Világ, 1924. május (15. évfolyam, 84-105. szám)

1924-05-06 / 84. szám

Kean VILÁG Az örök béke nem utópia, a jóvátétel nem igazságtalanság Beszélgetés Painlevé volt miniszterelnökkel Párizs, április 27. A Rue Séguier vagy száz lépésnyire esik a l'Boulevard Saint Míchel-lel. Ebben a keskeny, régi, csöndes, és kissé szegényes uccában van a második emeleten szerény, kispolgári lakása Paul Painlevé volt miniszterelnöknek. A dol­gozószoba ablakai az udvarra néznek, de az udvaron régi nagy fák állanak, és a zöld lom­bok felérnek egészen az ablakokig. Painlevé büszkén mutatja azt a nyitott verandát, amely a dolgozószoba mellé csatlakozik. Erről a Verandáról látni csak, milyen széles az udvar­­és hány régi fa áll az udvarban__Ezért a verandáért és ezért az udvarért esett Painlevé választása a Rue Seguier régi házára, mert itt megtalálta a csöndet, és megtalálta a falombok nyugodt, zöld színét. Párizs közepén, a Quar­­tier Latin nagy kereszt­uccájának szomszéd­ságában. A tudósok mind szegények , erre a sorra kell gondolni Painlevé dolgozószobájában. A tudó­sok mind szegények, a példa szerint még akkor is, ha már kormányoztak egy nagy or­szágot, és ha most is döntően fontos szerepet játszanak egy nagy ország politikai életében. A zöld lombokon kívül egyéb luxusa nincsen Painlevé dolgozószobájának. Egyszerű puhafa­állványokon sorakoznak egymás mellé a köny­vek, az íróasztal egyszerűségével tűnik fel, nem pedig iparművészek­ jelentőségével, a nagy Szobában nincsen sok bútordarab és ami van , az is majdnem kopottas. Az egész bizonyos, hogy Painlevé nem értékesítette üzletileg poli­tikai befolyását. És Franciaországban még jöhetnek olyan idők, amikor a puritán életmód jó ajánlólevél lesz egy politikus számára. Clémenceau előde a francia miniszterelnöki Székben már a hatvanadik év határára érke­zett, de ez nem látszik meg rajta. Sűrű fekete hajába, tömött bajuszába nem vegyül egyetlen ősz szál sem, és Painlevé fiatalosan friss, fiata­losan elasztikus ember ma is, telve a fiatalság erős hitével, a jobb idők elérkezése iránt. A jószándék és a teljes őszinteség akcentusa üt át minden egyes szónál kellemes, meleg hang­ján. Painlevé számára a szavaknak nem az a rendeltetésük, hogy palástolják a gondolatokat. Ez a politikus nyíltan beszél, feltárja céljait és nem titkolja eszközeit. A beszélgetést így kezdi meg Pavnlevé, aki ismételten hangsú­lyozza, hogy a radikális szocialista párt egészé­nek felfogását szögezik le kijelentései: A német reváns — A mi politikánk a békeállapotok és a békeviszonyok­ viszaállítására törekszik, a gazdasági élet területén és a politikai élet atmoszférájában. A cél elérésének két igen lényeges előfeltétele van- a frank értékének állandósítása és a jóvátételi probléma meg­oldása. Ez a két életfeltétel igen szoros összefüggésben áll egymással, mert a gazda­sági konszolidáció nem következhetik be az államháztartás egyensúlyának helyreállása nélkül és így végleges tisztázásra szorul az, milyen szerepet játszhat a költségvetési de­ficit kiküszöbölésénél a ném­et jóvátétel.­­ A jóvátételi kérdés megoldásának módja mindig igen egyszerű volt számunkra. A németektől nem szabad többet követelni, mint amennyit Németország gazdasági tel­jesítőképessége elbír, viszont ennyit csak­ugyan kell fizetnie Németországnak, akár­milyen politikai párt kerül többségre Fran­ciaországban és akármilyen kormány irá­nyítja a francia politikát. Legfőbb ideje volna annak, hogy Németország őszintén, be­csületesen és véglegesen felhagyjon a jóvá­tétel szabotálásával. Igazán nem akarok minden hibát a németek rovására írni, de az kétségtelen, hogy a jóvátételi kérdés reális és méltányos rendezésének egyik aka­dálya a fizetési készség hiánya volt német részről. Nekem részben személyes benyo­mások alapján az a nézetem, hogy a német politika komoly elemei ma már fölismerték a szabotálás kilátástalanságát és így fel­hagynak majd a szabotálás politikájával a jóvátételi kérdésnél, úgy, amint feladták a szabotálás politikáját a Ruhr-vidéken. A jóvátételi kötelezettség teljesítését nem lehet megkerülni olyan módon, amint azt a né­met politika próbálta hosszú időn át, és Németországnak nem szabad kéz alatt foly­tatnia a fegyverkezést, amint az elég hosszú ideje történik. Nekem van bizalmam a né­met demokrácia iránt és én igazán nem adok hitelt kalandos kósza híreknek, de kétségtelen bizonyítékok vannak arra nézve, hogy a félhivatalos fegyverkezés nem szűnt meg Németországban. — Németország akkor, amikor hatalmá­nak, erejének és fölkészültségének tetőpont­ján állott, elvesztette a háborút, és így a politikai gondolkodás nagy irrealitására vall az a föltevés, hogy most és a mai erő­forrásokra támaszkodva, akárcsak a legcse­kélyebb kilátása lehetne a sikerre az egyes német körök által látszólag tervezett perújításnak. Csak éppen Franciaország kénytelen számolni azzal a lehetőséggel, hogy az ilyen perújítás esetén egymaga fog szembenállani Németországgal. Ebben az esetben sem kétséges, hogy mi volna az­­eredmény, sőt nem kétséges az, sem, hogy­­az eredmények elérése nem követelne túlsá­gosan nagy erőkifejtést Franciaország ré­széről, de azért Németországnak ez az ön­gyilkossági kísérlete megzavarhatná a gaz­dasági konszolidáció folyamatát Franciaor­szágban, és nincsen olyan francia párt, nin­csen olyan francia államférfi, aki vállalná ezt a kockázatot és ölhetett kézzel nézné Németország fegyverkezésének folytatását. A győztes Németország — A német fegyverkezés az egyik momen­tum, amely fölösleges módon irritálja a le­vegőt most, amikor elérkezett a jóvátételi kérdés rendezésének ideje és alkalma. Amel­lett azután a német nacionalisták is megte­szik a magukét azért, hogy minél irritáltabb hangulatot teremtsenek akkor, amikor jó­zan nyugalommal és teljes tárgyilagossággal kellene gazdasági alapon megoldani a jóvá­tétel gazdasági kérdését. A mi nézetünk sze­rint a szakértők most kidolgozott javaslata igen szerencsés eredményekhez vezetett, mert a gazdasági szakembereknek ez a ve­zérkara pozitív mértékkel határozta meg Németország fizetési képességét, és a fizetés teljesítésének módjára megtalálta azokat a modalitásokat, amelyek lehetségessé teszik, hogy Németország gazdasági konszolidáció­jának és pénzügyi egyensúlyának megzava­rása nélkül történjék meg a jóvátételi tör­lesztések átvezetése Németországból azokba az országokba, amelyeknek jogosult jóváté­teli igényeik vannak. Németország a márka elértéktelenedése által leírta régi államadós­ságait, és ha a jóvátételi igények lefaragásánál még messzebb mennénk el, mint a szakér­tők tették , akkor ez gazdasági vonatkozá­sokban Németországot tenné győztes ál­lammá, hiszen a győztes hatalmaknak rend­kívül súlyos belföldi és külföldi tartozásaik vannak, míg Németország minden adósság­tól menten, tehát egész kiváltságos helyzet­ben állana Európa közepén. Azt igazán nem lehet követelni a győztes országok egyetlen pártjától sem, hogy a német népnek privile­gizált helyzetet teremtsen, és így fölénybe juttassa a németeket saját országával szem­ben.­­ Nézetem szerint meg kell tenni min­dent, ami lehetséges és meg kell tenni a le­hetetlent is azért, hogy a jóvátételi kérdés végül megoldást nyerjen abban a józan, mél­tányos és racionális formában, amint azt a szakértők javasolták. A győztes hatalmak kormányai tartoznak magukévá tenni ezt a javaslatot, még­pedig teljes őszinteséggel és teljes energiával, óvatos fentartások és ho­mályos körülbástyázások nélkül. Ha van­nak nehézségek, akkor ezeknek csak az energiát szabad fokozniuk, azt az energiát, amellyel a cél gyors és maradéktalan eléré­sére kell törekedni. Senki ne bújjon el a ne­hézségek mögé, senki ne használja ki a ne­hézségeket időnyerésre, halogatásra, elgán­­csolásra és amint a cél elérésének teljes aka­rásával indul meg a munka, kiderül majd az, hogy a nehézségek aránylag könnyen át­hidalhatóak. Azzal a feltétellel, ha a jószán­dék kétoldalú lesz és Németország is teljes jóhiszeműséggel lát munkához.­­ A német jobboldal esetleges előtérbe nyomulása a választásokon mindenesetre komplikálja a helyzetet, de nem tenné jo­gosulttá a másik fél részéről a kitérést a becsületes megoldá­s keresésével szemben. A német jobboldali elemek előtt csak két lehetőség van akkor, ha irányadókká emel­kednének a berlini politikában. Vagy meg­teszik ugyanazt, amit egy baloldali kormány tenne a helyükön, vagy pedig az ellenkező­jét teszik ennek és akkor fejjel mennek neki a falnak, és akkor a jobboldali pártok di­vatja csak igen rövid életű lehet Német­országban. A magam részéről igen örven­detesnek tartom azt, hogy a jobboldali áram­latok térfoglalásával legalább egyenes arány­ban egyre súlyosabb szóhoz jutnak Német­országban azok az emberek, akik tisztán,­ józanul és racionálisan mérlegelik a helyzete­tet, mint például Hjalmar Schacht. Teljes kiengesztelődés — Eléggé ismeretes az az álláspont, ame­lyet a Ruh­r-vidék megszállásának időpont­jában foglalt el a radikális szocialista párt. De mi most azt valljuk, amit a szocialista párt: a Ruhr-vidéket csak más, teljes értékű garancia ellenében adhatjuk ki kezünkből. A jobboldali elemek előtérbe nyomulása iga­zán nem lehet ok arra, hogy mi garanciák és biztosítékok nélkül a német kormány jó­hiszeműségétől várjuk a megállapodások teljesítését.­­ A garanciák természetesen olyan jel­legűek, hogy ne bénítsák meg Németország termelőképességét a gazdasági élet terme­tén, és ne sebezzék Németország nemzeti érzését. Két nép és két ország között nin­csen fél-kiengesztelődés, hanem csak a teljes kiengesztelődés lehetséges, vagy a gyanak­vásnak, a bizalmatlanságnak és az ellenséges érzésnek az az atmoszférája, amely­ annyit ártott Európának az elmúlt évek alatt. A régi helyzettől a teljes kiengesztelődés felé nem lehet lépésenként megtenni az utat, hanem egyszerr­e kell eljutni a kiengesztelő­­désig, másként mindig újabb zavarok és mindig újabb komplikációk fogják meg­zavarni ezt a folyamatot.­­ — Én hiszek a teljes kiengesztelődésben, és hiszek a teljes kiengesztelődés gyors le­hetőségében, ugyanúgy hiszek abban is, hogy a háború korszakát felváltja majd a béke korszaka, és a béke korszakának most kell felváltania a háború korszakát. Utópis­táknak szokás nevezni azokat, akik ma és a jelenleg adott viszonyok mellett a háború kiküszöbölésének megingathatatlanul szilárd biztosítékait akarják kiépíteni, én azonban azt tartom rövidlátásnak és könnyelműség­nek, ha egy párt és egy politikus a mögöt­tünk hagyott tíz év keserves tapasztalatai után sem koncentrálja minden igyekezetét arra, hogy elejét vegye egy újabb ilyen év­tizednek, vagy akár csak egy rövid lejáratú háborúnak, amely szintén végzetessé lehetne Európa mai leromlása és lerongyolódása mellett. Igazán nem értem, miért viseljék az utópista nevet azok az emberek, akik mindenáron teljes bizonyosságot akarnak teremteni arra nézve, hogy Európát ne érje esetleg már rövid időn belül egy újabb olyan földrengés, amelynek következménye nem lehetne más, mint Európa teljes romba­dőlése. Minden politikai kísérlet és minden gazdasági rekonstrukció alapjában véve cél­talan pepecselés akkor, ha az újjáépítés ne­héz munkával kivívott eredményeit nem biztosítjuk be a rombadőlés valószínűségé­vel, vagy legalább lehetőségével szemben. A baloldal győzelme — Amennyiben a francia választások a baloldal győzelmével fognak véget érni, és ez több, mint valószínű, mert országszerte szerzett benyomásaim egybevágóan a balol­dal nagy előtérbe nyomulását mutatják, ak­kor ennek többféle nagy előnye is lesz. Az előnyök közé sorozom azt is, hogy így leg­alább a német­ politika gondolkodását nem fogja megzavarni az az irreális várakozás, mintha a francia baloldal lemondana olyan igényekről, amelyek minden irányban és minden vonatkozásban teljesen jogosultak. Európa mai kettéosztása győztes és legyő­­zött országokra igen súlyos következmé­­­nyekkel járt, de ezek a következmények nem volnának kevésbé súlyosak akkor, ha a­­világgazdaság területén a minden adósság és minden teher alól mentesült Németor­­szág játszaná a győztes szerepét, háttérbe szorítva azokat az államokat, amelyek vise­lik a békeévek adósságait és a háború sú­lyos financiális hagyatékát. Ha Németország nem tenne eleget a jóvátételi kötelezettsé­­­geknek a szakértők által megkonstruált ke­retek között sem, akkor ez annyit jelentene,­­hogy Németország megszabadulna olyan ter­hektől, amelyek a győztes államok bevéte­leinek és kiadásainak felét, vagy több mint felét teszik , tehát az egyensúlynak egy újabb súlyos megzavarása következnék be és az ilyen egyensúlyi zavarok semmit nem vesztenének súlyukból azáltal, ha felcseré­lődnék a két fél szerepe. Ez a jóvátételi po­litika nem irányul Németország ellen és nem veszélyezteti Európa újjáépítését, ha­nem ellenkezőleg az európai újjáépítés fel­tételei közé tartozik.­­ A német politika mondjon le végre azokról a kirándulásokról, amelyek mindig újból alátámasztják a bizalmatlanságot Né­metországgal szemben, a német politika lássa be azt, hogy a jóvátételi kérdés becsü­letes rendezése nem igazságtalanság, hanem egy jogos igény érvényesítése, azonfelül pe­dig a gazdasági egyensúly helyreállításának­ egyik eleme az európai államok között. Ha ez a belátás nem érvényesülne Németország­ban, akkor a baloldali blokk győzelme sem tudná visszavezetni Németországot a béke­viszonyok közé. Painlevé azután a német és a francia poli­tikai élet vezetőinek egy részéről rajzolt portrét. A német politikusokról egészen precíz képe van Painlevének, ismeri múltjukat, fej­lődésük útját, kijelentéseik értékét, és egyéni­ségük faj­súlyát. (Gy.) 1924. május 6­. ) Kormányképes többsége lesz az új birodalmi gyűlésnek A­ május negyedikei választások napját ért­hetően nagy feszültséggel várta az egész po­litikai világ, hiszen a német választásoknak nem csupán a Marx-kormánynak hivatalban maradása, és a Marx kancellár által képvi­selt politika fölött kellett dönteniük, hanem választ kellett adniuk arra a kérdésre is: van-e még alapja és van-e még lehetősége a parlamentáris kormányzásnak Németor­szágban. Mecklenburgban a jobboldali pár­tot­ szerezték meg n­éhái­y hét előtt az ab­szolút többséget és a fajvédők egyik leg­szélsőbb vezére, von Graefe itt miniszterré lett, pedig még nemrég Seeckt tábornok ki­kérte a birodalmi gyűléstől Graefet, mint a hazaárulót. A jobboldal mellett a kommu­nisták törtek előre Mecklenburgban és ugyanígy alakult az eredmény azokon a tar­tományi választásokon, amelyeket Türingiá­­ban tartottak meg. Ezt követte a fajvédők nagy térfoglalása a bajor országgyűlési vá­lasztásokon. Ezek után minden alap megvolt arra a föltevésre, hogy a birodalmi mandá­tumoknak több mint fele esik majd egyfelől a fajvédőkre és a német nemzetiekre, más­felől pedig a kommunistákra, tehát az új birodalmi gyűlésnek abszolút többségévé növekszenek azok a pártok, amelyek vagy elvileg ellenségei a parlamentáris rendszer­nek, vagy pedig könnyű szívvel szánják el magukat a parlamentáris rendszer félre­­tolására. Abban az esetben, ha a szélsőjobb és a szélsőbal csakugyan megszerezte volna a mandátumok többségét, vagy a mandátu­mok felét a birodalmi gyűlésen, nem igen lett volna más mód a zökkenések és a föld­rengések megelőzésére, mint egy kisebb­fajta földrengés, például Seeckt tábornok diktátorrá proklamálása. A két halott Ha a választás idáig ismert eredményei megcáfolják a pesszimistákat, és ha nem is zökkenések nélkül, de biztosítják az alkot­mányos élet folytonosságát Németország­ban, akkor ennek a magyarázata két-három olyan momentum, amelynek bekövetkezé­sére nem lehetett számítani néhány hét előtt, amikor Marx kancellár a szükség­­rendeletek megmentése érdekében a biro­dalmi gyűlés feloszlatására szánta el magát. A német néppárt megalakítóját, finanszí­rozóját, hatalmas és nagypresztízsű vezérét, Hugo Stinnest tizednapra követte a sírba Karl Helfferich, a volt alkancellár, aki tudvalevőleg egy vasúti szerencsétlenségnek esett áldozatul, amikor az olasz tavak felől hazafelé sietett, hogy ismét átvegye a né­met nemzeti párt választási agitációjának irányítását... A történelemben alig van példa arra, hogy a halál fellebbezhetetlen keze ilyen erélyesen és ilyen kíméletlenül fordított volna nagy politikai események menetén. Akármilyen széles volt is a német kommunisták térfoglalása egyrészt a súlyos gazdasági viszonyok nyomása alatt, más­részt pedig azért, mert a szocialista párt szinte hétről-hétre újabb pozíciókat adott fel a jobboldali pártok ostromával szemben, és a Rentenmark érdekében egymás u­tán hozott súlyos elvi áldozatokat, azzal jóelőre számoltak, hogy a kommunista párt térfog­lalásának lesznek határai, hiszen a kommu­­nisták igazi vezér nélkül indultak a válasz­tási küzdelembe. A két kommunista vezér, Rosa Luxemburg, és Karl Liebknecht már 1919 januárjában távoztak az élők sorából, egy napon és egyforma körülmények közt. A német kommunisták azóta nagy kultusz tárgyává tették Rosa Luxemburg emlékét, és ez az emlék erős agitációs eszköz volt kezükben, de emlékkel nem lehet vezéreket pótolni, így kerülhetett lajstrom-vezetői helyre, sőt a legexponáltabb lajstrom-veze­tői helyre a kommunista jelöltek közül az életfogytiglani fegyházra ítélt Hölzl, aki „rekvizíciókkal“ tartotta fenn annak ide­jén szabadcsapatát, és ezek a rekvizíciók­ veszedelmesen hasonlítottak a rabláshoz. A német jobboldalnak volt azonban nem­rég még három vezére is, és ez a három vezér egymástól függetlenül dolgozott ugyan, de azért a leglényegesebb kérdésekben jól megértette egymást. Erich Ludendorff ma­radt csak életben a három vezér közül, a legkevésbé veszélyes, mert az eszközökben ugyan igen kevéssé válogatós Ludendorff tábornok, viszont teljes rövidlátásánál fogva többet ártott pártjának, mint amennyit ne­vével használt. Stinnes és Helfferich sokkal súlyosabb faktorok voltak. Stinnes vagyo­nát alighanem erősen túlbecsülték azok az amerikai lapok, amelyek arra az ered­ményre jutottak, hogy Hugo Stinnes ha­­gyatéka nem képviselhet kisebb értéket 400 millió dollárnál, de az bizonyos, hogy Stinnes vagyona gigantikus méretű volt, je­lentékeny részében úgy helyezkedett el, hogy közvetetlen politikai nyomást tudott kifejteni, amellett pedig ez a vagyon doku­mentuma volt annak, hogy először, másod­szor és harmadszor — gazdaságpolitikával kell megmenteni Németországot. A Stinnes­­vagyon megmaradt, de elvesztette politikai súlyát azáltal, hogy Hugo Stinnes éppen akkor dőlt ki, amikor a német néppárt jobb­szárnya felsorakozott a párt hivatalos po­litikai vezére, Stresemann külügyminiszter ellen. Stinnes után következett Karl Helffe­rich, a mai Németország legtehetségesebb politikai szónoka, vagy legalább legtehetsé­gesebb politikai demagógja. A háború alatt Helfferich állította össze a legmeggyőzőbb statisztikákat és Helfferich­ tartotta a legrosszabb hiszemű, de a leg­­szuggesztívabb beszédeket arról, hogy Né­metországnak kell győznie, pedig emlékira­taiban Helfferich ismerte, és­­ bebizonyít­­atta, milyen tisztán látta a végzet közeledé­sét már akkor, amikor százezrekkel és mil­liókkal hitette el a győzelem bizonyosságát. Helfferich nagy szónoki tehetség volt, eré­lyes organizátor, tudott emberekkel bánni, tudott híveket szerezni, tudott fegyelmet tar­tani, tudott városról-városra utazni, tudott a­ bordó tetejéről is beszédet tartani. A német nemzeti pártnak a múlt birodalmi gyűlésen­ hetvenegy mandátuma volt, és 4,2 millió szavazata , míg a ma délutánig összeszámolt szavazatokból 5.4 millió szerzett kilencven­­három mandátumot a német nemzetieknek, noha az kétségtelen, hogy a fajvédők har­­■míncegy mandátuma nagyrészt azokból a­. körökből került ki, ahonnan 1920 júliusán

Next