Napló, 1968. december (Veszprém, 24. évfolyam, 282-306. szám)
1968-12-15 / 294. szám
Gulay István: Kacagott, az ölébe hajtotta a fejét, úgy nevetett. Aztán sírásba csúszott át a hangja. — Menjen már, mit keres maga itt? A nő felemelte a fejét, megtörölte az arcát. — Itt lakom — mutatott mentegetőzve egy házra. — Hogy hívják magát? — Tán rendőr ,naga? — Művész vagyok. A nő hátradőlt a padon, keresztbe tette fehérharisnyás lábát. Kihúzta a mellét, végignézett a férfin. — Á! Művész! — mondta. — Milyen művész? — Festő vagyok. Mit csinál maga itt? Itt fagy meg! A nő kékkarikás szeme ismét felderült, mosolygott, olyan volt, mint egy festett terrakottás lány. Piros pulóver volt rajta, és rövid, kék szoknya. — Állok magának modellt, ha akarja. Hol lakik? — Itt — intett ugyanarra a házra a festő, amelyikre az imént a nő. Hitetlenül egymásra mosolyogtak. — Valamelyikünk nem mond igazat! — Nem tudom, ki?! — nézett vissza ravaszkán a nő és felállt. Fázott. Reszketett. — Na, gyerünk Festő, már régóta szeretném, ha tetőtől-talpig lefestenének. Elindultak. Átmentek a keskeny, havas parkon. A festő nehéz nagy kabátban és szélesperemű baszk sapkában ballagott. Szeme körül dohányszínű volt a bőre. A nő leplezetlenül figyelte az arcát és vállába húzott fejjel, fázósan lépkedett. Füstszerű köd úszott a fák között. A festő megnézte a nőt és arra gondolt, lehetséges,hogy csupán egy bolondos lány. Beléptek az épület kapuján a káposztaszagú lépcsőházba. Szótlanul mentek felfelé, elől a festő, utána a lány. A második emeleti lépcsőfordulóban megálltak szuszogni. Egymásra néztek. A Kékszoknyás, ahogy a festő elnevezte gondolatban a lányt, az egyik ajtóra mutatott. — Itt laknék . .. — mondta. A festőnek nem mozdult az arca. Csak a szája. — Annál a nőnél? —- Ott lesz!. A negyediken a festő kinyitott egy ajtót. Sötét odúba léptek. Tubusok, újságok, vásznak sorakoztak a villanyfényben. A kályhából dőlt a meleg. A heverőn szegényes, durva, szürke pokróc feküdt összegyűrve. — Jól ihehet magának — szólt a lány. — Le tud egyáltalán festeni? A férfi nem felelt. Beriglizte az ajtót, aztán nekilátott némi rendet teremteni. Közben brummogott. — De jó kedve van — állt a lány a szekrény mellett. — Hányas volt énekből? Vagy ne maceráljam? A festő elmosolyodott. Megvonta kordbársony zakóba szorított erős vállát, a lányhoz lépett. Megfogta a karját — Hány éves vagy? — kérdezte. — Tizenkilenc. — Óriási r ámult a festő. A lány ingatta magát, vigyorgott. — Hát te? — Harmincnyolc — morogta a férfi. — Cakk-pakk. — Nem baj. Festő — jegyezte meg a lány kicsit szomorúan. — Csak tudjál festeni. Szépnek találsz? Mereven nézték egymást. — Nézd meg a képeimet — mozdult meg gyorsan a férfi. Felmászott a székre, vásznakat szedett le a szekrény tetejéről. Tele volt az egyik karja velük. — Állj csak oda! — mutatott a túlsó sarokba. — Hogy messze légy. Ez tetszik? Csupazöld. Ez a címe. — Nagyon szép — suttogta áhitatosan Kékszoknyás. — Jaj, de szép. — És ez? tartott maga elé egy újabb festményt a férfi. — Gyönyörű — mondta a lány. — Ki ez? — Egy fej. Nem mindegy? Ilyen volt a feleségem. Csupa sárga. Ezt nézd csak! — mutatott egy újabb vásznat a festő és ragyogott az arca. — Én vagyok! — Tényleg — nevetett a lány. — Ugyanilyen morc képed van. Fess le engem is! Lefestesz? — Igen. — Hogy? — Hát hogy szoktak lefesteni valakit? — Nem így értem! — mondta a lány. — Nézd meg, milyen a lábam — simított végig a combján. — Jó. Festő? A vásznak székre kerültek. A lány a férfihez lépett, és kissé csúfondáros tekintettel nézett fel rá. — Tréfás arcod van — jegyezte meg a festő — Tényleg ott, annál a nőnél laksz? A lány elfordult. Lehajtotta a fejét. — Igen. Az anyám — mondta halkan és megrázkódott. A festő zavarba jött. Esetlen mozdulatot tett és azt mondta tétován: — Ne törődj vele. — Na, gyere — szólt a festő később —, nálam az nem jelent semmit, hogy mit csinál az anyád, nincs napraforgó a fejem helyén Nem arra nézek, amerre biztosan arany van, hanem, amerről én sejtem azt Na, gyere. Kékszoknyás! A lány most hallotta először ezt a nevét. Megmozdult, odament a díványon elnyúló férfihez. Odasétált hozzá és csókolgatni kezdte. — Mit csinállak. Festő? — szipogott. — Szeress főzni, bohóckodni, meg enni Nagyon vékony vagy. A férfi arcát elöntötte a lány forró lehelete. — Figyelj csak! — mondta később a festő. — Itt maradhatsz nálam. Nem kell az anyádnál maradni... Fél centire sem volt a lány arca az övétől, így bámultak egymás szemébe hosszú ideig, némán. — Jól van. Festő! — mondta a lány és a férfi mellé vackolódott, egy kicsit kislányosan is, meg asszonyosan is. — Drága vagy Ha berúgott, folyton vert. Tépte a hajam Tizenhárom évet töltöttem intézetben! A festő közbeszólt, ő is el akarta mondani a leglényegesebbet . Olyan iszonyúan üres még sose volt ez a szoba, mint mielőtt lementem hozzád. Mindketten az ablakra pillantottak Kinn sűrű, tejes köd gomolygott, könnyen eltévedhetett benne az ember egyedül. Terrakottás lány — Nocsak, nocsak! — heccelte vigyorogva Petkó. — Mint járt nekem esik! — Hagyd a fenébe ... — csitította a barátját Mulkai. — Nem érdekes... , Kerek s másnap rosszul érezte magát. Mulkai hiába várt rá a megállóban, nem jött. Amikor egymaga tűnt fel az ajtóban, Petkó csodálkozott. ■— Hát az ikrét hol hagyta? Mulkai vállat vont, nem akart szólni Úgy érezte volna, árulást követ el Kerekes ellen.Délben mégsem tudta megakadályozni, hogy Petkó ne csatlakozzék hozzá az ebédlőben. — Nézze, maga nem olyan pukkancs, mint a barátja .. — húzódott közel Mulkaihoz. — Adok magának egy főtanácsot. — Na? — nézett fel barátságtalanul, de alig titkolt izgalommal a fiatalember. — Hagyják abba ezt az együtt-járást. Nem veszi észre, hogy így senki se mer magukhoz közelíteni? Ingerüik az embereket az ilyen gyerekességgel. Engem is bevallom őszintén. — Kerekes a barátom! — dacoskodott Mulkai. — Mondtam én, hogy ne legyen az? De attól még nem kell ilyen görcsösen félrevonulniuk! Itt volt ez az újítási heóba, ebből igazán tanulhat. Mi hiányzott, hogy elfogadják? A tapasztalat. Nem szabad megütközni rajta, ha a főmérnök jobban bízik olyasmiben, ami alatt egy régi mérnök nevét látja. gondolkodjék ezen, azt tanácsolom ... Meg,kai nem tudott mit felelni erre Szótlanul dolgozott. Még és egyre Petkó tanácsán járt a feje Rákövetkező nap Kerekes még mindig beteg volt, s ő újra a csoportvezetőhelyettessel ebédelt. Munka után azonban egyenesen K°rekeshez sietett és memölcset meg édességet Vitt neki: tudta hony bolondul mindkettőért. — Mi újság odabent? kérdezte Kerekes. — Semmi... —bökte ki oyarsan Mulkai, és maga sem értette, miért nem mondta el Petkóval folytatott beszélgetéseit. Érezte, hogy égni kezd a füle és a meleghullám átterjed lassan az egész arcára, nyakára is. Egy hét múlva Jóna Kálmánnak a minisztériumi tanácskozáson eszébe jutották fiatal mérnökeit, s számonkérték rajta, tud-e valami konkrét eredményről beszámolni? típjála magát, de nagyon kínosan érintette az ügy, s a.', nt visszatért a vállalathoz, behívatta a főmérnököt és előadta a kívánságát. — Kérlek, sürgősen adnunk kell valami önálló feladatot fiataljainknak. . Erre most nagy súlyt fektetnek odafönt. é.! mi sem maradhatunk szégyenben. Gondoskodj a dologról és néhány napon belül számolt be a történtekről. A főmérnök szitkozódott magában, de egyenesen Csobotkához és Petkóhoz sietett. Amikor előadta, miben fő a feje, Petkó felkiáltott: — Ez csak nem probléma? Bízd rám! Add ide az ikrek múltkori újítását... Majd én megnézem, mit lehetne kezdeni vele. — Helyes! — dörzsölte a kezét megkönnyebbülten a főmérnök. — Tehát jelenthetem Jénának, hogy a fiatal mérnökök foglalkoztatásáért te vany a felelős. Petkó átnézte a dossziét Kezdő mérnök korának javaslataira emlékeztette ez a vaskos mappa, ő is úgy dolgozta ki ötleteit, hogy még a formában is benne volt a lelkesedése és odaadása. Az „ikrek” újításában nagy lehetőségek rejlettek. Kis változtatással több munkafolyamatban is alkalmazhatók, nemcsak abban, amelyről a javaslat említést tett. Odament Muskai asztalához. — Egy pillanatra... gyere ki a folyosóra! Kerekes szeme megvillant. „Gyere?!! — kérdezte a pillantása Malkaitól. — „Mi az, hogy nyere? Ti tegeződtök?” — Jövök! — mondta zavartan Mulkai és odasúgta Kerekesnek. — Ez a hülye mostanában rámakaszkodott... A folyosón Petkó megölelte és a kezébe adta a dossziét. — Átnéztem az anyagot. Ragyogó! Nagy fantázia van benne! Megmondom a főmérnöknek, hogy ilyen felületesen nem lehet foglalkozni a dolgaitokkal. — Komolyan? — dadogott az örömtől Mulkai — Úgy találod, hogy használható...? — Ügy! És megsúgom, ha pár nap múlva újra beadod, más lesz a fogadtatása! Egy kicsit bővítsd ki... m Kerekes csak nézett és a csodálkozástól alig látszott rajta az öröm. Mulkai mást várt tőle, azt remélte, ujjongani fog, mint ő. S akkor ez a fancsali ábrádat, és ez a hallgatás... Mi ütött belé? Szó nélkül fordult el Kerekestől és folytatta a munkát. Petkó távolról figyelte őket. Munkaidő végeztével megkérdezte Máikestől: — Merre megy? Megihatnánk egy kávét... — Sajnos, sietek! — mondta szárazon a fiatalember és Kerekest sem várva be, egyedül távozott... Trefery Árpád: Levél, vonalas füzetlapon A gazdaság igazgatóját — miután az udvaron szokása szerint végignézte a reggeli munkakészülődést, a napi jelentések alapján adott egy-két tanácsot az agronómusoknak, majd a terepjárón végiglátogatta a fontosabb munkahelyeket — az íróasztalán a márvány tintatartóhoz támasztva egy kékszínű boríték várta. Meglepődve forgatta a borítékot: „Hogy kerül ez ide, hisz este tizenegy után mentem haza, akkor még nem volt itt, a postát pedig csak dél felé szokták meghozni a faluból?” A borítékon nem volt postabélyegző. A halastavak felől zivatar készülődött. Az iroda előtt a bukszusok közt időnként meg-megbillentek a kerti díszgömbök, az épület egeszén egy meglazult bádoglemezt makacsul zörgetett a szél. „Még ma szólok, hogy szögelje meg valaki” — határozott az igazgató, aztán a világossághoz lépett, és felbontotta a borítékot. A vonalas füzetlapon rendetlenül kanyarogtak a tintabetűk. „Én, Becze Gáspár takarmányos, a mai napon felmondom a munkahelyemet. A felmondási idő után más munkára szeretnék menni. Kérem az Igazgató Elvtársat, hogy távozásomat engedélyezze. Elvtársi tisztelettel, Becze Gáspár állattenyésztő". Az igazgató a papírt viszszatette a borítékba. A kis rézióra pillantott, amely az öreg irodaszekrény polcáról kényeskedve nyújtotta ki a nyakát. Mi ülhetett ebbe a Becze Gáspárba? — tűnődött az igazgató az arcát babrálva, s maga előtt látta Becze Gáspár tagbaszakadt, nehéz alakját, amelyhez mérten a szerszámok játékszerű semmiségek voltak, zordul villanó sötét pillantását, s a fontoskodó mozdulatot, amellyel ki szokott lépni az istállóból, ha vendégeket vitt hozzá. Becze Gáspár székely telepes volt A háború utolsó hónapjaiban egy végeláthatatlan szekérkaravánnal vetődött erre a környékre. A karavánból néhányan itt maradtak, a többiek továbbmentek. Az igazgató emlékezett egy-két éjszakára a nehéz időkből, amikor heteken át el se mozdult a pestissel fertőzött sertéstelepről. Az emberek kétségbeesve jártak-keltek a gazdaságban, s az arcukra volt írva, hogy semmiben sebíznak már. Akkor egy éjszaka a csüggedt, virrasztócsendből megszólalt mellette Becze Gáspár cigarettától összemart hangja. — Az újért meg kell fizetni a tandíjat, igazgató elvtárs — mondta. — Csak az a fontos, hogy ha már belefogott, mindhalálig higgyen benne. Még egyszer elolvasta a felmondólevelet. Nem talált magyarázatot. A keresetére nem lehet panasza, töprengett, a brigádvezetője pedig a földije, soha egy hangos szó nem volt közöttük. Vajon mi bánthatja ezt az embert? Csaknem haragos betűkkel ráírta a levélre: „Nem engedélyezem Rögtön ki akarta adni az adminisztrátor lánynak, de meggondolta magát. A levelet zsebretette. Másnap az irodaépület hosszú, ablaktalan folyosóján, amelynek csak a két végén világított be a fény, megpillantotta Becze Gáspár feleségét. A fehérarcú, lapos asszony, amikor észrevette az igazgatót, gyorsan be akart lépni a könyvelésbe, de az igazgató utánaszólt. — Jöjjön csak be hozzám egy percre! Az asszony zavartan lenegetett az igazgató után. Úgy sejtette: valami szörnyű perc vár most rá, ami tulajdonképpen nem is az övé, az ura helyett igazságtalanul neki jutott. „Amit nem mondhatok meg, azt nem fogom megmondani” — biztatta magát, s a száját makacsul öszszeszorította, mintha ezzel is növelni akarta volna magában az elhatározás súlyát. Az öreg rugók megnyikkantak alatta, amikor az irodában leereszkedett a kerevetre. — Az ura felmondott — mondta az igazgató. Az asszony felemelte a kezét, s kissé előre is tartotta. — Tudok róla, de én semmit se tehetek. — Dehát, mi történt maguknál ? — Kérdezze meg tőle az igazgató elvtárs. — Pedig én nem engedem el az urát. — Nem engedi el? — Szükség van rá a gazdaságban. — Az biztos — helyeselt az asszony. — Nem tetszik neki a tehenészet? — kérdezte az igazgató — Nem a munkával van baja. -- Hanem? Az asszony az igazgatóra pillantott. Hirtelen elvörösödött, mintha tettenérték volna. — Ő jobban el tudná ezt mondani. — Mondja el maga! — Én? — bizonytalankodott el az asszony. — Mondja csak! — Megmondhatom. A vasárnapok nem tetszenek neki. — A vasárna*ok? — csodálkozott az igazgató. — Mi baja van a vasárnapokkal? — Az, hogy az uram ha vasárnap nem öltözhet fel, nem mehet le a vendéglőbe, és nem több, de legalább egy pohár sört meg nem ihat, akkor vége. Ha ez nincs, akkor egész héten ideges, nem találja a helyét. A brigádvezető ugyanis hónapok óta minden vasárnap munkára rendeli. Azt mondja neki: Gáspár, te már nem vagy fiatal! Neked úgyis mindegy... Nem fiatal? Valóban, de egy ötvenéves embernek is vasárnap a vasárnap. — Szóval a vasárnapok miatt akar elmenni a gazdaságból ? — Látni kellene őt vasárnap pirkadatkor, igazgató elvtárs! — mondta az aszszony. — Az én uram életunt még nem volt soha, de rossz ránézni, amikor készülődik. És még rosszabb, amikor este megjön. Egyébként nagyon szereti a gazdaságot. — Szereti . — bólintott az igazgató. Fürkészve nézett az asszonyra, mintha azt szerette volna tudni, mennyi volt ebből az asszonyi túlzás. — Elengedi ? — Nem én, Becze Gáspárné. Az asszony felállt. A szája furcsán elmozdult, mintha mondani akart volna valamit, de nem szólt. Az igazgató kedvenc tája a völgy hosszában elterülő halastó-rendszer volt. Ha bántotta valami, vagy szeretett volna jól kigondolni valamit — körüljárta a vizet. Aznap estefelé kigyalogolt a tóhoz. Egy ideig a halőrrel beszélgetett mindenféle dolgokról, aztán beszállt a ladikba, és még sötétedéskor is a vízen evezgetett. Azt gondolta: „Mondhatnám most, hogy én, pedig két éve nem voltam szabadságon. Negyvenöt éves vagyok és a vasárnap is csak egy olyan munkanap nekem, mint a többi. De ezt nem mondhatom nekik. Sokszor féltem, hogy elfáradnak az emberek, hisz nagy dolgokba kezdtünk. Esetleg lesz, aki nem látja a célt, csak a napi fáradtságot érzi...” Vasárnap délelőtt egy darabig az újtelepítésű gyümölcsösben nézelődött, aztán legyalogolt a faluba. A fehér kőtemplom körül nézelődött, köszöntgetett, mintha keresett volna valakit. Végül benyitott szemben a vendéglőbe. A befüstözött söntésben Becze Gáspár könyökölt a pult bádogján. Zavartan köszönt, s elhúzta korsóját az útból. Fekete ruhája, kissé feszült rajta, mintha kinőtte volna. Az igazgató is kért egy korsó sört. Becze Gáspárra pillantott és megemelte az italt. Becze Gáspár nyaka izzadni kezdett és úgy gondolta: lehet, hogy vörösödik is. Megitták a sört. Egy felperdült szélű biztosító plakát alatt többen kártyáztak. Közülük valaki megcsörgette a pénzét. — Egy randórumot! — szólt át a vendéglősnek. A misének is vége volt, néhányan áttörtettek a templomból. A söntéspult előtt jókedvűen dobogtak lábukkal, mintha egy hosszú téli útról érkeztek volna meg a kályhameleg szobába. — Jön felfelé a telepre? — kérdezte az igazgató. — Mehetek — mondta Becze Gáspár, és megint izzadni kezdett. Fent ’aj’ak már a dombon, ahol hajdan a rosszemlékű cselédlakások sorakoztak, amikor Becze Gáspár megszólalt. — Milyen embernek tart most engem? — kérdezte Az igazgató nem szólt. Ment°k egy darabig. — Mondja meg, hogy miilyen embernek tart engem? — makacskodott Becze Gáspár. — Megírtam azt a felmondást. Biztos, megvan a véleménye. Nem? Az igazgató megállt. Néhány szál szőke haja vidáman hajladozott a fején. — Láthatja! — mondta derűsen. S elindult tovább. SÓLYMOS IDA: Eszelős Ki hegyfokon verte szállás! gondját istenek állják, más ablak függönyét nem nézi pírkadásig. Aki a völgyfenéken toporog mindig ébren, egy lámpasávot bámul, míg tornad évre év — szél szárítja vagy ázik, alatta nedves pázsit, kialhat föld s az ég — esze, szíve kivásik, áll, mert a lámpa ég s hiszi: neki világít.