Zalai Hírlap, 2010. március (66. évfolyam, 50-75. szám)

2010-03-27 / 72. szám

SZOMBAT 2010.03.27. hétvége ZALAI HÍRLAP *13 RANDEVÚ Beszélgetés Vásáry Tamás zongoraművész-karmesterrel művészetről, forradalomról, pályatársakról Végigzongorázott történelem A Randevú vendége ezen a hé­ten Vásáry Tamás. A zongorista­karmester a Savaria Szimfonikus Zenekar tiszteletbeli elnök-kar­nagya tavaly óta. Debrecenben született, csodagyerekként kezd­te, Kodály asszisztense lett, az ötvenes évek hazai művészéle­­tének tanúja volt. A Bartók Terem művész­bejárójánál várom a mestert délután kettőkor. Próbát tar­tott a zenekarral, pontosan ér­kezik. Nagykabátban ül mel­lém a kocsiba, és érdeklődik, melyik vendéglőbe megyünk. Mondom, hogy kínaiba, de ez nem egy gyorsbüfé, rendes ét­terem, a Wolt, kínai szakács­csal. Az étterem korábban László vendéglőként volt is­mert, de bezárt, és már kínai­ként nyitott ki újra. Már vár­tak minket. Kissé bizonytala­nul ültetem le egy asztalhoz, mondván, mindjárt jön a fo­tós, úgyis áttereli a fények vagy a jobb háttér miatt egy másik helyre. Vásáry Tamás ananászlét kér szénsavas ás­ványvízzel. Majd Hun Tun le­vest rendel. Azt mondja, ren­deljünk többfélét, és majd be­lekóstolunk egymás ételeibe. - Jó választás volt a kínai étterem, én igen szeretem a kínai konyhát, mondja. - Angli­át úgy bírtam ki a hatvanas évek­ben, hogy egyik kínai étteremből mentem a má­sikba. A kínai kony­ha után a Keletre terelődik a szó, de közben lead­juk a rendelést a főételre. Csirkét kér szecsuáni módra, azt mondja, szereti a csípősét, de előt­te több más étel­ről is érdeklődik. A pincér ponto­san tudja az elké­szítési módot, meg is kapja a di­cséretet tőle, mi­szerint bizonyára ő is szakács. - Az az érzésem, hogy a jö­vő a Keleté, Kína, Japán, Ko­rea. Én Tajvant szeretem a legjobban, rendszeresen járok oda. Rendkívül erőteljes az érdeklődés a fiatalok részéről a komolyzene iránt, úgy tap­solnak, ünnepelnek egy-egy hangverseny után, mintha popkoncertet adtam volna. Utána vagy háromszáz autog­ramot kell adnom, sokszor majd leesik a kezem. Az ing­jükre, táskájukra kérik az alá­írást, nyakamba is ugranak néha. Ráadásul ott vannak a legjobb zongorák a világon. Tajpejben, Tajvan fővárosá­ban a gyakorló hangszerek jobbak, mint itt a hangver­senyzongorák. A rádiózene­karral voltam ott először. Mondták, válasszam ki a megfelelő zongorát. Berlin­ben, Bécsben általában két­­három hangszer van egy kon­certteremben. Itt tizenegy volt, többségében Steinway. Megjön a leves, ízlik neki, kétszer is kér. Azt mondja: evés közben nem beszélni, koncentrálni kell. Majd ismét a Keletről esik szó.­­ A koncertek előtti napo­kon sajtókonferenciákat ren­deznek Keleten, amelyeken több száz újságíró is megjele­nik. Tajpejben a koncertterem öltözőjében monitor van, amin lehet látni a nézőteret. A legutóbbi koncert előtt néz­tem a képernyőt, de csak szé­keket láttam. Mondom ma­gamban, ilyen rossz voltam legutóbb? De szerencsére tele volt a nézőtér, csak olyan pi­cik ott az emberek, hogy nem látszottak ki a székek mögül. Többször járt már Tajvan­ban, egy-egy szót meg is ta­nult a helyiek nyelvén, de azt mondja, nagyon fontos, ho­gyan intonál az ember, mert a szónak egészen eltérő jelen­tést adhat egy-egy rossz hang­súly. A négyes szám például - ha egy kicsit is másképp ejtik ki, mint a helyiek - halált is je­lenthet. Babonásak: ahogy Amerikában nincs tizenhar­madik emelet az épületekben, csak tizenkettedik és tizenne­gyedik, Tajvanban a negyedik hiányzik. Nagy élmény volt az is, amikor egy alkalommal kétszáz tagú zenekart és ezer­fős kórust vezényelt, Beetho­ven kilencedik szimfóniáját adták elő és helyi darabokat. A hatalmas kórus utolsó sorát már nem látta a karmesteri do­bogóról. Jönnek a főételek, ismét az étkezésé a főszerep. Megkós­tolja az én királyrákomat is, dicséri a szakácsot - akinek az ebéd után külön gratulál. Majd a múltról, az ötvenes évekről esik szó. Kiderül, ti­zenkét éves korában játszott Nagy Imrének is, aki azt mondta, ha ő is ilyen jól tudna zongorázni, nem kellene poli­tizálnia. A Vásáry család so­kat szenvedett a kommunista diktatúrában. Édesapja kis­gazda politikus volt, szüleit kitelepítették, őt magát Ko­dály Zoltán mentette meg et­től az utolsó pillanatban.­­ Kodályt nem merték bán­tani, akkora név volt. Ő­­tthon maradt mindvégig, rengeteg ember életét megmentette. Egy növendéke mesélte ne­kem, hogy amikor Bartókot kikísérték a vasútállomásra, Bartók megkérdezte Ko­dálytól: Zoltán, te nem jössz ki? Azt válaszolta: valakinek itthon is kell maradni. Kodály közbenjárására kapott munkát, amikor egyedül maradt idehaza. Mindent elvállalt, ha kel­lett, táncos komikusokat is kísért, hogy meg tudjon él­ni. A Szovjetunióban is járt egy kulturális küldött­ség tagjaként. Csak nagy nehezen adták erre áldásu­kat a vezetők, mondván, hogy megbízhatatlan poli­tikailag. De fellépése olyan jól sikerült, hogy önálló kon­certet is kértek tőle a szov­jetek.­­ A közönség kis cetliket írt koncert közben, ezeket fel­­küldték a pódiumra, így juttat­ták kifejezésre, hogy szóló­koncerten is akarnak látni. A Moszkvai Rádió és Televízió igazgatója is ott volt, és meg­hívott a televízióba egy fellé­pésre. 1952-ben már színes adás volt Moszkvában, ami­kor nálunk idehaza még tele­vízió sem volt. Ráadásul mi­csoda szép volt a bemondónő! A billentyűk az erős fény mi­att olyan forróak voltak, alig tudtam rajtuk játszani. Felvet­ték a játékomat is, ott akkor az volt a szokás, hogy nem a stá­tus szerint kapott gázsit a ze­nész, hanem aszerint, hogy hogyan sikerült a felvétel. A legmagasabb kategóriát én kaptam meg. Mikor ezután hazajöttem, rögtön a sztárka­tegóriába kerültem: a mester­bérletekben léphettem fel, Fe­­rencsikkel, Fischer Annie-val játszhattam kétzongorás kon­certet. Vásáry Tamás 1956-ban disszidált, Svájcban élt tizen­két évig, ezután kérhette az ál­lampolgárságot. Amikor be­adta a kérvényt, a svájciak az ott töltött tizenkét évből le akarták vonni a külföldön, turnékon töltött időt. De ügy­véd segítségével mégis sike­rült elfogadtatni ezt az idősza­kot is. A nyelvvel nem volt gondja, mert franciául kiváló­an beszélt már akkor is, de a svájci történelem bebiflázása komoly gondot okozott, mert nem szólt másról, mint a kan­tonok egymás elleni háborúi­ról. Ma már magyar állampol­gár is, de a hetvenes évek ele­jén, amikor meghívta Szom­bathelyre Petró János, még svájci útlevéllel jött. Ötven­hatról is szó esik. - Amikor kitört a forrada­lom, Miskolcon koncertez­tem, a Filharmónia kocsijával utaztunk oda. Utolsó ráadás­nak a Rákóczi-indulót játszot­tam - meséli. - Amikor el­hangzott az utolsó akkord is, valóságos népünnepély tört ki. Ennyire nem játszottam jobban, mint máskor, csodál­koztam el a hatalmas sikeren. Akkor tudtam csak meg, hogy már a koncert közben megjött a hír, kitört a forradalom Pes­ten. Nagyon megörültünk. A többiek nem mertek hazautaz­ni, de a sofőr meg én minden­képp a hazaút mellett döntöt­tünk. A főváros határában fegyveresek állítottak meg, lefoglalták az autót. Örömmel adtuk át a kocsit, és onnét gya­log mentünk tovább. Amikor a Hősök terén kellett átmen­nem, kicsit meg voltam ijed­ve, mert igen jó célpont lehet­tem. Mondom magamban, megpukkadok, ha úgy kell meghalnom, hogy a forradal­márok lőnek le. De nem így történt, hála az égnek, épség­ben hazaértem. Én, bár nem har­coltam, egyetér­tettem a forrada­lom céljaival, és naplót vezettem az események­ről, amúgy a Vá­sáryak mindig a fennálló rend­szer szigorú kri­tikusai voltak, ezért üldözték őket. A kor kiváló zongoristáit, Fi­scher Annie-t, Cziffra Györ­gyöt is igen jól ismerte. Gyurival jó barátok voltak, róla több története is van.­­ Amikor mesélték, hogy a Váci utcában egy Kedves nevű presszóban játszik a Gyuri, egyszer este elmentem meghallgatni. Megyek be a presszóba, ahol rengeteg em­ber volt. Odamentem a főnök­höz, és mondtam neki, hogy itt vagy két zongorista játszik egy hangszeren, vagy két zon­gorista két külön hangszeren, és az egyikük Cziffra György. Erre azt mondja a főnök, hogy itt csak egy ember zongorá­zik. Összebarátkoztunk Gyu­rival. Néhány­szor szabad­napján el is jött hozzám a Kresz Géza utcába. Kitettem egy üveg whiskyt és egy üveg vod­kát a zongorára, amire az elfo­gyott, olyan éj­szaka háromra, annyira berú­gott, hogy ujjai lelassultak, és már le lehetett lesni, hogy mit játszik. Nem­csak rendkívül technikás volt, kiválóan rög­tönzött, a lassú részekben lírai volt a játéka. Pletykálták, de az nem igaz - teszi hozzá -, hogy a pályáját Fischer Annie bármiben is gátolta. Ferenczi György akadémiai tanárnak beszéltem róla, ő is meghall­gatta Cziffrát, később úgy be­szélt róla, mint a saját felfede­zettjéről, pedig egy ideig cir­kuszi bohócnak tartották, nem akartak neki pódiumot adni. Én akkoriban nagy nehézsé­gekkel végeztem a Zeneaka­démiát, hiszen nálamnál idő­sebbekkel jártam együtt. Ko­dály Zoltán tanított, később asszisztense lettem, de jártam Weiner Leóhoz, Szabolcsi Bencéhez, nagyon sokat ki­vett belőlem az akadémia. Ná­luk nem volt mese, rettenete­sen sokat kellett tanulni - rá­adásul megfelelő repertoárom sem volt. Fischer Annie volt annak a korszaknak a sztárzongoris­tája, ennek ellenére akadtak kritikusai is szép számmal. - Sokan kritizálták a játé­kát akkoriban, mondták, keni a hangokat, de nekem tet­szett. Elfogy az étel, megjegyzi, szenzációs volt. Majd a zene lényegéről beszél. Azt mond­ja, az a legfontosabb, hogy a muzsikában rejlő, szavakkal el nem mondható történetet sikerüljön átadni a közönség­nek. Minden művészet költé­szet, ezért mesélni, mesélni, mesélni kell. Ilyen a zene, és ilyen az élet is. Hím-Tan leve* 350 Ft Sieeswani csirkemell szeletek 1090 Ft Eres-savant)ft leves 290 Ft Ropírjósra sült királtfrákC( db) 3^9° Ft Tojásos- zöldséges pirított rizs •Ásványvíz szénsavas 2,5 dl ■Rnanászlé3 dl Jázmintea 11 240 Ft 300 Ft 300 Ft 6650 Ft Összesen­. A Randevú vendéglátója a szombathelyi Wolt étterem volt Peltzer Géza peltzer.geza@vasnepe.hu FT: „A Vásáryak mindig a fennálló rendszer szigorú kritikusai voltak" ■­­e­du Már több mint száz zenekarral dolgozott, köztük a legrangosabbakkal is. A Savaria Szimfonikus Zenekar elnök-karnagya Fotó: Kiss Teodóra 390 Ft

Next