Világszövetség, 1992 (1. évfolyam, 1-10. szám)

1992-08-15 / 1-2. szám

onnan szerezte a magyar nép műveltségét, azt a tudást, amit m­a az írás-olvasás elterjedése előtt JK. Ifj. is magáénak vallhatott? Honnan tudta, honnan származunk, kik vagyunk, honnan értesült erkölcsről, szokásokról, arról, ki-ki ho­gyan művelheti legjobban a maga szakmáját? Bármily általánosságnak tetszik, mégis válla­lom: a legrégibb, iskolán kívüli népiskolai és népfőiskolai oktatási forma a család volt, a csa­lád hagyománya. Ez nem frázis. Elég a követke­zőkre gondolnunk: az első ránk maradt magyar történeti mű, Anonymus latinul írott gestája va­lamikor az 1200-as években, több száz évvel a honfoglalás után született. Honnan tudták addig a magyarok, kik ők, mi a helyük a világban? Mert tudták. Anonymusnak — amikor becsmérli a regősök és a parasztok meséit — van egy érde­kes elszólása. Azt írja: ő nem ezekre hallgat, ha­nem tudós oklevelek alapján dolgozik. A parasz­toknak voltak tehát meséik, és azok nem is me­sék voltak, hanem szájról szájra hagyományozó­­dott tudást, sőt történelmi tudatot jelentettek. Ez olyan tény, amelyet sose szabad elfelejtenünk, hiszen a népfőiskolának sok egyéb között éppen az a célja, hogy aki ott tanul, az ottani előadáso­kat hallgatja, legyen bár ifjú vagy családos em­ber, asszony vagy férfi, a családjában kell hogy továbbadja. A másik ilyen fontos „népfőiskolá­nak” tekinthető hagyomány a középkori és rene­szánsz lantosok intézménye. Erről ugyan tanul­tunk az iskolában, de keveset. Szegény Tinódi Sebestyén nem volt olyan nagy költő, mint Pető­fi Sándor vagy Ady Endre. Ha azonban a dolgok mélyére nézünk, a következőket láthatjuk lelki szemeink előtt: megjelenik valamely nemesi ud­varházban egy lantos. Kevés kivétellel szívesen fogadják, és a csaknem mindig magas rangú, esetleg főrangú nemesúr tudtával, sőt kívánságá­ra estére mindenki — az egész udvarnép, cseléd­ség, lovászok stb. — a legnagyobb teremben gyűlik össze (ilyesmi csak a templomban fordul­hatott elő, bár a nemesúr és a családja itt is min­dig külön ült), s fáklyafénynél hallgatják a lan- Nemeskürty István Néhány gondolat a népfőiskolai mozgalomhoz test. A lantos énekel: a magyar történelemről, de Tinódit olvasva látjuk, a vallásról, erkölcsről is, a társadalmi magatartási szabályokról, formákról is, s addig hallgatják, amíg a hallgatóság legna­gyobb része kívülről tudja és aztán továbbadja... Amikor a 19. század nagy magyar költői Vö­­rösmartytól Petőfin át Aranyig remekműveiket írták, a Toldii, a Csongor és Tündér, ők is ilyes­fajta hagyományokhoz nyúltak vissza. Bizony­ságaink vannak arra, hogy a régi lantosok műve­iből merítettek. Vörösmarty például levelet írt egy barátjának abból a Tolna megyei faluból, ahol tanítóskodott: szerezné meg neki azt a „ponyva”-művet, amelyről ő a szüleitől még szóban hallott, az Argyélus történetét. Arany az édesapjától hallotta a Toldit, Ilosvay Selymes Péter művét. A harmadik fontos ilyen jellegű iskola a re­formáció idejének népművelése. Megszűnt a kö­zépkori magyar nagyhatalom, a magyar állam, a központi államhatalom, megszűnt mindenféle központi irányítás, a falvakban a prédikátorok és lelkészek tanították a népet, még a templomi szószékről is, vallásfelekezettől függetlenül. Né­hány évtized alatt tízezrek tanultak meg olvasni, sokan írni is — és erre megint csak bizonyság, hogy olyan, főként kézműveseket, iparosokat, gazdagabb parasztokat gyűjtő városokban, mint Debrecen, füzetekben jelentek meg az olcsó mű­vek, amelyeket a vásárokban, ponyvára tereget­ve árultak. (Méliusz Juhász Péter le is írja elő­szavában: ajánlom ezen művemet a debreceni „áros” népeknek.) Ezek voltak a „ponyvák”. Tiszteljük ezeket a ponyvákat, a magyar iroda­lom kincseit filléres kiadásban, füzetben. Me­gint van rá bizonyságunk, hogy téli estéken ott­hon olvasgatták — ahol a családfő nem tudott olvasni, a gyerekkel olvastatta föl —, családi körben. Sohasem szabad megfeledkeznünk róla, hogy a mindenkori hivatalos iskoláztatáson túli műve­lődés és népművelés csak így lehet hatékony. A hagyományok, a régi tudás a kisközösségekben, a családban, a faluközösségben élt tovább, Gár­donyiig, máig. A falusi tanító nemcsak az isko­lában tanította a gyerekeket, dalárdát szervezett, népművelő előadásokat tartott, megkérte a falusi állatorvost, ismertesse az állattartás legfonto­sabb korszerű kérdéseit, a hegyközségekben a szőlő és gyümölcs kezeléséről beszélt... A falu közössége mindezt megtanulta. Ezt vette mintá­nak a két háború közötti magyar kormányzat, amidőn a különböző ezüst- és aranykalászos gazdamozgalmat elindította, így fejlődött ki a népfőiskolai mozgalom. De nemcsak a hangos beszéd az, ami terjeszteni tudja a művelődést. Az olvasás is! A könyvtárak fejlesztésére az el­múlt évtizedekben is nagy gondot fordítottak — az ideológiai tehertételeket valamennyien ismer­jük —, s ezt a feladatot nekünk sem lehet hát­rább sorolnunk. Most megint hanyatlanak. De ne feledjük: könyvtárral vagy könyvtár nélkül — olvasni kell. Csak így szerezhetjük meg azt a műveltséget, amelyhez bármilyen népfőiskolai előadó csupán a vezérfonalat adhatja. Ha komolyan veszik ezt a mozgalmat, ne elé­gedjenek meg az előadások hallgatásával! Ol­vassanak is hozzá. Ellenőrizzék az előadókat, gyanakodjanak. Nézzék meg a másik végletet, nézzék meg, hogy ugyanarról más mit mond. A haladás egyik feltétele a nemes kételkedés — ahogy azt már Madách Imre megírta Az ember tragédiájában. De ahhoz, hogy olvashassunk, könyvek kellenek és könyvtárak. Könyvtárak, mert minél drágábbak lesznek a könyvek, annál nehezebb hozzájuk jutni... A múlt század végén, főleg Eötvös József eléggé nem méltatható törvényei és intézkedései folytán, kialakult egy ilyen könyvtárakban olva­só mozgalom is. Persze ez már korábban kezdő­dött. A magyar jakobinusok idején — több ada­tunk is van rá — „olvasó kabinetek” létesültek, melyeket sajnos egy-két hónap múlva becsuka­­tott az akkori rendőrhatóság. A hatalom nem mindig örült annak, hogy a nép széles rétegei művelődnek és tanulnak. Különösen jelentős e tekintetben Erdély sze­repe. A húszas évek végén a Magyarországról tudatosan, önként és a meg nem értő kortársak elítélését is magára vonva, Bánffy Miklós gróf volt magyar királyi külügyminiszter hazatelepült erdélyi birtokára, és mint köztudott, néhány ba­rátjával — báró Kemény Jánossal, Koós Ká­rollyal és másokkal — megalapította az Erdélyi Szépmíves Céhet. Talán kevesen tudják, hogy a harmincas években ezek a kiadványok jelentet­ték a magyar kultúrát, és nemcsak Erdélyben. Igaz, ott különös szerepük volt, de a románok által megszállt Erdélyből ez sugárzott át Ma­gyarországra. Szerb Antal magyar irodalomtör­ténete például ennek a Szépmíves Céhnek a pá­lyázatán nyert díjat. Végezetül arra szeretném felhívni a figyel­met: nemcsak hallgatnunk kell az igét, hanem az ige szerint kell élnünk is. Évszázadokon át a pa­pok voltak a magyar kultúra nép közötti terjesz­tésének letéteményesei. Most ez a kör kibővült. Ha minden magyar településen, községben és városban megvalósul a népfőiskola, nem kell féltenünk a jövőnket. A Budakörnyéki Szakképző Népfőiskola (Művelődési Ház, Budakeszi) 1992. május 4-én elhangzott előadásának szerkesztett változata. C­eruzával írt, elmosódott sorok, te­mérdek rövidítés, olvashatatlanná kopott írások, levelek, borítékok, átszállójegyek hátán, újságlapok szélén, sőt sorai között is... Az elmosódott ré­szeket olykor nagyítóval sem lehet kivenni; rövi­dített szavak, hiányos és befejezetlen monda­tok... A Kodály Zoltántól származó, roppant mennyiségű papírszelet-tömegből Vargyas Lajos munkája nyomán könyv születik: Közélet, vallo­mások, zeneélet címmel. Az első kötetbe a közéleti és életrajzi jellegű írások kerültek, a még kiadatlan másodikba a magyar zene, népzenekutatás, magyar nyelv-, vers- és zenenevelés-esztétika. Mindegyik téma­körhöz ezernyi címszó tartozhatna, lényegében mégis valamennyi egyetlen dologról szól: a kö­zösség életéről. • Ezeket a feljegyzéseket, „cédulákat”, egy­­egy fölszólaláshoz, beszédhez írt emlékeztető so­rokat Kodály nem közlésre szánhatta, inkább ön­magának, jelzésül, hogy adandó alkalommal majd bővebben fejtse ki őket. Hogyhogy mégis megmaradtak ezek a papírdarabkák? Kodály maga is őrizgette és rendeztette né­melyiket. Talán hogy később megírja és kiadja? Mindenesetre valaki már rendezni kezdte az anyagot egy bizonyos szempont szerint. Amikor a hagyaték a Kodály Múzeumba került, ott dol­gozhattam rajta heti két délelőtt. Ebből lett a két kötet. A harmadikon, amely a Kodály-módszer­­rel foglalkozik, és közismertebb téma, már nem én dolgozom. • Meglepő, hogy a könyvet a Szépirodalmi Ki­adó segítette világra. Úgy gondoltuk — Kodály özvegyével —, alig van benne kotta, bízzuk a kiadást a Szépirodalmi­ra. Azonnal szívesen fogadták, egy a könyvnapra meg is jelent. Úgy tudom, szépen el is fogyott. • Kodály minden gondolatát a magyar kultú­ra védelme hatja át. Magyarok vagyunk, van kul­túránk , ami magyar vajon? Hogy értsük Ko­dály kérdését? Csak egy: a közösség élete KODÁLY cédulái Beszélgetés Vargyas Lajossal Erről pontosan az az én elképzelésem is, mint Kodályé. A magyar kultúrába be kell emelni, be kell építeni a néphagyomány értékeit. Fölszívni az európai és világkultúrát, és beépíteni a mi sa­játos hagyományainkba. Ez volt Kodály egész életének központi problémája, ezért gyűjtötte a népdalokat... Persze, megvolt hozzá a gyermek­kori indíttatása is — ahogy a cselédlány ott da­lolt körülötte... De nemcsak a népdalt, hanem a nyelvet, a népi hagyományokat is ugyanígy élte át. Bizonyos emlékek hatására kezdett gyűjteni, és rendkívül magas értékű néphagyománnyal ta­lálkozott. Mindvégig azon volt, hogy ezt a köz­műveltségbe, a műzenébe belevigye. Szerencsé­re nem egyedül: ezen fáradozott Bartók is. Ám míg Bartók célja az volt, hogy egy sajátos zene­stílust alakítson ki és azt világstílussá tegye. Ko­dály az egész magyar közéletet, közoktatást akarta átszőni a néphagyománnyal. • Mennyire teljesült ez a törekvése? A Horthy-korszak utolsó éveiben sikerült el­érnie, hogy hagyták dolgozni, sőt 1942-ben a Kodály Emlékkönyv megjelenését igen illusztris társaság támogatta, jó nevű hivatalok, bankok sora... bekerült elképzelése az iskolai tantervek­be, tankönyvekbe is. Ahogy a kommunista párt került túlsúlyba, mindent leállítottak. Az iskolai énekkönyveket bezúzták... az újakba tömegda­lok kerültek a népdalok helyébe. • Először a német, aztán a szovjet befolyástól féltette Kodály a magyar kultúrát; most meg, hogy fölszabadultunk, ellep bennünket az ameri­kai kommersz... No, az orosz kultúrát ő elismerte, irodalom­ban, zenében tisztelte. Glinkára ő hívta föl a ta­nítványai figyelmét, elismerte Muszorgszkijt, Csajkovszkijt is. Sőt, figyelmeztetett: a népdalok földolgozásában az oroszok előttünk járnak. Saj­nos az igazi orosz kultúrából nekünk csak a tö­megdalok jutottak. Nem volt szabad modern ze­nét írni, csak limonádét. A közérthetőség címén a tömegízlést kellett kiszolgálni. A modernség visszaszorítása még talán nem is volt tragédia — bár az ilyesmit erőszakkal nem lehet szabályozni —, ám a modern zene olyan szélsőségekig is el­ment, ahonnan már csak visszafelé van út. Vala­hol a kettő közt, a modern és a közérthető közti középúton kellene a népszerű zenét megtalál­nunk... • Mi valósult meg Kodály törekvéseiből? Fele sem. Egyre inkább ellene voltak, még a meghagyott keveset is eltörölték. • • Pedig az új rendszerben eleget mondogat­ják: magyar nép, magyarság... Valamivel jobb lesz a helyzet, bár még nincs meg az új tanterv és a zene messze nem foglalja el azt a helyet a tanításban, amit Kodály szánt neki. • Az Ön számára mi volt a legizgalmasabb fölfedezés az írások közt? Mindjárt a legelső — ezért is tettem az első helyre —, az el nem küldött levél Tisza István­nak. Hogy már húszévesen látta, amiért aztán egész életében harcolt: a vidék szociális, emberi és politikai problémáit. Vagy amit Bartókról, a vitájukról írt — ez vagy negyven kéziratoldalt tesz ki, olvasható lesz a második kötetben. • Néhány éve egy áttekintő kiállításon a kö­zelmúltban készült népművészeti munkákkal ta­lálkoztam. Alumínium, műanyag díszítésekkel. Meddig népművészet a nép alkotta tárgy? A népi kultúra, mint élő kultúra megszűnt a hagyományos életforma elhalásával. Az öregek­től még sok szép zenét lehet gyűjteni, de ez a műveltség része, nem pedig élő hagyomány. • Elmúlt egyszer s mindenkorra? Már csak emlék marad? Ugyanazt tudom mondani, mint Kodály mon­dott mindig: a népi kultúrát be kell emelni, át kell menteni a magas kultúrába! Révi Judit

Next