Világ, 1913. december (4. évfolyam, 284-308. szám)
1913-12-02 / 284. szám
Zabern Budapest, december 1. Németországnak most komoly konfliktusa van elzászi alattvalóival egy hadnagy miatt, aki lekicsinylő gúnynévvel illette katonái előtt az elzásziakat s emiatt már olyan elkeseredett a viszony a helyőrség és a polgári lakosság közt, hogy a tisztikar békés és tekintélyes polgárokat fogdostat össze s tart a kaszárnyákban fegyveres őrizet alatt. Ez egész Elzászban és Lotharingiában elképzelhető nagy izgalmat okoz s a német kormánynak hosszú időre és nagyon tapintatos eljárásra lesz szüksége, hogy a szenvedélyeket és a felháborodást némileg is lecsendesítse. Ami ebből a zaberni esetből bennünket is érdekelhet s ami ezt kiemeli Németországnak saját belügyei közül s az egész emberiség kérdésévé teszi, az nem a katonaság és a polgárság harca, amely ebben végre is csak másodrangu, hanem a hazafiság, amelyet még olyan kulturált állam is, mint Németország, reá akar „kényszeríteni“ meghódított és négy évtized óta teljesen abszolutisztikus módon kormányzott tartományaira. A hazaszeretet veleszületett érzés az emberrel, akivel veleszületik. Arra sem nevelni, arra sem kényszeríteni nem lehet senkit; érzés, amely magától támad vagy magától szűnik meg, anélkül, hogy azt az ember saját magának szuggerálhatná vagy mással szuggeráltatni tudná. Ismerjük azt a gyönyörű meghatározást, melyet Kölcsey adott a haza fogalmáról Parenaisis-ében, de a modern kor materiális szelleme ma már a hazaszeretetét is másképp elemzi, mint tették azt egy évszázaddal ezelőtt, a nemzeti államok kialakulásának kezdetén. A haza végre is csak geográfiai fogalom s ezzel nem esik mindig egybe a nemzeti összetartozóság érzése is. Ha nem így volna, akkor azon a területen, mely még egy félév előtt török volt, ma csupa bolgár, szerb és görög hazafinak volna szabad lennie s aki még egy félév előtt jó török hazafi volt, annak ma Szerbiáért, Bulgáriáért, Görögországért kellene lelkesednie, mert a bukaresti béke így parcellázta az egykori Törökországot és százezer bolgár alattvalónak ma román hazafinak kellene magát vallania, mert Románia elharácsolt egy nagy darab bolgár területet. Tulajdonképpen Zabernben sem történt egyéb, mint az, hogy az elzásziak szívben megmaradtak tovább is franciáknak. Az állam tőlük is, mint minden polgáráról, megköveteli azokat az áldozatokat, melyek saját létének fenntartásához szükségesek, ennek jogosságát nem is lehet kétségbevonni, de arra már nem tudja kényszeríteni őket, hogy szívben is németeknek vallják magukat s az a módszer, amelyet Zabernben akart a hadsereg alkalmazni, egyike a legkevésbbé alkalmasaknak. Egy francia élclap, a „Le Rire“ néhány év előtt a lehető legszellemesebben gúnyolta ki ezt a kényszerhazafiságot. Akkor volt ez, mikor a franciák elfoglalták Szenegáliát s oda francia hivatalnokokat és tanítókat küldtek le, hogy hazafiságot csöpögtessenek a bennszülöttekbe. A „Le Rire“ egy szenegáliai iskola rajzát közölte, a falon ott lógott Franciaország térképe, a köztársasági elnök arcképe, ott volt Marianne szobra fején a frigiai sapkával, szóval tökéletesen francia berendezésű népiskola volt, csakhogy a padokban apró kis meztelen szerecsengyerekek ültek. Fenn a katedrán pedig a tanító elkezdett beszélni: „Tegnap szentesítette a francia parlament a törvényt, mely Szenegáliát Franciaországhoz csatolta. Ti tegnap óta tehát franciák vagytok és igy a ti őseitek is a gallok voltak“. Egész Páris harsogó kacajjal fogadta ezt a tréfát, mint ahogy egy nagy nemzethez illik, aki a saját félszegségén is nevetni tud. Mindig kis nemzetek azok, akik a beolvadási processzust fegyveres eszközökkel és kényszerrendszabályokkal akarják siettetni. A nemzetiségi kérdésnek ez a magja s ez az, amiért a mai nemzeti államok a nemzetiségi kérdést nem tudják megoldani. Nem elégszenek meg azzal, hogy sok elképzelni, szerelmes vagyok egy lányba, de nem tudom meghódítani. Mert már van neki valakije! Egy szobrbászba szerelmes az ideálom és akármit csinálok, nem érek nála célt. Viszek neki virágot: az semmi. Viszek neki cukrot: az semmi. Viszek neki ékszert: az semmi. Adok neki szerenádot: az semmi. Mert az én ideálom olyan nő, hogy mindent, elfogad, nem utasít vissza semmit, mert tisztel annyira, hogy nem akar megsérteni. De azért egy lépéssel sem jutottam nála előbbre. — Folytatni kell az ostromot! — Hiszen, kérem szépen, én folytatom is! Mert^vagy ez a nő lesz a feleségen^ vagy senki. Mert ez a leány éppen nekem van teremtve. Nekem több lányismerősöm és barátnőm van és voltak nekem már többféle viszonyaim is, de sohasem éreztem magam olyan kellemesen, mint hogyha ezzel a kis szőke nővel lehetek együtt. A vendégek nagyon megsajnálták a kedves, jó fiút és ajándékokat küldöttek a fitos szőkének, hogy ezzel is jobb érzésekre bírják a kitűnő pincér iránt. Teli zsebekkel ment haza és nem egyszer vitt virágokat. — Lássa, Irma nagyság — parkolta ki a dolgokat —, ezeket a rózsákat egy nagyságos úr, egy táblabiró küldi magának. Ezt a doboz kuglert egy politikus küldi magának. Ezt a finom sált egy nagykereskedőtől kaptam — kis hiba van a szövésében —, hogy hozzam el magának. Lássa, Irma nagyság, így van ez, mindenki szeret engem, csak maga nem akar szeretni. Mukit a szerelmi bánat egészen megsoványította, zavarttá és idegessé tette és a ká- Esküvő írta: Barta Lajos Csinos, szőke pincérfiú volt; a neve: Rózsa János; de az emberek csak úgy hívták: Mák! Bágyadtas arca, szelíd kék szeme, kifogástalan smokkingja: mindezzel nem a kávéház asztalai közt kellett volna szaladgálnia: ha megjelenik valami előkelő estélyen, a külseje után senki sem kételkedhetett volna odavalóságában. De nem voltak nagyzási hajlamai; meg volt elégedve a mesterségével és a finom szolgálatkészsége a véréből jött; szelíd volt, pontos, hű, engedelmes és odaadó; végtelenül szerette a dolgok rendjét és világért sem csinált volna bajt, vagy zavart. Nem volt azok közül a pincérek közül való, akik csak szemben udvariaskodnak a vendéggel, de tulajdonképpen utálják a kávéház egész közönségét, megállnak az oszlopok mögött és fejüket összedugva, gúnyos megjegyzéseket tesznek az emberekre és maguk közt minden vendéget csak a csúf nevén emlegetnek. Az ő pincérkedésének az esztétikája: igazi belső rátermettség, hajlandóság, finomságérzés és odaadás volt. Az emberek őszintén szerették is őt; voltak akik a tekintetükkel soká pihentek meg arcán és azt gondolták: szeretném, ha ilyen kedves, jó fiam lenne! Sokan megkérdezték tőle: — Kedve van magának ehhez az iparhoz? — Hogyne, kérem szépen! — mondta ő — pár év múlva főpincér leszek és aztán már egy kis házat is vehetek magamnak Törökbálinton, vagy Rákospalotán. Férfiak, akik nem igen kaphatók nyájasságokra, nem egyszer lepték őt meg apró ajándékokkal, finom kis késsel, ezüsttárcával, óraláncra való zsuzsával, mert úgy érezték: Muki pontosságát, szolgálatkészségét, odaadását, melylyel olyan kellemessé tette a sok boszankodással járó kávéházi tartózkodást, nem fizették eléggé meg a borravalóval. Muki végül úgy érezte, hogy neki a kávéházban ötven-hatvan apja van és valamennyinek fiúi engedelmességgel tartozik; úgy érezte — a jó lelkekbe elrejtett tragikus vonás folytán —, hogy az egész kávéház törzsközönségének tartozik azzal, hogy az élete rendes, becsületes és finoman szabályozott legyen. Mikor ez az érzése már a tetőpontra hágott, akkor történt meg vele az, hogy lakást változtatott és egy szabónál bérelt kis szobát. A szabónak két lánya volt: egy fiatal és egy öreg. A fiatal fitos volt, szőke volt, édes és kacér volt; az öreg az hirtelen szőke, sovány, ráncos és szeplős volt, házsártos, mint valami ördög, aki száz embernek meg tudta volna keseríteni az életét. A kicsiny az kalapokat csinált egy kalaposbuliban, ha nagy az főzött, takarított, kötött, horgolt, vasalt. Muki beleszeretett a kicsinybe, de az egy szobrászt szeretett, aki már meg is mintázta a fejét; a gipszbe öntött fej ott állt egy kis oszlopon a bútorozott szobában, melyben Muki lakott és így elég alkalma volt elkeseregni a mellőztetésén és mindjobban és jobban elmerülni a bánatba. — Mi van magával Muki? — kérdezték a kávéházban. És ő mindenkinek kitárta szivét és elmondta fájdalmát. Nagyon nagy bajom van, kérem! Tes-. 1 hirdetések felvétetnek Budapesten. A VILÁG kiadóhivatalában, Block.-Kner Győri és Nagy, Janrus és Társa, Tenczer Gyula, Leopold Técsó , Mezei Antal Schwarz József, Mosse Rudolf, Eckstein Bernát hirdetési irodákban. — Bécsben: M. Dukes Nachf., Hausenstein és Vogler, Rudolf Mosse, Eduard Braun, Heinrich Schalek, Bock und Herzfeld. — Berlinben: Dr. jr. Erlmenreich, Berlini-Wilmersdom, Hörstinniche-Strasse 27. sz. Szerkesztőség VI., Gyáratca 4. sz. Telefon 58*00, a felelős szerkesztőé: 81-58. Kiadóhivatal VI. Gyár-*utca 4 Telefon 81-90. Előfizetési árak a magyar korona országaiba, Ausztriába és Bosznia-Hercegovinába. Egész évre 28 korona, félévre 14 korona, negyedévre 7 korona, egy hóra 2 korona 40 fillér. Németországba, a német birodalom államainak területére negyedévre 10 kor. 80 fillér, egy hóra 3 kor. 80 fid. A »VILÁG« megjelenik hétfő kivételével mindennap, ünnepnapok után is. IV. évfolyam Budapest, 1913 KEDD december 2. 284-ik szám