Napló, 1968. december (Veszprém, 24. évfolyam, 282-306. szám)

1968-12-15 / 294. szám

Gulay István: K­acagott, az ölébe hajtotta a fejét, úgy nevetett. Aztán sírásba csúszott át a hangja. — Menjen már, mit keres maga itt? A nő felemelte a fejét, megtörölte az ar­cát. — Itt lakom — mutatott mentegetőzve egy házra. — Hogy hívják magát? — Tán rendőr ,naga? — Művész vagyok. A nő hátradőlt a padon, keresztbe tette fehérharisnyás lábát. Kihúzta a mellét, vé­gignézett a férfin. — Á! Művész! — mondta. — Milyen mű­vész? — Festő vagyok. Mit csinál maga itt? Itt fagy meg! A nő kékkarikás szeme ismét felderült, mosolygott, olyan volt, mint egy festett ter­rakottás lány. Piros pulóver volt rajta, és rövid, kék szoknya. — Állok magának modellt, ha akarja. Hol lakik? — Itt — intett ugyanarra a házra a festő, amelyikre az imént a nő. Hitetlenül egy­másra mosolyogtak. — Valamelyikünk nem mond igazat! — Nem tudom, ki?! — nézett vissza ra­vaszkán a nő és felállt. Fázott. Reszketett. — Na, gyerünk Festő, már régóta szeretném, ha tetőtől-talpig lefestenének. Elindultak. Átmentek a keskeny, havas parkon. A festő nehéz nagy kabátban és szé­lesperemű baszk sapkában ballagott. Szeme körül dohányszínű volt a bőre. A nő lep­lezetlenül figyelte az arcát és vállába húzott fejjel, fázósan lépkedett. Füstszerű köd úszott a fák között. A festő megnézte a nőt és arra gondolt, lehetséges,­­hogy csupán egy bolondos lány. Beléptek az épület kapuján a káposztasza­­gú lépcsőházba. Szótlanul mentek felfelé, elől a festő, utána a lány. A második emeleti lépcsőfordulóban megálltak szuszogni. Egy­másra néztek. A Kékszoknyás, ahogy a festő elnevezte gondolatban a lányt, az egyik aj­tóra mutatott. — Itt laknék . .­. — mondta. A festőnek nem mozdult az arca. Csak a szája. — Annál a nőnél? —- Ott lesz!. A negyediken a festő kinyitott egy ajtót. Sötét odúba léptek. Tubusok, újságok, vász­nak sorakoztak a villanyfényben. A kály­hából dőlt a meleg. A heverőn szegényes, durva, szürke pokróc feküdt összegyűrve. — Jól ihehet magának — szólt a lány. — Le tud egyáltalán festeni? A férfi nem felelt. Beriglizte az ajtót, az­tán nekilátott némi rendet teremteni. Köz­ben brummogott. — De jó kedve van — állt a lány a szek­rény mellett. — Hányas volt énekből? Vagy ne maceráljam? A festő elmosolyodott. Megvonta kordbár­sony zakóba szorított erős vállát, a lányhoz lépett. Megfogta a karját — Hány éves vagy? — kérdezte. — Tizenkilenc. — Óriási r ámult a festő. A lány ingatta magát, vigyorgott. — Hát te? — Harmincnyolc — morogta a férfi. — Cakk-pakk. — Nem baj. Festő — jegyezte meg a lány kicsit szomorúan. — Csak tudjál festeni. Szépnek találsz? Mereven nézték egymást. — Nézd meg a képeimet — mozdult meg gyorsan a férfi. Felmászott a székre, vásznakat szedett le a szekrény tetejéről. Tele volt az egyik kar­ja velük. — Állj csak oda! — mutatott a túlsó sa­rokba. — Hogy messze légy. Ez tetszik? Csupazöld. Ez a címe. — Nagyon szép — suttogta áhitatosan Kékszoknyás. — Jaj, de szép. — És ez? tartott maga elé egy újabb fest­ményt a férfi. — Gyönyörű — mondta a lány. — Ki ez? — Egy fej. Nem mindegy? Ilyen volt a fe­leségem. Csupa sárga. Ezt nézd csak! — mu­tatott egy újabb vásznat a festő és ragyogott az arca. — Én vagyok! — Tényleg — nevetett a lány. — Ugyan­ilyen morc képed van. Fess le engem is! Le­festesz? — Igen. — Hogy? — Hát hogy szoktak lefesteni valakit? — Nem így értem! — mondta a lány. — Nézd meg, milyen a lábam — simított vé­gig a combján. — Jó. Festő? A vásznak székre kerültek. A lány a fér­fihez lépett, és kissé csúfondáros tekintettel nézett fel rá. — Tréfás arcod van — jegyezte meg a fes­tő — Tényleg ott, annál a nőnél laksz? A lány elfordult. Lehajtotta a fejét. — Igen. Az anyám — mondta halkan és megrázkódott. A festő zavarba jött. Esetlen mozdulatot tett és azt mondta tétován: — Ne törődj vele. — Na, gyere — szólt a festő később —, ná­lam az nem jelent semmit, hogy mit csinál az anyád, nincs napraforgó a fejem helyén Nem arra nézek, amerre biztosan arany van, hanem, amerről én sejtem azt Na, gyere. Kékszoknyás! A lány most hallotta először ezt a nevét. Megmozdult, odament a díványon elnyúló férfihez. Odasétált hozzá és csókolgatni kezdte. — Mit csinállak. Festő? — szipogott. — Szeress főzni, bohóckodni, meg enni Nagyon vékony vagy. A férfi arcát elöntötte a lány forró lehe­lete. — Figyelj csak! — mondta később a festő. —­ Itt maradhatsz nálam. Nem kell az anyád­nál maradni... Fél centire sem volt a lány arca az övétől, így bámultak egymás szemébe hosszú ideig, némán. — Jól van. Festő! — mondta a lány és a férfi mellé vackolódott, egy kicsit kislányo­­san is, meg asszonyosan is. — Drága vagy Ha berúgott, folyton vert. Tépte a hajam Tizenhárom évet töltöttem intézetben! A festő közbeszólt, ő is el akarta mon­dani a leglényegesebbet . Olyan iszonyúan üres még sose volt ez a szoba, mint mielőtt lementem hoz­zád. Mindketten az ablakra pillantottak Kinn sűrű, tejes köd gomolygott, könnyen eltéved­hetett benne az ember egyedül. Terrakottás lány — Nocsak, nocsak! — heccelte vigyorogva Petkó. — Mint járt nekem esik! — Hagyd a fenébe ... — csitította a barátját Mulkai. — Nem érdekes...­­ , Kerek s másnap rosszul érezte magát. Mulkai hiába várt rá a megállóban, nem jött. Amikor egymaga tűnt fel az ajtóban, Petkó csodálkozott. ■— Hát az ikrét hol hagyta? Mulkai vállat vont, nem akart szólni Úgy érezte volna, árulást követ el Kerekes ellen.­­Délben mégsem tudta meg­akadályozni, hogy Petkó ne csatlakozzék hozzá az ebédlő­ben. — Nézze, maga nem olyan pukkancs, mint a barátja .. — húzódott közel Mulkaihoz. — Adok magának egy főta­nácsot. — Na? — nézett fel barátságtalanul, de alig titkolt iz­galommal a fiatalember. — Hagyják abba ezt az együtt-járást. Nem veszi észre, hogy így senki se mer magukhoz közelíteni? Ingerüik az embereket az ilyen gyerekességgel. Engem is­ bevallom őszintén. — Kerekes a barátom! — dacoskodott Mulkai. — Mondtam én, hogy ne legyen az? De attól még nem kell ilyen görcsösen­ félrevonulniuk! Itt volt ez az újítási h­e­ób­a, ebből igazán tanulhat. Mi hiányzott, hogy elfogad­ják? A tapasztalat. Nem szabad megütközni rajta, ha a fő­mérnök jobban bízik olyasmiben, ami alatt egy régi mérnök nevét látja. gondolkodjék ezen, azt tanácsolom ... Meg,kai nem tudott mit felelni erre Szótlanul dolgozott. Még és egyre Petkó tanácsán járt a feje Rákövetkező nap Kerekes még mindig beteg volt, s ő újra a csoportvezetőhelyettessel ebédelt. Munka után azonban egyenesen K°rekeshez sietett és m­emöl­cset meg édességet Vitt neki: tudta hony bolondul mindkettőért. — Mi újság odabent? kérdezte Kerekes. — Semmi... —bökte ki oyarsan Mulkai, és maga sem értette, miért nem mondta el Petkóval folytatott beszélge­téseit. Érezte, hogy égni kezd a füle és a meleghullám át­terjed lassan az egész arcára, nyakára is. Egy hét múlva Jóna Kálmánnak a minisztériumi ta­nácskozáson eszébe jutották fiatal mérnökeit, s számonkér­­ték rajta, tud-e valami konkrét eredményről beszámolni? típjála magát, de nagyon kínosan érintette az ügy, s a.', nt visszatért a vállalathoz, behívatta a főmérnököt és előadta a kívánságát. — Kérlek, sürgősen adnunk kell valami önálló feladatot fiataljainknak. . Erre most nagy súlyt fektetnek odafönt. é.! mi sem maradhatunk szégyenben. Gondoskodj a dologról és néhány napon belül számolt be a történtekről. A főmérnök szitkozódott magában, de egyenesen Csobot­­kához és Petkóhoz sietett. Amikor előadta, miben fő a feje, Petkó felkiáltott: — Ez csak nem probléma? Bízd rám! Add ide az ikrek múltkori újítását... Majd én megnézem, mit lehetne kez­deni vele. — Helyes! — dörzsölte a kezét megkönnyebbülten a főmérnök. — Tehát jelenthetem Jénának, hogy a fiatal mér­nökök foglalkoztatásáért te vany a felelős. Petkó átnézte a dossziét Kezdő mérnök korának javas­lataira emlékeztette ez a vaskos mappa, ő is úgy dolgozta ki ötleteit, hogy még a formában is benne volt a lelkesedése és od­a­adása. Az „ikrek” újításában nagy lehetőségek rejlettek. Kis változtatással több munkafolyamatban is alkalmazha­tók, nemcsak abban, amelyről a javaslat említést tett. Oda­ment Muskai asztalához. — Egy pillanatra... gyere ki a folyosóra! Kerekes szeme megvillant. „Gyere?!! — kérdezte­­ a pillantása Malkaitól. — „Mi az, hogy nyere? Ti tegeződtök?” — Jövök! — mondta zavartan Mulkai és odasúgta Ke­rekesnek. — Ez a hülye mostanában rámakaszkodott... A folyosón Petkó megölelte és a kezébe adta a dossziét. — Átnéztem az anyagot. Ragyogó! Nagy fantázia van benne! Megmondom a főmérnöknek, hogy ilyen felületesen nem lehet foglalkozni a dolgaitokkal. — Komolyan? — dadogott az örömtől Mulkai — Úgy találod, hogy használható...? — Ügy! És megsúgom, ha pár nap múlva újra beadod, más lesz a fogadtatása! Egy kicsit bővítsd ki... m K­erekes csak nézett és a csodálkozástól alig látszott­­ rajta az öröm. Mulkai mást várt tőle, azt remélte, ujjongani fog, mint ő. S akkor ez a fancsali ábrá­dat, és ez a hallgatás... Mi ütött belé? Szó nélkül fordult el Kerekestől és folytatta a munkát. Petkó távolról figyelte őket. Munkaidő végeztével megkérdezte Máikestől: — Merre megy? Megihatnánk egy kávét... — Sajnos, sietek! — mondta szárazon a fiatalember és Kerekest sem várva be, egyedül távozott... Trefery Árpád: Levél, vonalas füzetlapon A gazdaság igazgatóját — miután az udvaron szoká­sa szerint végignézte a reg­geli munkakészülődést, a na­pi jelentések alapján adott egy-két tanácsot az agronó­­musoknak, majd a terepjárón végiglátogatta a fontosabb munkahelyeket — az íróasz­talán a márvány tintatartó­hoz támasztva egy kékszínű boríték várta. Meglepődve forgatta a borítékot: „Hogy kerül ez ide, hisz este tizen­egy után mentem haza, ak­kor még nem volt itt, a pos­tát pedig csak dél felé szok­ták meghozni a faluból?” A borítékon nem volt postabé­lyegző. A halastavak felől zi­vatar készülődött. Az iroda előtt a bukszusok közt időn­ként meg-megbillentek a ker­ti díszgömbök, az épület ege­szén egy meglazult bádogle­mezt makacsul zörgetett a szél. „Még ma szólok, hogy szögelje meg valaki” — hatá­rozott az igazgató, aztán a vi­lágossághoz lépett, és felbon­totta a borítékot. A vonalas füzetlapon rendetlenül ka­nyarogtak a tintabetűk. „Én, Becze Gáspár takar­­mányos, a mai napon felmon­dom a munkahelyemet. A fel­mondási idő után más mun­kára szeretnék menni. Ké­rem az Igazgató Elvtársat, hogy távozásomat engedé­lyezze. Elvtársi tisztelettel, Becze Gáspár állattenyész­tő". Az igazgató a papírt visz­­szatette a borítékba. A kis rézióra pillantott, amely az öreg irodaszekrény polcáról kényeskedve nyújtotta ki a nyakát. Mi ülhetett ebbe a Becze Gáspárba? — tűnődött az igazgató az arcát babrálva, s maga előtt látta Becze Gás­pár tagbaszakadt, nehéz alak­ját, amelyhez mérten a szer­számok játékszerű semmisé­gek voltak, zordul villanó sötét pillantását, s a fontos­kodó mozdulatot, amellyel ki szokott lépni az istállóból, ha vendégeket vitt hozzá. Becze Gáspár székely telepes volt A háború utolsó hónapjai­ban egy végeláthatatlan sze­kérkaravánnal vetődött erre a környékre. A karavánból néhányan itt maradtak, a töb­biek továbbmentek. Az igaz­gató emlékezett egy-két éj­szakára a nehéz időkből, amikor heteken át el se moz­dult a pestissel fertőzött ser­téstelepről. Az emberek két­ségbeesve jártak-keltek a gazdaságban, s az arcukra volt írva, hogy semmiben se­­bíznak már. Akkor egy éjszaka a csüggedt, virrasztó­­csendből megszólalt mellette Becze Gáspár cigarettától összemart hangja. — Az újért meg kell fizetni a tandíjat, igazgató elvtárs — mondta. — Csak az a fontos, hogy ha már belefogott, mindhalálig higgyen benne. Még egyszer elolvasta a fel­mondólevelet. Nem talált magyarázatot. A keresetére nem lehet panasza, töpren­gett, a brigádvezetője pedig a földije, soha egy hangos szó nem volt közöttük. Vajon mi bánthatja ezt az embert? Csaknem haragos betűkkel ráírta a levélre: „Nem en­gedélyezem Rögtön ki akar­ta adni az adminisztrátor lánynak, de meggondolta magát. A levelet zsebretette. Másnap az irodaépület hosszú, ablaktalan folyosó­ján, amelynek csak a két vé­gén világított be a fény, megpillantotta Becze Gáspár feleségét. A fehérarcú, lapos asszony, amikor észrevette az igazgatót, gyorsan be akart lépni a könyvelésbe, de az igazgató utánaszólt. — Jöjjön csak be hozzám egy percre! Az asszony zavartan lene­­getett az igazgató után. Úgy sejtette: valami szörnyű perc vár most rá, ami tulajdon­képpen nem is az övé, az ura helyett igazságtalanul neki jutott. „Amit nem mond­hatok meg, azt nem fogom megmondani” — biztatta ma­gát, s a száját makacsul ösz­­szeszorította, mintha ezzel is növelni akarta volna magá­ban az elhatározás súlyát. Az öreg rugók megnyikkantak alatta, amikor az irodában leereszkedett a kerevetre. — Az ura felmondott — mondta az igazgató. Az asszony felemelte a ke­zét, s kissé előre is tartotta. — Tudok róla, de én sem­mit se teh­etek. — Dehát, mi történt ma­guknál ? — Kérdezze meg tőle az igazgató elvtárs. — Pedig én nem engedem el az urát. — Nem engedi el? — Szükség van rá a gaz­daságban. — Az biztos — helyeselt az asszony. — Nem tetszik neki a tehe­nészet? — kérdezte az igaz­gató — Nem a munkával van baja. -- Hanem? Az asszony az igazgatóra pillantott. Hirtelen elvörösö­dött, mintha tettenérték vol­na. — Ő jobban el tudná ezt mondani. — Mondja el maga! — Én? — bizonytalanko­dott el az asszony. — Mondja csak! — Megmondhatom. A va­sárnapok nem tetszenek ne­ki. — A vasárna­*ok? — csodálkozott az igazgató. — Mi baja van a vasárnapok­kal? — Az, hogy az uram ha va­sárnap nem öltözhet fel, nem mehet le a vendéglőbe, és nem több, de legalább egy pohár sört meg nem ihat, akkor vége. Ha ez nincs, ak­kor egész héten ideges, nem­ találja a helyét. A brigád­vezető ugyanis hónapok óta minden vasárnap munkára rendeli. Azt mondja neki: Gáspár, te már nem vagy fia­tal! Neked úgyis mindegy... Nem­ fiatal? Valóban, de egy ötvenéves embernek is va­sárnap a vasárnap. — Szóval a vasárnapok miatt akar elmenni a gazda­ságból ? — Látni kellene őt vasár­nap pirkadatkor, igazgató elvtárs! — mondta az asz­­szony. — Az én uram életunt még nem volt soha, de rossz ránézni,­ amikor készülődik. És még rosszabb, amikor es­te megjön. Egyébként na­gyon szereti a gazdaságot. — Szereti . — bólintott az igazgató. Fürkészve nézett az asszonyra, mintha azt sze­rette volna tudni, mennyi volt ebből az asszonyi túlzás. — Elengedi ? — Nem én, Becze Gáspár­­né. Az asszony felállt. A szája furcsán elmozdult, mintha mondani akart volna vala­mit, de nem szólt. Az igazgató kedvenc tája a völgy hosszában elterülő ha­lastó-rendszer volt. Ha bán­totta valami, vagy szeretett volna jól kigondolni valamit — körüljárta a vizet. Aznap estefelé kigyalogolt a tóhoz. Egy ideig a halőrrel beszél­getett mindenféle dolgokról, aztán beszállt a ladikba, és még sötétedéskor is a vízen evezgetett. Azt gondolta: „Mondhatnám most, hogy én, pedig két éve nem voltam szabadságon. Negyvenöt éves vagyok és a vasárnap is csak egy olyan munkanap nekem, mint a többi. De ezt nem mondhatom nekik. Sokszor féltem, hogy elfáradnak az emberek, hisz nagy dolgokba kezdtünk. Esetleg lesz, aki nem látja a célt, csak a napi fáradtságot érzi...” Vasárnap délelőtt egy dara­big az újtelepítésű gyümöl­csösben nézelődött, aztán le­gyalogolt a faluba. A fehér kőtemplom körül nézelődött, köszöntgetett, mintha kere­sett volna valakit. Végül be­nyitott szemben a vendéglő­be. A befüstözött söntésben Becze Gáspár könyökölt a pult bádogján. Zavartan kö­szönt, s elhúzta korsóját az útból. Fekete ruhája, kissé feszült rajta, mintha kinőtte volna. Az igazgató is kért egy kor­só sört. Becze Gáspárra pil­lantott és megemelte az italt. Becze Gáspár nyaka izzadni kezdett és úgy gondolta: le­het, hogy vörösödik is. Meg­itták a sört. Egy felperdült szélű biztosító plakát alatt többen kártyáztak. Közülük valaki megcsörgette a pén­zét. — Egy randó­rumot! — szólt át a vendéglősnek. A misének is vége volt, né­hányan áttörtettek a temp­lomból. A söntéspult­­ előtt jókedvűen dobogtak lábuk­kal, mintha egy hosszú téli útról érkeztek volna meg a kályhameleg szobába. — Jön felfelé a telepre? — kérdezte az igazgató. — Mehetek — mondta Be­cze Gáspár, és megint izzadni kezdett. Fent ’aj­’ak már a dom­bon, ahol hajdan a rosszem­lékű cselédlakások sorakoz­tak, amikor Becze Gáspár megszólalt. — Milyen embernek tart most engem? — kérdezte Az igazgató nem szólt. Ment°k egy darabig. — Mondja meg, hogy mi­­ilyen embernek tart engem? — makacskodott Becze Gás­pár. — Megírtam azt a fel­mondást. Biztos, megvan a véleménye. Nem? Az igazgató megállt. Né­hány szál szőke haja vidá­man hajladozott a fején. — Láthatja! — mondta de­rűsen. S elindult tovább. SÓLYMOS IDA: Eszelős Ki hegyfokon verte szállás! gondját istenek állják, más ablak függönyét nem nézi pírkadásig. Aki a völgyfenéken toporog mindig­ ébren, egy lámpasávot bámul, míg tornad évre év — szél szárítja vagy ázik, alatta nedves pázsit, kialhat föld s az ég — esze, szíve kivásik, áll, mert a lámpa ég s hiszi: neki világít.

Next