Vas Népe, 1964. május (9. évfolyam, 101-126. szám)
1964-05-01 / 101. szám
HARCOS ÉLET Az arca sima, ráncnak nyoma sics. A hatvannyolc év nem nagyon látszik rajta. Tekintete kissé merev, elgondolkodó, mégis mintha gondolat nélkül nézne a messzeségbe. Nyilatkoztatni, az életéről beszéltetni nem könnyű, pedig beszédes ember. Közvetlen, mégis úgy érzed, mintha tartózkodó volna. Mostanában gyakran ül asztalhoz, s körülményesen — mivelhogy ujjai bénák — veszi kézbe a tollat, és ír. Ír sebesen, szántja a sorokat, aztán amikor elkészül néhány oldal, lediktálja. Miről ír? Miről írhat egy idős ember, aki történetesen úgy élte le az élete javát, hogy jóformán nem volt egy nyugodt pillanata sem. Huszonöt éven át, amíg Magyarországon az ellenforradalmi rendszer tartott, rendőrök, csendőrök vigyázták minden lépését. Hányszor verték meg a huszonöt év alatt? Talán még ő sem tudja egészen pontosan. Kezét-lábát összetörték, karjait forró vizes dézsába mártogattatták a csendőrlegények. A gépírónő — vallatás közben — finom ujjaival tűket szurkált a körmei alá. Irtóztató volt. Egyszer, amikor éppen szökésben volt, a zalaegerszegi internáló táborból szökött meg a Tanácsköztársaság leverése után, felkereste unokabátyját, aki jómódban élt. Vacsorát, szállást kért tőle. A rokon szívélyes volt hozzá, vacsorát, szállást adott neki. De hajnalban kis híján hideglelést kapott, amikor megtudta, hogy honnan jött az unokaöccse, kiféle, miféle ember lett. „Menj el, tűnj el még a környékről is! — könyörgött neki. Micsoda veszedelmet hoztál rám, én meg még könyv nyelűen az ágyamba fektettelek. ..” Regényt, könyvet írhatna ezekről. Megyek hozzá, azzal a határozott céllal, hogy beszélgetek vele a régi május elsejékről. Megkérem, mondja el, hogyan, s mint volt, amikor tiltott ünnep volt még a munka ünnepe, beszéljen a harcról, a küzdelmekről, amelyekben bőségesen volt része neki is. Kint könyököl az ablakban, bőséges tavaszi napsugár hull rá. Sütkérezik. Mögötte a két és félszer öt méteres szoba, amelyben alig lehet megmozdulni, mert olyan zsúfolt. Itt él az öreg veterán, egymagában, de sohasem egyedül. Családja nincs, nem is volt. Maga mondja, hogy talán jobb is, hiszen úgy még nagyobb lett volna a kálváriája. Ülünk a csipketerítős kisasztal mellett. Kérdezgetem, faggatom a múltról, az életéről. Beszél is, de nem mindig arról, amit szeretnék. A május elsején piros emlékein át meg átüt a furlasztóan meleg nyarak, a kemény, fagyos telek egy-egy ütközete is. Mert nemcsak a májusok jelentettek harcot, küzdelmet a proletárok életében. Jegyzetfüzetemben szaporodnak a kusza sorok. Regénytöredékek, novellatémák, megrázó történetek bújnak meg rendezetlenül. És Béla bácsi mondja, a történeteket. Az arcát nézem, az áttetszően fehér bőrt, amelyen hajdanában hány, de hány pofon csattant. Ingujjas csendőrlegények azon versenyeztek, ki tud nagyobbat adni. Duzzadt kezeit nézem, amelyekkel hosszú éveken át markolta a gyalut, a szekercét, karjait, amelyeket belekényszerítettek a forróvizes dézsába. Meggörnyedt, megnyomorított testét nézzem, amelyen beforrtak ugyan a sebek, de így is ijesztően fájdalmasnak hat. És Béla bácsi mosolyog. Mert most meg éppen az jut eszébe, hogyan jártak túl a börtönörök eszén, amikor sakkparti közben a marxizmus—leninizmus egyegy tételét adták át egymásnak. Töprengek. Hát, ki volt Sípos Béla? Nemcsak Nádasdon, egykori falujában és a körmendi járásban, hanem megyeszerte jól ismerik őt. Asztalosinas volt, aki egy életen át hiába küzdött a mesterlevélért, nem kaphatta meg. Ifjúkorában a nagybátyjától örökölt könyvek lángragyújtották a lelkét. Marx, Engels és Gorkij nevét már inaskorában ismerte, sőt írásaikkal megbarátkoztatta a nádasdi fiatalokat is. Onnan kapcsolódott be a 18-as forradalmi hullám áramába. A Tanácsköztársaság idején már egy éves párttag, tagja a körmendi járási direktóriumnak. Beszélgetésünk nem egyenletes, az idő kronologikus rendje fel-felborul. Mert a múltról nem tud úgy beszélni, hogy bele ne szőlje a ma gondját, baját, örömét. Béla bácsi ilyen. Hatvannyolc esztendejével, nehézkes, döcögő járásával mindenütt ott van ma is, ahol tenni, cselekedni kell. Tagja a járási pártbizottságnak, meghívják a vebülésekre is, mert kíváncsiak a véleményére, tapasztalatait felhasználják az „utódok” Béla bácsi küzdelmes élete tiszteletet parancsol. Puritánsága példaképül szolgál a későbbi nemzedékeknek. Egy falubeli ides bácsitól hallottam, hogy a felszabadulás napjaiban mezítláb járt, miközben élelmiszert, ruhát, lábbelit osztogatott az arra rászorultaknak, önmagát legutoljára hagyta. Ma is albérletben lakik, egy két és félszer öt méteres szobában, amelyben alig-alig lehet mozogni a zsúfoltság miatt. Panaszkodni mégsem hallotta senki. A beszélgetés végén ilyesmiket mind: „Az embernek az életbenmaradáshoz nagy szerecse kellett! Nekem szerencsém volt... S ha most azt kérdeznék, hasznos volt-e ez az élet, nyugodtan válaszolnám: igen. Becsületemre mondom: nyugodtabban halok meg, mint a római pápa.. . Régi májusokról szerettem volna beszélgetni Sípos Béla elvtárssal. A beszélgetésből ez lett. Egy kicsit rapszodikus, nyugtalan szerkezetű portré. Egy idős, sok harcot, küzdelmet megélt veterán portréja. Nekünk, akik húsz év óta tánccal, dallal, vidámsággal ünnepeljük a munka, a nemzetközi proletariátus ünnepét, egyúttal emlékeztető is. Horváth János Ítéletlen látogatóként csöppentem közéjük tegnapelőtt este és mindaz, amit láttam, mélyen ivódott belém. Kőszeg közelében van egy Nemescsó nevű kis falu. Kicsiny, mert alig 440 ember lakik benne, de az én szememben ez a kis Vas megyei falu azon az április végi estén naggyá nőtt. Naggyá a lakók miatt, akik fáradságos napi mezei munkájuk után esténként, sőt nemegyszer a késő éjszakába nyúlóan ötvenesével váltották egymást, hogy belső, legtisztább emberi vágyaik ösztönzésére éjszakánként „templomot” építsenek. Templomot a Szépnek, az emberi Szellemnek, a Művészetnek, önmaguknak. Az ember ilyenkor testi közelségben érezheti, mit is jelent az oly sokat hangoztatott szocialista kulturális forradalom. Az egykori földesúri kastély romjaira egy kis falu lelkes lakói kaláka-munkájukkal, saját anyagi áldozatvállalásukkal teremtenek otthont a kultúrának, mert számukra ez belső kényszer, és ha tetszik, ma már egyetemes igény. Egy kétholdas park közepén, tulipánfák és fenyők között épült fel a tunyaság régi kastélyára az új szellem új temploma, ott szemben a régivel, amelyet az ősök földesúri parancsra ugyancsak ingyenmunkával emeltek a magasba, de a két templomépítő nemzedéket — a Múltat és a Mát — immár nemcsak az évek számával, hanem a megváltozott élet és megváltozott gondolat erejével mérve, évszázadok választják el egymástól. /Az önkéntes munkások élén egy férfikora deléhez érkezett falusi néptanító áll, aki jó néhány évtizeddel nelőtt ebben a faluban született, innen ment Győr megyébe és tavaly ide került vissza. Avar Kálmán a „templomépítők” vezetője. Nem lehet meghatottság nélkül hallgatni izzó lelkesedését, amelyet a minden falusi tanító számára oly nehéz, de szerencsére elmúlt évek sem törtek meg. Ebből a munkából mindenki azt vállalta magára, amihez a legjobban ért. A kőműves villanyfény mellett sokszor éjfélig rakta a falakat, vakolt és meszelt, a villanyszerelő a fényt vezette az épületbe, a vasipari tanuló drótkerítést font, az öreg tszparaszt és a kis unoka a parkot rendezte, a traktoros a Gyöngyös patakból kavicsot szállított, és amikor az önként vállalt ingyenes második műszak egymást lelkesítő munkájában néhány percre megfáradtak, akkor a friss falak között harmincan-negyvenen sereglettek a tanító köré, hogy valóban egyetértő nagy családként, — amelyben egymást tisztelve él unoka, szülő és nagyszülő — énekeljenek. iff/ff őst, május 1-re készülődnek, mert ez a nap kétszeres ünnep lesz a nemescsóiaknak. A munka ünnepén a munkájuk révén felépült szén, új művelődési otthont is felavatják. A nagyterem egyik sarkában még Gyula bácsi és az ácsok fűrészelnek, de a színpadon egymást váltják a maguk ünneplésére szerkesztett műsor szereplői. Énekesek, szavalók, tréfás jelenetek színjátszói próbálnak, és amikor átadják helyüket a következő „műsorszámnak”, máris újra hozzákezdenek a próba idejére abbahagyott munkához, hogy május 1-én a „szocialista szellemiség nemescsói temploma” ragyogva, tisztán és készen várja a falu minden lakóját. A kultúra apostolával találkoztam itt, és vele — Avar Kálmánnal — együtt fogott el egy meghatott, különös érzés, mert a színpadon egy 12 éves kisfiú — az ötödik osztályos Práeser Miki — azt a verset szavalta, amelyet nagymamája Péterffy Sándorról — a magyar tanítók atyjáról — írt, aki száz esztendővel ezelőtt ugyanabban a nemescsói kis házban született, amelyben ez a kerek szemű, értelmes szavaló kisfiú, és aki a nagymamát még ennek a kis falunak az iskolájában tanította magyarul írni és olvasni, Ő lett később az a lánglelkű magyar néptanító, aki annyi évtized után ma is a magyar nevelők egyik példaképe... És Avar Kálmán, aki a parkot is villannyal világítja most előttem, hogy megmutassa, milyenné varázsolták a hajdani uraság fészkét, negyven esztendővel ezelőtt ugyancsak ebben a kis faluban ücsörgött a petróleumlámpás mellett, és a fakó fényben megtört szemekkel silabizálta a betűt, mert vágyott a megismerés, a tudás után. Az elmúlt évtizedben azonban a szabadsággal együtt itt is kigyúrt a villanyfény, és szinte jelképesen világít most bele az éjszakába. Amíg a tulipánfa sötét sziluettje alatt állunk és beszélgetünk, odabent az egyik klubszobában 30—40 ember énekel, öreg kérges tenyerű termelőszövetkezeti parasztok, asszonyok, a traktorról imént leszállt olajos zubbonya fiatal traktoristák, a kőszegi gyárakból a munkából nemrég hazatért szövőlányok és iskolás gyerekek dala árad az ablakokon keresztül ki a parkba, és mint az ember csodálatos himnusza terjed szét a felgyújtott fénnyel együtt, sgy nagy emlékkönyvbe úgyszólván a kis falu minden lakójának nevét be kellene jegyezni, mert ők mindannyian egy szívvel és egy akarattal teremtették meg maguknak a kultúra új hajlékát. A névadó — Péterffy Sándor — áldozatos szelleméhez híven egy megváltozott társadalom lehetőségeivel okosan élve így formálódik itt is a világ. A falu határában éjszakai műszakban traktorok fénybogara villan, a falu közepén pedig fényesen áll a nemescsóiak első „igazi temploma". Mit kívánhatok nekik: sok-sok kellemes estét, sok-sok megértést, és a mai élethez szükséges gyarapodó tudást, amelynek maradjon örökké otthona ez a maguk építette művelődési ház, hiszen esténként a sötétedő éjben az esthajnal csillaggal együtt az ember mag alkotta csillagai is fent ragyognak már az égen. SZAKOS BODOJf Új „templomok” —«■ *—- . 1T/7" -ea • A Koszonto A kisgyermek rendezetlen csokraként fogadják ezt a pár sort, melyet a szeretet és tisztelet fűz össze. Nincs benne művészi szerkesztés, s talán nem is a legszebb virágokat választottuk ki, de a gondolat, mely összekapcsolja, az édesanyáké, apáink hű feleségéé, a gyermekszerető édesanyáé. Mi fiatalok vagyunk, csak annyit éltünk, amennyit egy fiatal élhetett. A mát látjuk, és elképzeljük a jövőt. A múltnak csak emléke kísért, könyvekben, filmeken s néha-néha a gondolkozó anyai arcokon, melyeken most is a régi eszmény fénye ül. A ráncok, melyeket az idő homlokukra vésett, egyre mélyülnek, s a fehéredő hajat a sötétedő ruha kíséri. Ha hajukat simítják végig, talán megrezzen valami, amit a „múló idő fájdalmának” nevez az irodalom, de ha a gyermek szőke fején siklik végig lassan a kéz, eltűnik a felködlő szorongás, s az anya nyíltságával tudnak nézni tágra nyílt, csodálkozó szemébe. Nézzenek jól a gyermek szemébe. A rajongás, ragaszkodás mellett találnak egy olyan sugárt is, mely látszatra elválasztja Önöktől. Látnak egy sugárt, mely a barátoknak, az életét keretbe foglaló közösségnek, az iskolának, a munkahelynek, az úttörőcsapatnak vagy a KISZ-nek szól. Szükségszerű ez, ő már nemcsak a családnak tagja, tagja a társadalomnak is, mint jogokat élvező eltartottja és kötelességeket vállaló munkása. Ne higgyék, hogy elvesztik ezzel a gyermeket Nem, önök tanítottak arra, hogy szeresse az édesanyját, édesapját, a családját, örüljenek, hogy ezzel megtanulta azt is, hogy szeresse az embereket. Ha meg akarnak győződni arról, milyen mély az anya iránti vonzalma, hallgassák meg, mit, hogyan besszél barátairól, közösségéről. Az ilyen mércével megállapított eredmény nem csal, mert mentes minden érdektől, hangulattól a gyermeki szív nagyon őszinte megnyilatkozása ez. Nem akarjuk megköszönni a sugárzó szeretetet , lealacsonyítanánk ezzel az eszményt, mely mióta a világ világ, lényege az anya életének. Köszöntünk minden édesanyát, s most az anyák napján felajánljuk újra segítségünket, hogy gyermekeik szívvel-lélekkel legyenek emberek, hogy az a sugár, melyet kialakítottak bennük, erősödjön, az önálló élet kezdetén a szülői eszmény csírájává váljon. KISZ Vas megyei Bizottsága Vas megyei Úttörő Elnökség