Vas Népe, 1964. május (9. évfolyam, 101-126. szám)

1964-05-01 / 101. szám

HARCOS ÉLET Az arca sima, ráncnak nyoma sics. A hatvan­nyolc év nem nagyon lát­szik rajta. Tekintete kissé merev, elgondolkodó, még­is mintha gondolat nélkül nézne a messzeségbe. Nyi­latkoztatni, az életéről be­széltetni nem könnyű, pe­dig beszédes ember. Köz­vetlen, mégis úgy érzed, mintha tartózkodó volna. Mostanában gyakran ül asztalhoz, s körülménye­sen — mivelhogy ujjai bé­nák — veszi kézbe a tol­lat, és ír. Ír sebesen, szánt­ja a sorokat, aztán amikor elkészül néhány oldal, le­diktálja. Miről ír? Miről írhat egy idős ember, aki törté­netesen úgy élte le az éle­te javát, hogy jóformán nem volt­ egy nyugodt pil­lanata sem. Huszonöt éven át, amíg Magyarorszá­gon az ellenforradalmi rendszer tartott, rendőrök, csendőrök vigyázták min­den lépését. Hányszor ver­ték meg a huszonöt év alatt? Talán még ő sem tudja egészen pontosan. Kezét-lábát összetörték, karjait forró vizes dézsába mártogattatták a csendőr­legények. A gépírónő — vallatás közben — finom ujjaival tűket szurkált a körmei alá. Irtóztató volt. Egyszer, amikor éppen szökésben volt, a zalaeger­szegi internáló táborból szökött meg a Tanácsköz­társaság leverése után, fel­kereste unokabátyját, aki jómódban élt. Vacsorát, szállást kért tőle. A rokon szívélyes volt hozzá, va­csorát, szállást adott neki. De hajnalban kis híján hi­deglelést kapott, amikor megtudta, hogy honnan jött az unokaöccse, kiféle, miféle ember lett. „Menj el, tűnj el még a környék­ről is! — könyörgött neki. Micsoda veszedelmet hoz­tál rám, én meg még könyv nyel­­űen az ágyamba fek­tettelek. ..” Regényt, könyvet írhat­na ezekről. Megyek hozzá, azzal a határozott céllal, hogy be­szélgetek vele a régi má­jus elsejékről. Megkérem, mondja el, hogyan, s mint volt, amikor tiltott ünnep volt még a munka ünnepe, beszéljen a harcról, a küz­delmekről, amelyekben bő­ségesen volt része neki is. Kint könyököl az ablak­ban, bőséges tavaszi nap­sugár hull rá. Sütkérezik. Mögötte a két és félszer öt méteres szoba, amely­ben alig lehet megmozdul­ni, mert olyan zsúfolt. Itt él az öreg veterán, egyma­gában,­ de sohasem egye­dül. Családja nincs, nem is volt. Maga mondja, hogy talán jobb is, hiszen úgy még nagyobb lett vol­na a kálváriája. Ülünk a csipketerítős kisasztal mellett. Kérdez­getem, faggatom a múlt­ról, az életéről. Beszél is, de nem mindig arról, amit szeretnék. A május else­jén piros emlékein át meg átüt a furlasztóan meleg nyarak, a kemény, fagyos telek egy-egy ütközete is. Mert nemcsak a májusok jelentettek harcot, küzdel­met a proletárok életében. Jegyzetfüzetemben szapo­rodnak a kusza sorok. Re­génytöredékek, novellaté­mák, megrázó történetek bújnak meg rendezetlenül. És Béla bácsi mondja, a történeteket. Az arcát nézem, az át­tetszően fehér bőrt, ame­lyen hajdanában hány, de hány pofon csattant. Ing­ujjas csendőrlegények azon versenyeztek, ki tud na­gyobbat adni. Duzzadt ke­zeit nézem, amelyekkel hosszú éveken át markol­ta a gyalut, a szekercét, karjait, amelyeket bele­­kényszerítettek a forróvizes dézsába. Meggörnyedt, megnyomorított testét néz­zem­, amelyen beforrtak ugyan a sebek, de így is ijesztően fájdalmasnak hat. És Béla bácsi mosolyog. Mert most meg éppen az jut eszébe, hogyan jártak túl a börtönörök eszén, amikor sakkparti közben a marxizmus—leninizmus egy­­egy tételét adták át egy­másnak. Töprengek. Hát, ki volt Sípos Béla? Nemcsak Ná­­d­asdon, egykori falujában és a körmendi járásban, hanem megyeszerte jól is­merik őt. Asztalosinas volt, aki egy életen át hiá­ba küzdött a mesterlevé­lért, nem kaphatta meg. Ifjúkorában a nagybátyjá­tól örökölt könyvek láng­­ragyújtották a lelkét. Marx, Engels és Gorkij nevét már inaskorában ismerte, sőt írásaikkal megbarát­­koztatta a nádasdi fiatalo­kat is. Onnan kapcsolódott be a 18-as forradalmi hul­lám áramába. A Tanács­­köztársaság idején már egy éves párttag, tagja a körmendi járási direktóri­umnak. Beszélgetésünk nem egyenletes, az idő kronolo­gikus rendje fel-felborul. Mert a múltról nem tud úgy beszélni, hogy bele ne szőlje a ma gondját, baját, örömét. Béla bácsi ilyen. Hatvannyolc esztendejével, nehézkes, döcögő járásával mindenütt ott van ma is, ahol tenni, cselekedni kell. Tagja a járási pártbizott­ságnak, meghívják a veb­­ülésekre is, mert kíváncsi­ak a véleményére, tapaszta­latait felhasználják az „utódok” Béla bácsi küzdelmes élete tiszteletet parancsol. Puritánsága példaképül szolgál a későbbi nemze­dékeknek. Egy falubeli ides bácsitól hallottam, hogy a felszabadulás nap­jaiban mezítláb járt, miköz­ben élelmiszert, ruhát, láb­belit osztogatott az arra rászorultaknak, önmagát legutoljára hagyta. Ma is albérletben lakik, egy két és félszer öt méteres szo­bában, amelyben alig-alig lehet mozogni a zsúfoltság miatt. Panaszkodni még­sem hallotta senki. A beszélgetés végén ilyes­miket mind: „Az embernek az életbenmaradáshoz nagy szerecse kellett! Nekem szerencsém volt... S ha most azt kérdeznék, hasz­nos volt-e ez az élet, nyu­godtan válaszolnám: igen. Becsületemre mondom: nyugodtabban halok meg, mint a római pápa.. . Régi májusokról szeret­tem volna beszélgetni Sí­pos Béla elvtárssal. A be­szélgetésből ez lett. Egy kicsit rapszodikus, nyug­talan szerkezetű portré. Egy idős, sok harcot, küz­delmet megélt veterán portréja. Nekünk, akik húsz év óta tánccal, dallal, vidámsággal ünnepeljük a munka, a nemzetközi pro­letariátus ünnepét, egyút­tal emlékeztető is. Horváth János Ít­­életlen látogatóként csöppentem kö­zéjük tegnapelőtt este és mind­az, amit láttam, mélyen ivódott belém. Kőszeg közelében van egy Nemes­­csó nevű kis falu. Kicsiny, mert alig 440 ember lakik benne, de az én sze­memben ez a kis Vas megyei falu azon az április végi estén naggyá nőtt. Naggyá a lakók miatt, akik fáradságos napi mezei munkájuk után esténként, sőt nemegyszer a késő éjszakába nyú­lóan ötvenesével váltották egymást, hogy belső, legtisztább emberi vágyaik ösztönzésére éjszakánként „templomot” építsenek. Templomot a Szépnek, az emberi Szellemnek, a Művészetnek, önmaguk­nak. Az ember ilyenkor testi közelségben érezheti, mit is jelent az oly sokat hangoztatott szocialista kulturális for­radalom. Az egykori földesúri kastély romjaira egy kis falu lelkes lakói ka­láka-munkájukkal, saját anyagi áldo­zatvállalásukkal teremtenek otthont a kultúrának, mert számukra ez belső kényszer, és ha tetszik, ma már egye­temes igény. Egy kétholdas park kö­zepén, tulipánfák és fenyők között épült fel a tunyaság régi kastélyára az új szellem új temploma, ott szem­ben a régivel, amelyet az ősök földes­úri parancsra ugyancsak ingyenmun­kával emeltek a magasba, de a két templomépítő nemzedéket — a Múltat és a Mát — immár nemcsak az évek számával, hanem a megváltozott élet és megváltozott gondolat erejével mér­ve, évszázadok választják el egymás­tól. /Az önkéntes munkások élén egy férfikora deléhez érkezett falusi néptanító áll, aki jó néhány évtizeddel nelőtt ebben a faluban született, in­nen ment Győr megyébe és tavaly ide került vissza. Avar Kálmán a „templomépítők” vezetője. Nem lehet meghatottság nél­kül hallgatni izzó lelkesedését, amelyet a minden falusi tanító számára oly nehéz, de szerencsére elmúlt évek sem törtek meg. Ebből a munkából min­denki azt vállalta magára, amihez a legjobban ért. A kőműves villanyfény mellett sokszor éjfélig rakta a falakat, vakolt és meszelt, a villanyszerelő a fényt vezette az épületbe, a vasipari tanuló drótkerítést font, az öreg tsz­­paraszt és a kis unoka a parkot ren­dezte, a traktoros a Gyöngyös patak­ból kavicsot szállított, és amikor az önként vállalt ingyenes második mű­szak egymást lelkesítő munkájában né­hány percre megfáradtak, akkor a friss falak között harmincan-negyvenen sereglettek a tanító köré, hogy valóban egyetértő nagy családként, — amely­ben egymást tisztelve él unoka, szülő és nagyszülő — énekeljenek. iff/ff őst, május 1-re készülődnek, mert­­ ez a nap kétszeres ünnep lesz a nemescsóiaknak. A munka ünnepén a munkájuk révén felépült szén, új mű­velődési otthont is felavatják. A nagyterem egyik sarkában még Gyula bácsi és az ácsok fűrészelnek, de a színpadon egymást váltják a maguk ünneplésére szerkesztett műsor szereplői. Énekesek, szavalók, tréfás jelenetek színjátszói próbálnak, és ami­kor átadják helyüket a következő „mű­sorszámnak”, máris újra hozzákezdenek a próba idejére abbahagyott munkához, hogy május 1-én a „szocialista szelle­miség nemescsói temploma” ragyogva, tisztán és készen várja a falu minden lakóját. A kultúra apostolával találkoztam itt, és vele — Avar Kálmánnal — együtt fogott el egy meghatott, különös érzés, mert a színpadon egy 12 éves kisfiú — az ötödik osztályos Práeser Miki — azt a verset szavalta, amelyet nagymamája Péterffy Sándorról — a magyar tanítók atyjáról — írt, aki száz esztendővel ezelőtt ugyanabban a nemescsói kis házban született, amely­ben ez a kerek szemű, értelmes szavaló kisfiú, és aki a nagymamát még ennek a kis falunak az iskolájában tanította magyarul írni és olvasni, Ő lett ké­sőbb az a lángl­elkű magyar néptanító, aki annyi évtized után ma is a magyar nevelők egyik példaképe... És Avar Kálmán, aki a parkot is villannyal világítja most előttem, hogy megmutas­sa, milyenné varázsolták a hajdani uraság fészkét, negyven esztendővel ezelőtt ugyancsak ebben a kis faluban ücsörgött a petróleumlámpás mellett, és a fakó fényben megtört szemekkel silabizálta a betűt, mert vágyott a megismerés, a tudás után. Az elmúlt évtizedben azonban a szabadsággal együtt itt is kigyúrt a villanyfény, és szinte jelképesen világít most bele az éjszakába. Amíg a tulipánfa sötét szi­luettje alatt állunk és beszélgetünk, odabent az egyik klubszobában 30—40 ember énekel, öreg kérges tenyerű termelőszövetkezeti parasztok, asszo­nyok, a traktorról imént leszállt ola­jos zubbonya fiatal traktoristák, a kőszegi gyárakból a munkából nem­rég hazatért szövőlányok és iskolás gyerekek dala árad az ablakokon ke­resztül ki a parkba, és mint az em­ber csodálatos himnusza terjed szét a felgyújtott fénnyel együtt, s­gy nagy emlékkönyvbe úgyszólván a kis falu minden lakójának ne­vét be kellene jegyezni, mert ők mindannyian egy szívvel és egy akarat­tal teremtették meg maguknak a kul­túra új hajlékát. A névadó — Péterffy Sándor — áldozatos szelleméhez híven egy megváltozott társadalom lehető­ségeivel okosan élve így formálódik itt is a világ. A falu határában éjsza­kai műszakban traktorok fénybogara villan, a falu közepén pedig fényesen áll a nemescsóiak első „igazi temploma". Mit kívánhatok nekik: sok-sok kellemes estét, sok-sok megértést, és a mai élet­hez szükséges gyarapodó tudást, amely­nek maradjon örökké otthona ez a maguk építette művelődési ház, hiszen esténként a sötétedő éjben az esthajnal csillaggal együtt az ember mag alkotta csillagai is fent ragyognak már az égen. SZAKOS BODOJf Új „templomok” ­—«■ *—- . 1T/7" -­e­a • A K­oszonto A kisgyermek rendezetlen csokraként fogad­ják ezt a pár sort, melyet a szeretet és tisztelet fűz össze. Nincs benne művészi szerkesztés, s ta­lán nem is a legszebb virágokat választottuk ki, de a gondolat, mely összekapcsolja, az édesanyáké, apáink hű feleségéé, a gyermekszerető édesanyáé. Mi fiatalok vagyunk, csak annyit éltünk, amennyit egy fiatal élhetett. A mát látjuk, és el­képzeljük a jövőt. A múltnak csak emléke kí­sért, könyvekben, filmeken s néha-néha a gon­dolkozó anyai arcokon, melyeken most is a régi eszmény fénye ül. A ráncok, melyeket az idő hom­lokukra vésett, egyre mélyülnek, s a fehéredő hajat a sötétedő ruha kíséri. Ha hajukat simítják végig, talán megrezzen valami, amit a „múló idő fájdalmának” nevez az irodalom, de ha a gyer­mek szőke fején siklik végig lassan a kéz, eltűnik a felködlő szorongás, s az anya nyíltságával tud­nak nézni tágra nyílt, csodálkozó szemébe. Nézzenek jól a gyermek szemébe. A rajongás, ragaszkodás mellett találnak egy olyan sugárt is, mely látszatra elválasztja Önöktől. Látnak egy sugárt, mely a barátoknak, az életét keretbe fog­laló közösségnek, az iskolának, a munkahelynek, az úttörőcsapatnak vagy a KISZ-nek szól. Szük­ségszerű ez, ő már nemcsak a családnak tagja, tagja a társadalomnak is, mint jogokat élvező el­tartottja és kötelességeket vállaló munkása. Ne higgyék, hogy elvesztik ezzel a gyermeket Nem, önök tanítottak arra, hogy szeresse az édes­anyját, édesapját, a családját, örüljenek, hogy ez­zel megtanulta azt is, hogy szeresse az embereket.­­ Ha meg akarnak győződni arról, milyen mély az anya­­ iránti vonzalma, hallgassák meg, mit, hogyan be­­s­szél barátairól, közösségéről. Az ilyen mércével megállapított eredmény nem csal, mert mentes minden érdektől, hangulattól a gyermeki szív na­gyon őszinte megnyilatkozása ez. Nem akarjuk megköszönni a sugárzó szerete­­tet , lealacsonyítanánk ezzel az eszményt, mely mióta a világ világ, lényege az anya életének. Kö­szöntünk minden édesanyát, s most az anyák napján felajánljuk újra segítségünket, hogy gyer­mekeik szívvel-lélekkel legyenek emberek, hogy az a sugár, melyet kialakítottak bennük, erősöd­jön, az önálló élet kezdetén a szülői eszmény csí­rájává váljon. KISZ Vas megyei Bizottsága Vas megyei Úttörő Elnökség

Next