Világ, 1923. február (14. évfolyam, 25-47. szám)

1923-02-01 / 25. szám

Esütört itt akaratától teszi függővé. Ha komoly reformot akar s­ kormány, akkor az eljárást is újra kell szabá­lyoznia. A ma eljárási rend mellett a tárgyaló bi­­zottságokban, melyek az OFB-nak a javaslatát te­szik, a nagybirtok túlnyomóan van képviselve és így rendesen a nagybirtok pártján vannak ezek a bizottságok. Az egész eljárást a rendes bíróság elé kell utalni. Döntsenek lent az alsóbíróságok és az ilyképpen feldolgozott anyag kerüljön fellebbezés folytán az OFB-hoz, mely azután az így előkészített és ítélettel ellátott ügyekben könnyebben és gyor­sabban hozhat határozatot. Biztosítani kell az ügy­védi képviseletet, a közvetlen és szóbeli tárgyalást a felsőbíróságon is, mert azt látjuk, hogy ügyvédi képviselet nélkül nem igen mennek jól a dolgok. (Nagy Emil: Tíz perc elég az ilyen szamárságok­ból­. Huszár elnök Nagy Emilt rendreutasítja.­ ön, tisztelt képviselő úr, az Eszterházy hercegi uradalom ügyésze, öntől megértem ezt a közbeszólást, az ön részéről nem szamárság, amit mond, csak elfogult­ság és rosszindulat. De figyelmeztetem, hogy azt a szamárságot, melyről én beszélek, hogy rendes bí­­róság elé kell utalni a birtokrendezést, egyik előző országgyűlés már rég törvénybe iktatta, mikor az 1871. évi Lili. tc.-ben kimondotta, hogy a birtok­rendezési ügyek, tudniillik az akkori birtokrendezés, a rendes bíróságok elé utaltatnak és a rendes pol­gári perrendtartás szabályai szerint tárgyalandók. Az alsófokú ítélkezés bevezetése azért is jó lenne, mert ez elsőfokban meghozott ítélet alapján az igénylőket rögtön birtokba lehetne vezetni és igy nem kellene várni, míg a felsőbíróság esetleg hónapok, talán évek múlva végleg dönt. A mai eljárás mellett a birtokrendezés azért sem történhetik meg kielégítő módon, mert vannak községek, melyek még kérel­mezni sem merik az eljárás megindítását. A nagy uradalmak ráfeküsznek sok községre, tisztjeik ijesz­tik az embereket, különösen a cselédeket és mun­kásokat, hogy ha földet kérnek, elbocsátják őket. Ez több helyen meg is történik napról-napra. A jegyzők lennének hivatva, hogy a tudatlan népet megvédelmezzék és felvilágosítsák, de legtöbbször ők is terrorral állnak szemben, hiszen megtörtént nem egy esetben, hogy a nép javát szívükön viselő jegyzők ellen hirtelen fegyelmi eljárást indítottak. Csak akkor várható a törvény céljának elérése, ha hivatalból indítják meg mindenütt az eljárást, ami indokolt volna, mert közérdekről van szó. Nagyatádi Szabó földművelési miniszter Kupert­­nek válaszolva, kijelentette, hogy a kiegészítő no­vella előkészítése folyamatban van. A tisztelt képvi­selő úr azt a kijelentést is tette, hogy mi tisztára po­litikából csináljuk a földreformot s nem is képzel­jük komolyan. Ez ellen tiltakoznom kell. A kérdés lé­nyegével nem is foglalkozom, mert határozott ígére­tet nem tehetek mindaddig, amíg a javasat tárgya­lásra nem kerül. Rupert Rezső válaszában kiemeli, hogy teljes joggal imputálhatja, hogy a kormány csak politikai célzattal emlegeti néha-néha a földbirtokreformot, mert a kormány hivatalos sajtója közölte tegnap, hogy a miniszter csak magyarázni akarja a tör­vényt. Örömmel veszi tudomásul, hogy a földmive­lési miniszter úr javítani is akarja a törvényt Azért pedig ne haragudjék a földmivelési miniszter és Kuna P. András sem, hogy a reform kérdését szóba­­hozta, noha nem visel csizmát. Mert néha a nem csizmás képviselők is értenek a földkérdéshez. Ennek az országnak igen nagy szellemei, csak Deákot Be­­zerédjt Kossuth Lajost említem, kik sokkal előbb fel­találták már a kisgazdapolitikát, mint a mai csizmás­­képviselők megszülettek. Ha tudni akarják a tisztelt csizmás képviselőtársaink, kik mindig felszisszennek, ha más is mer a földkérdéssel foglalkozni, hogy iíz igazi kisgazdapolitikusa ennek az országnak legutol­ó mársammminimá­jára Kossuth Lajos volt, aki valóban igazi földrefor­mot csinált és nemcsak törvényt. Nem engedjük mo­nopóliummá tenni a falu politikáját. Ám mutassák meg a kisgazdák, mit tudnak. Szívesen vesszük, ha helyet­tünk ők követelik ki a helyes reformot, az egész lépést jelentő megoldást, mi jó lesz a nagybirtok szempontjából is, mert végre megnyugvást jelent szá­mukra is, mint jelentett az 1848-ban­ történt rendezés is. Könnyű a dolguk, mert a magyar nép nem fngyírt, hanem teljes árért kéri a földet, úgy, hogy nincs más­ról szó, mint arról, hogy a nagybirtokosok földva­­gyona pénzvagyonná alakíttatik át, mivel az illetők gyárakat, vállalatokat alapíthatnak, hogy jövedelmü­ket biztosítsák. A Független Szemle betiltása Ezután Várnai Dániel terjesztette elő interpellá­cióját a Független Szemle című folyóirat betiltása ügyében. A sajtószabadságot ért ismételt sérelem kényszeríti — úgymond — arra, hogy felszólaljon. A sajtóra vonatkozó kormányrendelet oly­an jogot foglal magában, amely módot ad a kormánynak, hogy ellenzéki lapokat egyszerűen lehetetlenné te­gyen. A Független Szemle betiltása m­eglehetősen hosszú indokolással történt, amelyben föl vannak so­rolva azok a cikkek, amelyek állítólag okul szolgál­tak a betiltásra. Szóló elolvasta az összes inkriminált cikkeket és meg kell állapítania, hogy az a cikk, amely elsősorban szolgált okul a betiltásra, A kurzus vallási mérlege című cikk, valóban a kurzus vallási mérlege. Ez a cikk csupa tárgyilagos megállapításo­kat tartalmaz, s az igazságnak megfelelően állapítja meg, hogy a kurzus harmadik évében a keresztény felekezetek rosszabb viszonyban vannak egymással, mint voltak azelőtt. A cikk csak tényekre mutat rá. A katolikus egyház és a katolikus szellemi élet egyik neves képviselője, akinek nagy befolyása van, a leg­utóbb könyvet írt Gondolatok a világnézleti kérdés­ről címmel. Ebben a könyvben ugyanazokat ál­lapí­totta meg, mint az előbb említett cikk. Ebben a töb­bek között arról is van szó, hogy a katolikusok az egyedüli fajfenntartó elemek ebben az országban. Itt­ a tudományos kritika szabadságáról vált szó és semmi sem fontosabb egy ország kulturális életének fejlesztésére, mint éppen a kritika szabadsága. A szóló rá akar mutatni arra, hogy a miniszter ezek­­ben a kérdésekben kétféle mértékkel mér. Ezzel az interpellációjával kapcsolatban megkérdezné, hogy mi a véleménye a belügyminiszter úrnak arról a ren­deletről, amellyel minden bírói eljárás mellőzésével egyszerűen közigazgatási úton végeznek a sajtóval. Ezt azonban nem kérdezi, mert igen kényelmes volna a belügyminiszter állásponja, aki ezt a rendele­tet már a rendjavaslat 16. §-ában is elhelyezte. A devizakiutalások Fábián Béla, bár sem a pénzügyminiszter, sem a kereskedelmügyi miniszter nincs jelen, mégis el­mondja interpellációját a devizakiutalások ügyében. A Devizaközpont 1920 augusztusa előtt keletkezett külföldi adósság kifizetésére még nem utalt ki valu­tát. Ennek következtében, amint a valuta emelkedik, kereskedőink és iparosaink tartozásai is növeksze­nek és így lassanként az egész magyar kereskedő- és iparosvilág nagy része inzolvens lesz. Ezután kifogá­solja, hogy a Devizaközpont csak származási valutá­kat utal ki, aminek következtében az import meg­bénul, kereskedőink és iparosaink jó hírneve veszen­dőbe megy. Ennek a káros hatású intézkedésnek meg­változtatását kéri. Az ülés Meskó Zoltán interpellációjával ért véget, véget. világított a magára eszmélt ember messze sugárzó szellemével. Voltaképpen a maga öntudatra ébredésé­­nek folyamatát akarja szemléltetni az emberrel, hogy így őt magát is öntudatra keltse. A tudatot, tudatos­ságot és öntudatosságot gyakran emlegették már abban az időben, amely a magyarországi munkás­­mozgalom renaissanceával esett egybe. Újságcikkek­ben, népgyűléseken minduntalan szó esett az öntuda­tos proletárságról és nyilván ez hozta annyira rossz hírbe a tudatot és öntudatot, hogy lappangó vesze­­­­elmeket gyanítottak mindenütt, ahol ez a két szó elhangzott. Még tíz évig dolgozott idehaza és nem volt év, hogy egy-két könyve vagy füzete ne jelent volna meg a német könyvpiacon. Minden gondolatával az em­beri öntudatot és megismerést mélyítette ki, mert a „világrejtélyt“ csak így vélte megoldhatónak. És bi­zonyos, hogy magára nézve meg is oldotta: szívében és lelkében tökéletes harmóniává simultak el a nagy ellentétek és ellentmondások, mert a külső és belső világa minden képét, a fizikai és gondolati lét min­den élményét egy közös nevezőre tudta hozni. Ez a közös nevező a megismerés, a gnózis, mely az egocentrikus világszemléletet kozmocentrikussá for­málja át. Magyarországot 1908-ban hagyta el. Berlin mel­lett, Schmargendorfban telepedett le. Harag, keserű­ség és fájdalom nélkül lépte át az ország határát s még arról sem panaszkodott, hogy hazájában rosszul bántak volna vele. Nem beszélt jó és rossz emberek­ről, ez ellenkezett volna filozófiájával, amely nem ismert jót vagy rosszat, mert Jó és Rossz a meg­ismerés világításában: fejletlenü­l kezdetleges, maga­sabbrendű­, tökéletes. Kezdetben vala a ragadozó bestia, azt felváltotta az alattomosan sompolygó bestia. Ezek voltak a világ urai és meg is marad­nak mindaddig, míg „a megismerés szelíd fénye nem foglalja el trónusát az emberi tudatban". Schmitt Jenő ezt a fényt még nyolc évig sugá­rozta ki magából. Utolsó könyvének ezt a csónat adta: A dimenziós viszony, mint a világrejtély kulcsa, egy nemesebb kuttúra világszemléletének alapvetése. A könyv, melynek kéziratát a nagy gondolkozó hagya­tékában találták, a mai napig sem jelent meg, pedig 1916 óta hat esztendő múlt el, éppen elég idő ahhoz, hogy a könyv kiadásával elkészüljenek. VILÁG 1923 február 1. ) B­é­­f Corvin-kódex eltűnt a Nemzeti Múzeumból Az 1847/48-iki utolsó rendi országgyűlés, amely­nek történetét a reformerek aranybetűkkel rótták a­­ modern Magyarország históriájának lapjaira, a kor­­­­szakos sorssal terhes eszmék forrongása közben ráért ; arra is, hogy a magyar kultúra részletkérdéseivel fog­­l­­alkozzék. Ez a rendi gyűlés fordult Ferenc modenai­­ fejedelemhez azzal a kéréssel, hogy az estei herceg I­gek modenai könyvtárából, amelyben úgyis 17 Kor­­­­vin-kódex van, ezek közül kettőt juttasson vissza a Magyar Nemzeti Múzeumnak. Ferenc herceg szívesen ráállott a rendi gyűlés kívánságára, de hozzáfűzte azt az óhajtását, hogy az egyik innsbrucki császári gyűjteményben levő régi modenai krónikát cserébe megkapja. A modenai könyvtáros 1847 október 9-én bejegyezte a naplójába, hogy két Korvin-kódexet (az egyik: Attavantesről fes­tett Chysostomus; a másik: Francesco Antonio del­­ Cherico firenzei rovinatortól festett galataiakhoz inté­­­­zett Jeromos-levél) kiszolgáltatott a modenai, külügy­­i miniszternek per spedti­gli alla dicta d'Ungheria. Október 27-én a fejedelem el is küldi a két kódexet,­­ s ezek, egy kis ládikába csomagolva, november fo­lyamán diplomáciai kurír útján megérkeztek Bécsbe. Itt a titkos udvari levéltárba helyezték el, mert rö­­­­videsen kiütött a magyar szabadságharc. ..Ideiglenes­­ letétben" maradt a két kódex huszonegy évig. Simonyi Ernő fölfedezése Simonyi Ernő, az illusztris függetlenségi politikus, a 49-iki gerilla­vezér, aki az olasz szabadságharc ide­jén a magyar légióhoz csatlakozott, mikor a légió feloszlott, Itáliában is folytatta az Angliában már megkezdett, a magyar históriára vonatkozó levéltári­­ kutatásait. Ezek során megtalálta a modenai könyv-­­­táros bejegyzését s erről 1838 február 2-án értesi­­t­tette a Magyar Tudományos Akadémiát. A feljegyzés­ből persze még mindig nem tűnt ki, hogy hova lett a két kódex. 1869-ben aztán a magyar kormány kerestette Bécsben a két kódexet, s ekkor kiderült, hogy azokat az udvari titkos levéltár bőséges csereanyag fejében átadta az udvari könyvtárnak. „A legmagasabb ajándék" Vagyis két olyan műtárgy, amelyet annak idején Mátyás király a maga számára készíttetett, ki is fize­tett (hiszen tudjuk, hogy például Beatrix Attavantes egyik könyvéért 6956 arany­at fizetett a művésznek);­­ amely utóbb egy cseh király könnyelműsége folytán­­ elkallódott Budáról (tudjuk, hogy Dobzse László­­ alatt minő szemérmetlenül lopkodták az idegen ka­landorok a Korvinát); amelyet a modenai fejedelem a Magyar Nemzeti Múzeumnak ajándékozott — az most egyszerre mint a bécsi udvari könyvtár tulaj­dona szerepeit —amely könyvtár fenntartásához­­ pedig Magyarország is mindenkor bőséggel hozzá­járult. Ezt a jogi helyzetet belátta Ferenc József és 1891 május 6-án elrendelte, hogy a két kódex „mint őfel­sége legmagasabb ajándéka", a Magyar Nemzeti Mú­zeumnak adományoztassék. Ez a tény az utóbb méltatlanul kiüldözött Cson­tos­ János és Pulszky Ferenc érdeme volt. A sokat hányatott két kötet immár huszonnyolc- s esztendei pihenőhöz jutott, amikor 1919 legelején­­ híre kerekedett, hogy az olaszok — jóvátétel, vagy­­ másminő címen — a bécsi múzeumokban máris rekvirálnak és szándékuk ezt a munkát Budapesten is folytatni, sőt éppen a két modenai kódexet is fel­említette a híradás. A jogcím az lett volna, hogy az olaszok keresik azokat a műtárgyakat, amelyek a vi­lágháború folyamán az olasz hadszíntéren eltűntek. „Személyes telslsség terhe alatt" A fb­.:h­u­ni rágifeégiág vm.szerepek, Varjú EL a­ffiíhi­íí felhívására ig két kódex akkor a régiségtár­­írta. főit (kiállítva)-" Etímészetesen nyomban ím hívtam Kun­fi Zsigmondnak­, az akkori közoktatásügyi ati­­s­niszten­ek a figyelmét a jogos műkincseinket fenye­gető veszedelemre. A miniszter elrendelte, hogy a­­ két kódexet Fejérpataky László múzeumi főigazgató ,aki éppen ezekben a napokban kapta meg, mint egyetlen múzeumvezető, a főigazgatói címet) szemé­lyes felelősség terhe mellett tartozik úgy elrejteni, hogy a rejtekhelyét csak a mindenkori miniszter, az egyik miniszteri tanácsos és a múzeum főigazgatója tudhassa. Ez meg is történt. Amiről hallgat a krónika A január 12-iki lapok a Frankfurter Zeitung le­velezőjének jelentése alapján hírt közöltek a római hadizsákmány-kiállításról, amelyben igen szemérme­sen a következő sorok is foglaltattak : „Tekintélyes számú kódex is szerepel a visszaszolgáltatott tárgyak között, így például az úgynevezett nápolyi kódex­­gyűjtemény, további a florenci Alavanti gyönyörű mi­niatűrjeivel díszített két estei kódex. Ezek a kódexek a tizenötödik században készültek Corvin Mátyás ki­rály megrendelésére és most a Modenában levő nyil­vános Este-könyvtárba kerülnek." Ennyi és nem több. Természetesen nyomban a Nemzeti Múzeum fő­igazgatóságához fordultunk, ez azonban elhárította magától a válaszadást, s a könyvtárnak most kine­vezett igazgatójához, Hóman Bálinthoz utasított, aki azt a felvilágosítást adta, hogy a két kódex tényleg a Nemzeti Múzeum tulajdonából került a római hadi­­zsákmány-kiállításba és hogy az illetékesek szerint — Hóman csak a napokban vette át a vezetést — a békeszerződés kötelezett bennünket a kódexek ki­adására. Mit mond a békeszerződés ! A békeszerződés 168. cikke és az ezzel kapcsola­tos 175—179. cikkek vonatkoznak a visszaszolgáltatá­sokra. A 168. cikk szövege ez: „A fentebb megállapított fizetéseken felül Ma­gyarország a Jóvátételi Bizottság részéről megálla­pított eljárás szerint visszaszolgáltatja mindazt a készpénzt, valamint visszaszolgáltatja mindazokat az állatokat, különféle tárgyakat és értékpapírokat, amelyeket elvett, lefoglalt vagy zár alá vett, amennyiben az azonosság megállapítása akár Ma­gyarországnak, akár szövetségeseinek területén, akár azokon a területeken, amelyek a jelen szer­ződés teljes végrehajtásáig Magyarországnak vagy szövetségeseinek birtokában maradnak, lehetséges lesz." Ezt a cikket egészíti ki a 175. cikk, mondván : „A 168. cikkben foglalt rendelkezések alkalmazása­ként .. A 171. cikk pedig a határidőül, amelytől fogva az Olaszországból „elszállított" tárgyak visszaadandók, az olasz királyság kikiáltásának időpontját (1861) jelöli meg. Magyarország a két estei kódexet nem vette el, nem foglalta le és nem vette zár alá. De ha még így is magyaroztatnék a cikk, akkor is már 1847-ben, tehát tizennégy évvel a stipulált határidő előtt ke­rült Magyarország birtokába a két műtárgy. Az ola­szok követelésének tehát semmiféle jogi alapja nincs.­ Ki a felelős ? A kis Ausztria, amikor az olaszok — ott talán inkább a békeszerződés betűjéhez ragaszkodva — egy sor műtárgyat revindikáltak a bécsi gyűjtemények­ből, világraszóló tüntetést rendeztek az olasz szolda­­teszka barbársága ellen s ezzel el is érték, hogy az olasz követelésekből egy nagy sort sikerült töröltet­­niök. Nálunk a kormány nem látta szükségesnek, hogy a közvéleményt erről a jogtalan követelésről felvilágosítsa, hanem titokban hódolt be a harácsolás­­nak, simán átengedte, azért, hogy utóbb olyan el­bánásban részesüljön, aminőt most Olaszország juttat a számunkra a jóvátételi kérdésben. Nem állott módunkban, hogy betekintsünk abba a miniszteri rendeletbe, amely a két egyedülálló­nak kincs kiszolgáltatását elrendelte. De nem hinnék, hogy a közvélemény jóváhagyásával találkozhassak , a cselekvény, bárki felelős is érte. A két kódexet az eredeti olasz jegyzőkönyv sze­­rint is a diéta d'Ungheria, a magyar országgyűlés kapta. Tehát senki nem volt feljogosítva arra, hogy a magyar országgyűlés tudta és beleegyezése nélkül » k«t­ankincsst fiel

Next