gyűlölni szerette volna azt, aki Párisba utazott, de neki csak Julie tudott fájni. És az asszony mindent meglátott és mindent megérzett. — Semmi se fájjon Magának, én herczegem. Olyan szép volt hiszen minden ma este és — köszönöm. — Én köszönök Magának mindent, királynőm. Julie hajából egy mennybolt színű szalagot vett ki, amely a boldogság kék sugaraként veszett el ez aranykoronában. — Anyámtól kaptam. Legyen ezentúl a Magáé ezért az estéért. Levin szívére szorította a szalagot, amely úgy reszketett, mint egy élő valaki, egy ember, egy nő, aki szépet álmodik. Csodatevő fekete kővel bélelt vékony aranygyűrűt húzott le ujjáról. Megcsókolta, mint azt, a kit nagyon szeretünk és a kitől elbúcsúzunk. — Emlékül — mondta és a nő az ajkával kereste a gyűrűn, hol lett az arany a férfi vonagló leheletétől boldogságban homályos. Azután elváltak. * — Levin — mondta András császár ezen az estén, amikor öccse elébe került —Maga fekete frakkot hord, mint a polgárok és a szabadelvűek. Herczeg én Magát a sárga rasszirosok ezredesének neveztem ki pedig. kü A szakállas hóember most haragudott. Magázta a kurlandi herczeget és nem szólította őt apja nevén Konstantinovicsnak. Szeme tekintetéből a Nagy Podoliai Erdő vadjainak bősz, kegyetlen falánksága áradt. — Felség — csak ennyit szólt a herczeg és úgy hajolt meg császári nagybátyja előtt, mint tehetetlen ember, egy rossz végzet előtt. IX. AZ IBOLYÁK, A HERCZEGNŐ ÉS A BARÁT. A nagy római országúton járt Pavlovna Anna, azon, a melyet még Appius, a konzul, épített több mint kétezer év előtt a latiumi agyagos földből sült nagy téglákból. Pavlovna Anna az ibolyát nézte, a mely a nagy út melletti bokrok térde alatt nyílt. Márcziusi alkony volt és az ibolya itt most olyan színűnek látszott, amilyenre fiatal leány koporsóját szokták festeni. A herczegi leányy a tavaszban az elmúlástól félt és fiatalságát érezve, megrettent attól a gondolattól, hogy valamikor megöregszik és nem lesz elég ereje Konstantinovics Levinért szenvedni. A kicsiny Quo Vadis-templom előtt állt most. A szláv herczegkisasszony a podóliai külön nagy keresztény isten erős hitében nevelkedett, ám Rómában lelke alázatban hajolt meg a katholikus egyház malasztos igézete előtt. A fényes nyugati egyház eltévedt leányaként vonzotta e fiatal szenvedő fejedelmi hölgyet. És Pavlovna Anna idegen létére is megtanult a Szent Lépcsőn térdelni, lelkébe mint szomjas opálos kehelybe ömlött a San Pietro minden földöntúli és aholy megnyugtatón, oly jótékonyan közeleső érzéki szépsége. A lateráni templom márványos fehérsége között még tisztábbnak és még igazabbnak érezte magát és a San Paolo fuori le mura-ban, a régi pápakirályok képmásai előtt térdelvén, arczát a legszentebb felé fordítva kért kegyes engedelmet arra, hogy szeretnie szabadjon a fényes egyházat, a mely az ő hazájában nagy szenvedésekben ad még ma is mártírokat az Istennek, a ki mindenütt jelenvaló és mindenütt egy. Most a Quo Vadis előtt állt, a falak előtt, a melyeken még Szent Péter hangja visszhangzott és a melyek az apostoli szavak örökkön eleven emlékét időtlen ékességként tárják az eljövendő évezredek elé. A templom kis kertjében egy fehér barát ült. Az Úr alázatos szolgája kellemetes ember volt. Haja fekete, mint a holdat övező éjszaka, a szeme két forró kávécsepp és napmelengette szép arczán — álla mint egy leányé — látszott, hogy e férfiúnak fáj a lemondás, a mit isteni tisztje követel. Ám ki tudja, e fájdalom talán jóleső és a fiatal szerzetes édes, önelégült szenvelgéssel viseli azt. — Nehéz múlt űzhette talán e falak mellé, e kertbe, a szentek lábának híres árnyékába? — gondolta a herczegnő. És eszébe jutottak a régi idők huszonkét esztendős bíbornokai, a szép és zengő szavú papi fejedelmek, e fiatal és győzedelmes Dávid királyok, akiknek hitszónoklataitól aggodalmas férjek eltiltották a féltett feleséget. IX. Piusra is gondolt, a nagy, a gyönyörű pápára, Martai Ferretti grófjára, aki lovastiszt volt, mielőtt életét az Úrnak és az ő mennybéli szent seregének ajánlotta volna. — Testvér — szólt a herczegnő — mit csinálsz? Mit csinálsz itt mindig? Éveidet mivel töltöd ? A fehér barát a kertre nézett és a herczegnőre. Finom karcsú kezével játszott egy pillanatig, mosolygott, azután a világfiak tökéletes, zárt franczia nyelvén mondta: — Jouer la vie . . . (Az életet játszom.) Mosolygott és érzett, hogy fájt neki ez a mosoly. A herczegnő keze kicsiny csokrot nyújtott a fehér barátnak, azokból az ibolyákból, a melyek színe itt — mondtuk már? — olyan, mint fiatal szűz koporsójáé. X. AZ ISTENEK A FÖLDRE SZÁLLNAK. Nem a meglepetés szédülete volt az, ami őket érte. Julie és Levin nagy boldogságuk napjaiban úgy érezték, hogy minden, ami velük történik, odafent volt már előre megírva és hogy mindkettejüknek felsőbb rendeltetése megajándékozni a másikat és önmagát. Az asszony úgy érezte, mintha egy ezeresztendős hajnali álom valóságára ébredt volna, a férfi, aki boldogtalanságra született pedig, eddigi életének szép, egyensúlyozott bánatából zökkenés nélkül érkezett a boldogságba, amelyet máris igazi életének, igazi levegőjének, igazi sorsának tudott. Az egyetlen gyötrelem, amely rövid napjaik boldogságán homályosult, az volt, hogy egyszer, valamikor — száz év múlva — megöregednek és nem lesznek elég fiatalok, hogy e nagy-nagy életboldogságot viselhessék. De milyen édes aggodalom volt ez is : a boldogságukat félteni, lelkük jövőbeli gyülemléseit egymás elől gondosan rejteni. Szép nagy tavasz volt és René Turennes-Lacour grófot nagy hivatala még nyolcz napig tartotta Párisban. E nyolcz nap, nyolcz este egyetlen Szent Iván-éjszaka volt, a melyen a podóliai égről — tudják, hogy ez óriási birodalomban a mennybolt is nagyobb, mint másutt — a hold boldog meghittségük egyetlen társa, ezüstpuderes clownként mosolygott le rájuk. Szerette őket a hold . . . — Milyen fontos, hogy tavasz van, hogy tavaszkor történik mindez — rebegte egy ízben hálatesten Julie, a kinek finom, hajlékony lelke a magáén és a szerelmeseén kivül a természet és a dolgok életét is élte. — Mindig tavasz lesz — igérte a kurlandi herczeg komolyan és könnyen, mint egy isten. Szép szavakat ajándékoztak egymásnak és szerelmes együtthallgatásuk magasztos óráiban is megbecsülték a szót, a kimondott szót, amelynél nincs több és nincs nagyobb. A szó — seregeket indít meg és életsorsok fölött határoz — isteni eredetű és az emberi léleknek kiszakadó része, a mely édes fogantatásban újra lesz ismét. A szó a legnagyobb ajándék . . . Mindenüket kicserélték és egymásnak ajándékoztak mindent, amit addig szerettek. Könyvek, papírra vetett dallamok, drága régi csecsebecsék, hízelkedő ékszerek, szalagok és csodatevő amulettek vándoroltak kézről-kézre. Kicserélték a kedvencz szavaikat és elmondták egymásnak, amit a nagy költőkről addig titokban gondoltak. Ha valami újat találtak nagyon szépnek és — halálosan egy volt az ízlésük is — minden ujat egyszerre, egyazon perczben, ugyanabban a halk felkiáltásban éreztek szépnek. Ilyenkor megfogadták, hogy ami nekik lett szép, azt megtartják egymásnak és nem közlik a népekkel. Ezek az édes rejtettségek voltak szép életüknek nagy titkai ... A franczia hölgy megismertette a herczeggel kedvencz parfümjét, a melyet ezerjó illatú léből ő maga kevert a régi alkimisták aggodalmas titkolózásával. «Alkony a szigeten» így hívta Julie — aki a kedves bútorait, a kedves ruháit és a kedvencz apró holmiját is külön néven beczézte — ez illatszert. A jázmin illata érzett ki belőle leginkább, májusi fehér virágjáé, amely alázatos, epedő és szemérmes, mint egy történetesen igaz tiszta szerelembe hanyatlott lorette . . . Konstantinovics Levin kedvencz virágként fogadtatta el a hölgygyel a sárga rózsát és mint ezen élete olyan fontos volt számára, hogy a másik — Julie —is hittel szeresse ezt a virágot, a melynek illata olyan, mint az élet dele és a mely sosem hal meg hervadásban, mert már viruló életében is a halál örökkévalóságát hordja hűs, balzsamos leveleinek színében ... És mert túl- IRTA LAKATOS LASZLO. (Folytatás.)