Világszövetség, 1992 (1. évfolyam, 1-10. szám)
1992-08-15 / 1-2. szám
onnan szerezte a magyar nép műveltségét, azt a tudást, amit ma az írás-olvasás elterjedése előtt JK. Ifj. is magáénak vallhatott? Honnan tudta, honnan származunk, kik vagyunk, honnan értesült erkölcsről, szokásokról, arról, ki-ki hogyan művelheti legjobban a maga szakmáját? Bármily általánosságnak tetszik, mégis vállalom: a legrégibb, iskolán kívüli népiskolai és népfőiskolai oktatási forma a család volt, a család hagyománya. Ez nem frázis. Elég a következőkre gondolnunk: az első ránk maradt magyar történeti mű, Anonymus latinul írott gestája valamikor az 1200-as években, több száz évvel a honfoglalás után született. Honnan tudták addig a magyarok, kik ők, mi a helyük a világban? Mert tudták. Anonymusnak — amikor becsmérli a regősök és a parasztok meséit — van egy érdekes elszólása. Azt írja: ő nem ezekre hallgat, hanem tudós oklevelek alapján dolgozik. A parasztoknak voltak tehát meséik, és azok nem is mesék voltak, hanem szájról szájra hagyományozódott tudást, sőt történelmi tudatot jelentettek. Ez olyan tény, amelyet sose szabad elfelejtenünk, hiszen a népfőiskolának sok egyéb között éppen az a célja, hogy aki ott tanul, az ottani előadásokat hallgatja, legyen bár ifjú vagy családos ember, asszony vagy férfi, a családjában kell hogy továbbadja. A másik ilyen fontos „népfőiskolának” tekinthető hagyomány a középkori és reneszánsz lantosok intézménye. Erről ugyan tanultunk az iskolában, de keveset. Szegény Tinódi Sebestyén nem volt olyan nagy költő, mint Petőfi Sándor vagy Ady Endre. Ha azonban a dolgok mélyére nézünk, a következőket láthatjuk lelki szemeink előtt: megjelenik valamely nemesi udvarházban egy lantos. Kevés kivétellel szívesen fogadják, és a csaknem mindig magas rangú, esetleg főrangú nemesúr tudtával, sőt kívánságára estére mindenki — az egész udvarnép, cselédség, lovászok stb. — a legnagyobb teremben gyűlik össze (ilyesmi csak a templomban fordulhatott elő, bár a nemesúr és a családja itt is mindig külön ült), s fáklyafénynél hallgatják a lan- Nemeskürty István Néhány gondolat a népfőiskolai mozgalomhoz test. A lantos énekel: a magyar történelemről, de Tinódit olvasva látjuk, a vallásról, erkölcsről is, a társadalmi magatartási szabályokról, formákról is, s addig hallgatják, amíg a hallgatóság legnagyobb része kívülről tudja és aztán továbbadja... Amikor a 19. század nagy magyar költői Vörösmartytól Petőfin át Aranyig remekműveiket írták, a Toldii, a Csongor és Tündér, ők is ilyesfajta hagyományokhoz nyúltak vissza. Bizonyságaink vannak arra, hogy a régi lantosok műveiből merítettek. Vörösmarty például levelet írt egy barátjának abból a Tolna megyei faluból, ahol tanítóskodott: szerezné meg neki azt a „ponyva”-művet, amelyről ő a szüleitől még szóban hallott, az Argyélus történetét. Arany az édesapjától hallotta a Toldit, Ilosvay Selymes Péter művét. A harmadik fontos ilyen jellegű iskola a reformáció idejének népművelése. Megszűnt a középkori magyar nagyhatalom, a magyar állam, a központi államhatalom, megszűnt mindenféle központi irányítás, a falvakban a prédikátorok és lelkészek tanították a népet, még a templomi szószékről is, vallásfelekezettől függetlenül. Néhány évtized alatt tízezrek tanultak meg olvasni, sokan írni is — és erre megint csak bizonyság, hogy olyan, főként kézműveseket, iparosokat, gazdagabb parasztokat gyűjtő városokban, mint Debrecen, füzetekben jelentek meg az olcsó művek, amelyeket a vásárokban, ponyvára teregetve árultak. (Méliusz Juhász Péter le is írja előszavában: ajánlom ezen művemet a debreceni „áros” népeknek.) Ezek voltak a „ponyvák”. Tiszteljük ezeket a ponyvákat, a magyar irodalom kincseit filléres kiadásban, füzetben. Megint van rá bizonyságunk, hogy téli estéken otthon olvasgatták — ahol a családfő nem tudott olvasni, a gyerekkel olvastatta föl —, családi körben. Sohasem szabad megfeledkeznünk róla, hogy a mindenkori hivatalos iskoláztatáson túli művelődés és népművelés csak így lehet hatékony. A hagyományok, a régi tudás a kisközösségekben, a családban, a faluközösségben élt tovább, Gárdonyiig, máig. A falusi tanító nemcsak az iskolában tanította a gyerekeket, dalárdát szervezett, népművelő előadásokat tartott, megkérte a falusi állatorvost, ismertesse az állattartás legfontosabb korszerű kérdéseit, a hegyközségekben a szőlő és gyümölcs kezeléséről beszélt... A falu közössége mindezt megtanulta. Ezt vette mintának a két háború közötti magyar kormányzat, amidőn a különböző ezüst- és aranykalászos gazdamozgalmat elindította, így fejlődött ki a népfőiskolai mozgalom. De nemcsak a hangos beszéd az, ami terjeszteni tudja a művelődést. Az olvasás is! A könyvtárak fejlesztésére az elmúlt évtizedekben is nagy gondot fordítottak — az ideológiai tehertételeket valamennyien ismerjük —, s ezt a feladatot nekünk sem lehet hátrább sorolnunk. Most megint hanyatlanak. De ne feledjük: könyvtárral vagy könyvtár nélkül — olvasni kell. Csak így szerezhetjük meg azt a műveltséget, amelyhez bármilyen népfőiskolai előadó csupán a vezérfonalat adhatja. Ha komolyan veszik ezt a mozgalmat, ne elégedjenek meg az előadások hallgatásával! Olvassanak is hozzá. Ellenőrizzék az előadókat, gyanakodjanak. Nézzék meg a másik végletet, nézzék meg, hogy ugyanarról más mit mond. A haladás egyik feltétele a nemes kételkedés — ahogy azt már Madách Imre megírta Az ember tragédiájában. De ahhoz, hogy olvashassunk, könyvek kellenek és könyvtárak. Könyvtárak, mert minél drágábbak lesznek a könyvek, annál nehezebb hozzájuk jutni... A múlt század végén, főleg Eötvös József eléggé nem méltatható törvényei és intézkedései folytán, kialakult egy ilyen könyvtárakban olvasó mozgalom is. Persze ez már korábban kezdődött. A magyar jakobinusok idején — több adatunk is van rá — „olvasó kabinetek” létesültek, melyeket sajnos egy-két hónap múlva becsukatott az akkori rendőrhatóság. A hatalom nem mindig örült annak, hogy a nép széles rétegei művelődnek és tanulnak. Különösen jelentős e tekintetben Erdély szerepe. A húszas évek végén a Magyarországról tudatosan, önként és a meg nem értő kortársak elítélését is magára vonva, Bánffy Miklós gróf volt magyar királyi külügyminiszter hazatelepült erdélyi birtokára, és mint köztudott, néhány barátjával — báró Kemény Jánossal, Koós Károllyal és másokkal — megalapította az Erdélyi Szépmíves Céhet. Talán kevesen tudják, hogy a harmincas években ezek a kiadványok jelentették a magyar kultúrát, és nemcsak Erdélyben. Igaz, ott különös szerepük volt, de a románok által megszállt Erdélyből ez sugárzott át Magyarországra. Szerb Antal magyar irodalomtörténete például ennek a Szépmíves Céhnek a pályázatán nyert díjat. Végezetül arra szeretném felhívni a figyelmet: nemcsak hallgatnunk kell az igét, hanem az ige szerint kell élnünk is. Évszázadokon át a papok voltak a magyar kultúra nép közötti terjesztésének letéteményesei. Most ez a kör kibővült. Ha minden magyar településen, községben és városban megvalósul a népfőiskola, nem kell féltenünk a jövőnket. A Budakörnyéki Szakképző Népfőiskola (Művelődési Ház, Budakeszi) 1992. május 4-én elhangzott előadásának szerkesztett változata. Ceruzával írt, elmosódott sorok, temérdek rövidítés, olvashatatlanná kopott írások, levelek, borítékok, átszállójegyek hátán, újságlapok szélén, sőt sorai között is... Az elmosódott részeket olykor nagyítóval sem lehet kivenni; rövidített szavak, hiányos és befejezetlen mondatok... A Kodály Zoltántól származó, roppant mennyiségű papírszelet-tömegből Vargyas Lajos munkája nyomán könyv születik: Közélet, vallomások, zeneélet címmel. Az első kötetbe a közéleti és életrajzi jellegű írások kerültek, a még kiadatlan másodikba a magyar zene, népzenekutatás, magyar nyelv-, vers- és zenenevelés-esztétika. Mindegyik témakörhöz ezernyi címszó tartozhatna, lényegében mégis valamennyi egyetlen dologról szól: a közösség életéről. • Ezeket a feljegyzéseket, „cédulákat”, egyegy fölszólaláshoz, beszédhez írt emlékeztető sorokat Kodály nem közlésre szánhatta, inkább önmagának, jelzésül, hogy adandó alkalommal majd bővebben fejtse ki őket. Hogyhogy mégis megmaradtak ezek a papírdarabkák? Kodály maga is őrizgette és rendeztette némelyiket. Talán hogy később megírja és kiadja? Mindenesetre valaki már rendezni kezdte az anyagot egy bizonyos szempont szerint. Amikor a hagyaték a Kodály Múzeumba került, ott dolgozhattam rajta heti két délelőtt. Ebből lett a két kötet. A harmadikon, amely a Kodály-módszerrel foglalkozik, és közismertebb téma, már nem én dolgozom. • Meglepő, hogy a könyvet a Szépirodalmi Kiadó segítette világra. Úgy gondoltuk — Kodály özvegyével —, alig van benne kotta, bízzuk a kiadást a Szépirodalmira. Azonnal szívesen fogadták, egy a könyvnapra meg is jelent. Úgy tudom, szépen el is fogyott. • Kodály minden gondolatát a magyar kultúra védelme hatja át. Magyarok vagyunk, van kultúránk , ami magyar vajon? Hogy értsük Kodály kérdését? Csak egy: a közösség élete KODÁLY cédulái Beszélgetés Vargyas Lajossal Erről pontosan az az én elképzelésem is, mint Kodályé. A magyar kultúrába be kell emelni, be kell építeni a néphagyomány értékeit. Fölszívni az európai és világkultúrát, és beépíteni a mi sajátos hagyományainkba. Ez volt Kodály egész életének központi problémája, ezért gyűjtötte a népdalokat... Persze, megvolt hozzá a gyermekkori indíttatása is — ahogy a cselédlány ott dalolt körülötte... De nemcsak a népdalt, hanem a nyelvet, a népi hagyományokat is ugyanígy élte át. Bizonyos emlékek hatására kezdett gyűjteni, és rendkívül magas értékű néphagyománnyal találkozott. Mindvégig azon volt, hogy ezt a közműveltségbe, a műzenébe belevigye. Szerencsére nem egyedül: ezen fáradozott Bartók is. Ám míg Bartók célja az volt, hogy egy sajátos zenestílust alakítson ki és azt világstílussá tegye. Kodály az egész magyar közéletet, közoktatást akarta átszőni a néphagyománnyal. • Mennyire teljesült ez a törekvése? A Horthy-korszak utolsó éveiben sikerült elérnie, hogy hagyták dolgozni, sőt 1942-ben a Kodály Emlékkönyv megjelenését igen illusztris társaság támogatta, jó nevű hivatalok, bankok sora... bekerült elképzelése az iskolai tantervekbe, tankönyvekbe is. Ahogy a kommunista párt került túlsúlyba, mindent leállítottak. Az iskolai énekkönyveket bezúzták... az újakba tömegdalok kerültek a népdalok helyébe. • Először a német, aztán a szovjet befolyástól féltette Kodály a magyar kultúrát; most meg, hogy fölszabadultunk, ellep bennünket az amerikai kommersz... No, az orosz kultúrát ő elismerte, irodalomban, zenében tisztelte. Glinkára ő hívta föl a tanítványai figyelmét, elismerte Muszorgszkijt, Csajkovszkijt is. Sőt, figyelmeztetett: a népdalok földolgozásában az oroszok előttünk járnak. Sajnos az igazi orosz kultúrából nekünk csak a tömegdalok jutottak. Nem volt szabad modern zenét írni, csak limonádét. A közérthetőség címén a tömegízlést kellett kiszolgálni. A modernség visszaszorítása még talán nem is volt tragédia — bár az ilyesmit erőszakkal nem lehet szabályozni —, ám a modern zene olyan szélsőségekig is elment, ahonnan már csak visszafelé van út. Valahol a kettő közt, a modern és a közérthető közti középúton kellene a népszerű zenét megtalálnunk... • Mi valósult meg Kodály törekvéseiből? Fele sem. Egyre inkább ellene voltak, még a meghagyott keveset is eltörölték. • • Pedig az új rendszerben eleget mondogatják: magyar nép, magyarság... Valamivel jobb lesz a helyzet, bár még nincs meg az új tanterv és a zene messze nem foglalja el azt a helyet a tanításban, amit Kodály szánt neki. • Az Ön számára mi volt a legizgalmasabb fölfedezés az írások közt? Mindjárt a legelső — ezért is tettem az első helyre —, az el nem küldött levél Tisza Istvánnak. Hogy már húszévesen látta, amiért aztán egész életében harcolt: a vidék szociális, emberi és politikai problémáit. Vagy amit Bartókról, a vitájukról írt — ez vagy negyven kéziratoldalt tesz ki, olvasható lesz a második kötetben. • Néhány éve egy áttekintő kiállításon a közelmúltban készült népművészeti munkákkal találkoztam. Alumínium, műanyag díszítésekkel. Meddig népművészet a nép alkotta tárgy? A népi kultúra, mint élő kultúra megszűnt a hagyományos életforma elhalásával. Az öregektől még sok szép zenét lehet gyűjteni, de ez a műveltség része, nem pedig élő hagyomány. • Elmúlt egyszer s mindenkorra? Már csak emlék marad? Ugyanazt tudom mondani, mint Kodály mondott mindig: a népi kultúrát be kell emelni, át kell menteni a magas kultúrába! Révi Judit