A Hét 1987/1 (32. évfolyam, 1-26. szám)

1987-05-29 / 22. szám

INMAN Elisabeth Taylor csak azzal a feltétellel vállalta el az amerikai CBS televízió produkciójában készülő Poker Alice című film főszerepét, ha a szokásos honoráriumon kívül reggelente valami ajándékkal lepik meg a forgatás 25 nap­ja alatt, hogy jókedvre derítsék. Kíván­ságát parancsnak tekintve tízezer dollá­ros keretet hoztak létre a művésznő eme szeszélyének kielégítésére. Taylor mégis elégedetlen. Nem az ajándékba kapott öngyújtók, függők, karperecek értéke okozott csalódást számára, ha­nem az ajándékozók fantáziájának sze­génysége. Itt Elisabeth Taylor jelenlegi barátjával és filmbeli partnerével, Geor­ge Hamiltonnal látható. Hogy egy kis egzotikummal is színesít­sék a Dolby című­ folytatásos amerikai tévéfilmet, Bianca Jaggert (a képen) is szerepeltetik néhány részében. A szép Maya Kumarát személyesíti meg, akinek segítségével a család leleplez egy rejté­lyes férfiút... hegedű, 12 brácsa, 6 cselló, 9 nagybőgő, 6 cimbalom, 8 klarinét és 2 fuvola —, a budapesti közönség a Gellért szálló far­sangi bálján hallhatta. HAN^TrUK-OL^ASTUK-LATTCIK Nádas Péter: EMLÉKIRATOK KÖNYVE Közhely, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek­ben a magyar próza behozta hátrányát a líra több évszázados uralmával szemben, mi több, megelőzte azt. Nem a mi dolgunk ítélkezni e kérdésben, csupán tényeket álla­píthatunk meg. S a tények a következők: az utóbbi két-három esztendőben jelent meg az egyetemes magyar regényirodalom há­rom-négy alapműve, nevezetesen 1985-ben Hamvas Béla 1951-ben befejezett, ám csak most nyomdafestéket látott próza-eposza, a „Karnevál", 1986-ban Nádas Péter regénye, az „Emlékiratok könyve" s Esterházy Péter ciklusa, a „Bevezetés a szépirodalomba", 1987-ben pedig megjelenik Temesi Ferenc „Por” című szótár- vagy lexikon-regényének a második, befejező része is. Ha mindehhez hozzáadjuk, hogy az utóbbi években láttak újra napvilágot, hosszú évtizedek téli álom­­léte után Szentkuty Miklós könyvei, a „Prae", a „Szent Orpheusz breviáriuma", „Az egyet­len metafora felé" és a „Fejezetek a szere­lemről" is, akkor bízvást igazolhatjuk a kije­lentést, hogy évtizedünk a magyar próza nagy korszaka. Nádas Péter regénye, amelyről most szó­lunk, e nagy sorozat egyik kulcs-opusza. Az alig negyvenöt éves szerző, akinek korábbi kisregénye, az „Egy családregény vége" már bejárta a világot, most újra letette a garast. Regénye, ha regénynek nevezhető egyálta­lán, alapmunka, századunk második felének nemcsak magyar viszonylatban, de világiro­dalmi mértékkel mérve is egyik legjelentő­sebb könyve. Kulcs-opusz, mondottuk, s olyan értelemben is gondoljuk ezt, hogy tipikus „közép­utas" munka, mondjuk az anekdotikus-hagyományos prózához vissza­kanyarodó Temesi-regény és a hipermodern Esterházy-ciklus között. Ha világirodalmi he­lyét és példaképét akarjuk kijelölni egyértel­műen Proust-ra kell gondolnunk, s nemcsak azért, mert az ő „emlékiratai" is „az eltűnt idő nyomában" kutatnak. Stílusában is ha­sonlít a könyve nagy francia elődjére. S igényességében is, persze. Kiszabott parcel­lákon ezúttal többet nem mondhatunk a majd ötvenéves kiadványról, csak jó szívvel ajánlhatjuk mindazok figyelmébe, akiket még­­mindig érdekel az igényes, jó irodalom. (cselényi) Köztársaság népességét. Ami a magyarokat illeti, nemeseik Szerbiában, de Horvátország­ban és Szlavóniában is élnek, igaz, nem jelentős számban, csupán huszonötezren. A magyar falvakat leginkább a Dráva-szögben s a baranyai háromszögben találjuk. A hor­vátországi magyarok kulturális életéről az 1967-ben eszéki székhellyel alakult Hor­vátországi Magyarok Szövetsége gondosko­dik. A szövetség 1979 óta folyamatosan kiadja értékes évkönyveit, amelyek eddigi munkájuk eredményeit foglalják egybe. „A magyar nemzetiség megtartó ereje Horvát­országban is az anyanyelvi iskolahálózaton múlik. Minden nemzetiségi jogalkotás meg­valósításának alapja az anyanyelvi oktatás és nevelés" — írja cikkében Vígh Károly. Mind­ezt a Horvát Szocialista Köztársaság alkot­mánya is előírja. Egyébként a negyedszázezernyi kis közös­ség életében szorgalmas kulturális tevékeny­ség folyik. Rendszeres előadásokat tartanak a műkedvelő színjátszók, különböző művelő­dési körök működnek rendszeresen, ugyan­akkor közkönyvtárak segítik olvasnivalóval a magyar lakosságot. „A Szövetség évkönyve­iben és hetilapjában (Magyar Képes Újság) sűrűn publikálják verseiket és elbeszélése­iket e táj költői és írói, akik közül talán a leginkább Csorgits József költő és Laboda Gábor novellista nevét érdemes megjegyez­ni." Sokan helytörténettel is foglalkoznak. Töb­ben figyelemreméltó könyvekkel, dolgoza­tokkal járultak hozzá a kulturális élet ered­ményeihez. (Dénes) esetben, szerencsére, a fordítottja történt, mert Patricio Mendez inspiráló jelenléte ma­ximális teljesítményre késztette hazai művé­szeinket is. Ámulatra méltó és örömteljes az az ugrásszerű fejlődés, melyet Jozef Kundiák Gabriele Adornoja a bemutató óta bejárt. Igaz, a szólam még ma sem az ideális szerep Kundiák gyönyörű lírai tenorjának, de élveze­tet jelentő és meggyőző hang teljesítménye elismerést érdemel. Amelia Grimaldit Elena Holičková énekelte s megnyerő teljesítményt nyújtott ebben a lírai és drámai színt egya­ránt megkövetelő szerep szólamában. Ond­rej Malachovský gőgös Fiescoja szép volt, Juraj Hrubant pedig az intrikus, nagyratörő kancellár Paolo tragédiáját végigjárva magá­val ragadó, torokszorító teljesítményt nyúj­tott. Az előadást, mely az általam hallottak és látottak között a legkiegyenlítettebb volt, ismét Ondrej Lénárd biztos keze irányította. Varga József A HORVÁT­ORSZÁGI MAGYAROK KULTURÁLIS ÉLETÉRŐL Mindig érdeklődéssel olvassuk, ha a magyar nemzetiségek életéről, kulturális fejlődéséről szóló tudósítást találunk valamelyik lapban, vagy folyóiratban. A Magyar Nemzet 74. (szombati) számában Vigh Károly ismerteti a horvátországi magyarok kulturális életét. Cikke elején megállapítja, hogy Jugoszlávia a nemzetek és nemzetiségek összetételében igencsak tarka képet mutat: hat nemzet és több mint húsz nemzetiségi népcsoport al­kotja a Jugoszláv Szocialista Szövetség. Április negyedikén ünnephez méltó, emelke­dett atmoszférájú előadás részese volt a Szlovák Nemzeti Színház közönsége. Pedig alapjában véve egy szabványos repertoár előadásról volt szó, melyben a pluszt csupán az jelentette, hogy a darab címszerepét kül­földi vendég énekelte. A műsoron szereplő Verdi mű a Simon Boccanegra volt, melyben az egyetlen jelentős szopránszólam mellett a mély férfihangok vannak túlsúlyban, s az ő hangszínárnyalatuk határozza meg Verdi sú­lyosan szép dallamainak líraian balladiszti­­kus jellegét. A genovai plebejus doge, Simon Bocca­ negra szerepében először lépett nálunk szín­padra Patricio Mendez, chilei baritonista, aki tanulmányait Budapesten végezte s azt kö­vetően az Állami Operaházhoz szerződött. Az elmúlt évtizedben több szerepben is találkoztam már ígéretesen fejlődő művésze­tével. Ez a mostani szereplése azonban igazi remeklés volt. Mendez megjelenését és szí­nészi eszköztárát tekintve nem a legideáli­sabb Boccanegra, mert hiányzik belőle egy kormányzó erélye és szigora, de énekművé­szete, hangjának kiegyenlítettsége, kifejező képessége, lágy és meleg „dohánybarna" színe, kulturáltsága és nemes pátosza mégis pompásan illik a mélyen érző apa és államfő összetett egyéniségéhez. Lehangoló jelenség, s ezt nemcsak hazai vonatkozásban írom, hogy sokszor a vendég­­művész teljesítménye egyenesen kirí a szür­ke, gyakran lestrapált környezetből. Jelen 17 év telt el Szergej Bondarcsuk Waterloo című filmjének a bemutatója óta: ennyi idő alatt — általában — többé-kevésbé bizo­nyossá válhat egy-egy film múlandó vagy maradandó volta (kivételek, kései felfedezé­sek természetesen mindig lehetnek). Bon­darcsuk művéről már most elmondható: ki­állta az idő próbáját, a történelmi film műfa­jának klasszikus értékű alkotásává nemese­dett. A téma — Napóleon végső küzdelme, utolsó csatája — önmagában is izgalmassá, vonzóvá teszi a filmet. A Waterloo azonban sokkal több egy világtörténelmi jelentőségű ütközet hiteles és látványos felidézésénél. A neves rendező félretolja a történelem megté­vesztő kulisszáit és bepillant a díszletek mögé. Oda, ahol az ellentmondásosságban is lenyűgöző személyiségű császár esendő emberként küszködik a betegségével, nyug­talanul töpreng az összecsapás előtti éjsza­kán, gyötrődik fiának sorsa miatt, s ahol kiderül, hogy a világhódító legyőzésére indu­ló angol sereg nem más, mint bűnözők és csirkefogók gyülevész hada. Heroikus küzde­lem elevenedik meg a filmvásznon, monu­mentális tömegjelenetek, mozgalmas, festői csataképek tárulnak a szemünk elé, de Bon­darcsuk nem a hősi harc „nagyszerűségét" láttatja, hanem a pusztulás, az embertelen öldöklés döbbenetes képeit. Torokszorító pillanatok emlékét őrzi meg a néző, aki látta az ellenfél szuronyai felé menetelő gyereke­ket, a zeneszóra halálba vonuló katonákat, a császári gárda lemészárlását, a francia lo­vasság gyilkos rohamát s a reményeinek megsemmisülését átélő kétségbeesett és le­sújtott Napóleont. A Waterloo megrendítő vádirat a háború ellen — a kivételes történel­mi hűség mellett elsősorban ez teszi felejt­hetetlenné a filmet. Bondarcsuk rendezői munkájáról csupán az elismerés hangján szólhatunk, akárcsak a császárt kitűnően, rendkívüli átéléssel alakí­tó Rod Steigerrel, a XVIII. Lajos szerepében rövid időre feltűnő, ám így is emlékezetes Orson Wellesről, s a film zeneszerzőjéről, a Fellini alkotásainak komponistájaként híres­sé vált Nino Rotáról — mindannyian hozzájá­rultak ahhoz, hogy egy nagy hatású, jelentős mű születhessen. G. Kovács László 9

Next