Zalai Hírlap, 2010. március (66. évfolyam, 50-75. szám)
2010-03-27 / 72. szám
SZOMBAT 2010.03.27. hétvége ZALAI HÍRLAP *13 RANDEVÚ Beszélgetés Vásáry Tamás zongoraművész-karmesterrel művészetről, forradalomról, pályatársakról Végigzongorázott történelem A Randevú vendége ezen a héten Vásáry Tamás. A zongoristakarmester a Savaria Szimfonikus Zenekar tiszteletbeli elnök-karnagya tavaly óta. Debrecenben született, csodagyerekként kezdte, Kodály asszisztense lett, az ötvenes évek hazai művészéletének tanúja volt. A Bartók Terem művészbejárójánál várom a mestert délután kettőkor. Próbát tartott a zenekarral, pontosan érkezik. Nagykabátban ül mellém a kocsiba, és érdeklődik, melyik vendéglőbe megyünk. Mondom, hogy kínaiba, de ez nem egy gyorsbüfé, rendes étterem, a Wolt, kínai szakácscsal. Az étterem korábban László vendéglőként volt ismert, de bezárt, és már kínaiként nyitott ki újra. Már vártak minket. Kissé bizonytalanul ültetem le egy asztalhoz, mondván, mindjárt jön a fotós, úgyis áttereli a fények vagy a jobb háttér miatt egy másik helyre. Vásáry Tamás ananászlét kér szénsavas ásványvízzel. Majd Hun Tun levest rendel. Azt mondja, rendeljünk többfélét, és majd belekóstolunk egymás ételeibe. - Jó választás volt a kínai étterem, én igen szeretem a kínai konyhát, mondja. - Angliát úgy bírtam ki a hatvanas években, hogy egyik kínai étteremből mentem a másikba. A kínai konyha után a Keletre terelődik a szó, de közben leadjuk a rendelést a főételre. Csirkét kér szecsuáni módra, azt mondja, szereti a csípősét, de előtte több más ételről is érdeklődik. A pincér pontosan tudja az elkészítési módot, meg is kapja a dicséretet tőle, miszerint bizonyára ő is szakács. - Az az érzésem, hogy a jövő a Keleté, Kína, Japán, Korea. Én Tajvant szeretem a legjobban, rendszeresen járok oda. Rendkívül erőteljes az érdeklődés a fiatalok részéről a komolyzene iránt, úgy tapsolnak, ünnepelnek egy-egy hangverseny után, mintha popkoncertet adtam volna. Utána vagy háromszáz autogramot kell adnom, sokszor majd leesik a kezem. Az ingjükre, táskájukra kérik az aláírást, nyakamba is ugranak néha. Ráadásul ott vannak a legjobb zongorák a világon. Tajpejben, Tajvan fővárosában a gyakorló hangszerek jobbak, mint itt a hangversenyzongorák. A rádiózenekarral voltam ott először. Mondták, válasszam ki a megfelelő zongorát. Berlinben, Bécsben általában kéthárom hangszer van egy koncertteremben. Itt tizenegy volt, többségében Steinway. Megjön a leves, ízlik neki, kétszer is kér. Azt mondja: evés közben nem beszélni, koncentrálni kell. Majd ismét a Keletről esik szó. A koncertek előtti napokon sajtókonferenciákat rendeznek Keleten, amelyeken több száz újságíró is megjelenik. Tajpejben a koncertterem öltözőjében monitor van, amin lehet látni a nézőteret. A legutóbbi koncert előtt néztem a képernyőt, de csak székeket láttam. Mondom magamban, ilyen rossz voltam legutóbb? De szerencsére tele volt a nézőtér, csak olyan picik ott az emberek, hogy nem látszottak ki a székek mögül. Többször járt már Tajvanban, egy-egy szót meg is tanult a helyiek nyelvén, de azt mondja, nagyon fontos, hogyan intonál az ember, mert a szónak egészen eltérő jelentést adhat egy-egy rossz hangsúly. A négyes szám például - ha egy kicsit is másképp ejtik ki, mint a helyiek - halált is jelenthet. Babonásak: ahogy Amerikában nincs tizenharmadik emelet az épületekben, csak tizenkettedik és tizennegyedik, Tajvanban a negyedik hiányzik. Nagy élmény volt az is, amikor egy alkalommal kétszáz tagú zenekart és ezerfős kórust vezényelt, Beethoven kilencedik szimfóniáját adták elő és helyi darabokat. A hatalmas kórus utolsó sorát már nem látta a karmesteri dobogóról. Jönnek a főételek, ismét az étkezésé a főszerep. Megkóstolja az én királyrákomat is, dicséri a szakácsot - akinek az ebéd után külön gratulál. Majd a múltról, az ötvenes évekről esik szó. Kiderül, tizenkét éves korában játszott Nagy Imrének is, aki azt mondta, ha ő is ilyen jól tudna zongorázni, nem kellene politizálnia. A Vásáry család sokat szenvedett a kommunista diktatúrában. Édesapja kisgazda politikus volt, szüleit kitelepítették, őt magát Kodály Zoltán mentette meg ettől az utolsó pillanatban. Kodályt nem merték bántani, akkora név volt. Őtthon maradt mindvégig, rengeteg ember életét megmentette. Egy növendéke mesélte nekem, hogy amikor Bartókot kikísérték a vasútállomásra, Bartók megkérdezte Kodálytól: Zoltán, te nem jössz ki? Azt válaszolta: valakinek itthon is kell maradni. Kodály közbenjárására kapott munkát, amikor egyedül maradt idehaza. Mindent elvállalt, ha kellett, táncos komikusokat is kísért, hogy meg tudjon élni. A Szovjetunióban is járt egy kulturális küldöttség tagjaként. Csak nagy nehezen adták erre áldásukat a vezetők, mondván, hogy megbízhatatlan politikailag. De fellépése olyan jól sikerült, hogy önálló koncertet is kértek tőle a szovjetek. A közönség kis cetliket írt koncert közben, ezeket felküldték a pódiumra, így juttatták kifejezésre, hogy szólókoncerten is akarnak látni. A Moszkvai Rádió és Televízió igazgatója is ott volt, és meghívott a televízióba egy fellépésre. 1952-ben már színes adás volt Moszkvában, amikor nálunk idehaza még televízió sem volt. Ráadásul micsoda szép volt a bemondónő! A billentyűk az erős fény miatt olyan forróak voltak, alig tudtam rajtuk játszani. Felvették a játékomat is, ott akkor az volt a szokás, hogy nem a státus szerint kapott gázsit a zenész, hanem aszerint, hogy hogyan sikerült a felvétel. A legmagasabb kategóriát én kaptam meg. Mikor ezután hazajöttem, rögtön a sztárkategóriába kerültem: a mesterbérletekben léphettem fel, Ferencsikkel, Fischer Annie-val játszhattam kétzongorás koncertet. Vásáry Tamás 1956-ban disszidált, Svájcban élt tizenkét évig, ezután kérhette az állampolgárságot. Amikor beadta a kérvényt, a svájciak az ott töltött tizenkét évből le akarták vonni a külföldön, turnékon töltött időt. De ügyvéd segítségével mégis sikerült elfogadtatni ezt az időszakot is. A nyelvvel nem volt gondja, mert franciául kiválóan beszélt már akkor is, de a svájci történelem bebiflázása komoly gondot okozott, mert nem szólt másról, mint a kantonok egymás elleni háborúiról. Ma már magyar állampolgár is, de a hetvenes évek elején, amikor meghívta Szombathelyre Petró János, még svájci útlevéllel jött. Ötvenhatról is szó esik. - Amikor kitört a forradalom, Miskolcon koncerteztem, a Filharmónia kocsijával utaztunk oda. Utolsó ráadásnak a Rákóczi-indulót játszottam - meséli. - Amikor elhangzott az utolsó akkord is, valóságos népünnepély tört ki. Ennyire nem játszottam jobban, mint máskor, csodálkoztam el a hatalmas sikeren. Akkor tudtam csak meg, hogy már a koncert közben megjött a hír, kitört a forradalom Pesten. Nagyon megörültünk. A többiek nem mertek hazautazni, de a sofőr meg én mindenképp a hazaút mellett döntöttünk. A főváros határában fegyveresek állítottak meg, lefoglalták az autót. Örömmel adtuk át a kocsit, és onnét gyalog mentünk tovább. Amikor a Hősök terén kellett átmennem, kicsit meg voltam ijedve, mert igen jó célpont lehettem. Mondom magamban, megpukkadok, ha úgy kell meghalnom, hogy a forradalmárok lőnek le. De nem így történt, hála az égnek, épségben hazaértem. Én, bár nem harcoltam, egyetértettem a forradalom céljaival, és naplót vezettem az eseményekről, amúgy a Vásáryak mindig a fennálló rendszer szigorú kritikusai voltak, ezért üldözték őket. A kor kiváló zongoristáit, Fischer Annie-t, Cziffra Györgyöt is igen jól ismerte. Gyurival jó barátok voltak, róla több története is van. Amikor mesélték, hogy a Váci utcában egy Kedves nevű presszóban játszik a Gyuri, egyszer este elmentem meghallgatni. Megyek be a presszóba, ahol rengeteg ember volt. Odamentem a főnökhöz, és mondtam neki, hogy itt vagy két zongorista játszik egy hangszeren, vagy két zongorista két külön hangszeren, és az egyikük Cziffra György. Erre azt mondja a főnök, hogy itt csak egy ember zongorázik. Összebarátkoztunk Gyurival. Néhányszor szabadnapján el is jött hozzám a Kresz Géza utcába. Kitettem egy üveg whiskyt és egy üveg vodkát a zongorára, amire az elfogyott, olyan éjszaka háromra, annyira berúgott, hogy ujjai lelassultak, és már le lehetett lesni, hogy mit játszik. Nemcsak rendkívül technikás volt, kiválóan rögtönzött, a lassú részekben lírai volt a játéka. Pletykálták, de az nem igaz - teszi hozzá -, hogy a pályáját Fischer Annie bármiben is gátolta. Ferenczi György akadémiai tanárnak beszéltem róla, ő is meghallgatta Cziffrát, később úgy beszélt róla, mint a saját felfedezettjéről, pedig egy ideig cirkuszi bohócnak tartották, nem akartak neki pódiumot adni. Én akkoriban nagy nehézségekkel végeztem a Zeneakadémiát, hiszen nálamnál idősebbekkel jártam együtt. Kodály Zoltán tanított, később asszisztense lettem, de jártam Weiner Leóhoz, Szabolcsi Bencéhez, nagyon sokat kivett belőlem az akadémia. Náluk nem volt mese, rettenetesen sokat kellett tanulni - ráadásul megfelelő repertoárom sem volt. Fischer Annie volt annak a korszaknak a sztárzongoristája, ennek ellenére akadtak kritikusai is szép számmal. - Sokan kritizálták a játékát akkoriban, mondták, keni a hangokat, de nekem tetszett. Elfogy az étel, megjegyzi, szenzációs volt. Majd a zene lényegéről beszél. Azt mondja, az a legfontosabb, hogy a muzsikában rejlő, szavakkal el nem mondható történetet sikerüljön átadni a közönségnek. Minden művészet költészet, ezért mesélni, mesélni, mesélni kell. Ilyen a zene, és ilyen az élet is. Hím-Tan leve* 350 Ft Sieeswani csirkemell szeletek 1090 Ft Eres-savant)ft leves 290 Ft Ropírjósra sült királtfrákC( db) 3^9° Ft Tojásos- zöldséges pirított rizs •Ásványvíz szénsavas 2,5 dl ■Rnanászlé3 dl Jázmintea 11 240 Ft 300 Ft 300 Ft 6650 Ft Összesen. A Randevú vendéglátója a szombathelyi Wolt étterem volt Peltzer Géza peltzer.geza@vasnepe.hu FT: „A Vásáryak mindig a fennálló rendszer szigorú kritikusai voltak" ■edu Már több mint száz zenekarral dolgozott, köztük a legrangosabbakkal is. A Savaria Szimfonikus Zenekar elnök-karnagya Fotó: Kiss Teodóra 390 Ft