A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)

1988-09-16 / 38. szám

• • • A tömött bajuszú, inas öregem­ber füvet kaszált a falu szélén. Mikor a közelébe értem, félbehagyta a munkát, röpke pihenőszünetet engedélyezett magának, s beszédbe elegyedtünk. — Mihozzánk, Sirokra, több irányból is bejuthat az ember gyereke, ám a községből már nem vezet járható köves út tovább. — Igen, persze, mert Sirak zsákfalu. Sirakot (Širákov) Kőkesziből igazgatják. A korponai dombok oldalába csapított település Kőkeszi társközsége ma már. A közös helyi nemzeti bizottság elnö­ke sok mindent tud Sirakról, főképp jelenéről s újkori mindennapjairól, a múltját, a falu nevének eredetét azon­ban nem ismeri. — A 450 lakosú kisközség felnőtt lakosságának legalább a fele Nagykür­tösön (Veľký Krtíš), a járásszékhelyen, meg a kékeszi egységes földműves­­szövetkezetben dolgozik — magyaráz­za a javakorabeli férfi —, családonként általában a két gyerek jellemző. A sira­­kiak lokálpatrióták, módfelett ragasz­kodnak szülőfalujukhoz. Az apró palócföldi falucskát hosszá­ban egy nevesincs patak szeli ketté. A betonlapok közé szorított sekély víz partján takaros portálok sorakoznak. A hűs habokban faluszerte fehértollú li­bák hűsölnek. Rengeteg a liba! A magas sáncoldalakon viszont cso­daszép vadvirágok pompáznak. Renge­teg a virág! Nyár van, kánikula. A régi falvak derűje, hangulata árad a csendes településből. A házak előtti kiskertekben rózsák, rezedák, kardvirá­gok, violák, százszorszépek illatoznak. A lakások ablakaiban sokszínű muskát­lik nyílnak. A sok helyütt a még ős­­gyepes udvaron személykocsi veszte­gel. Sirak kihalt, csak a tenyérnyi élelmi­szerboltban sorakozik néhány vásárló. — Az utóbbi három hét alatt — ke­sereg Tóth Lászlóné boltvezető , mindössze két doboz kekszet és két csomag erős cukorkát kaptam. Pedig édességből akár egy szekérderéknyit is el tudnék adni pár óra alatt. Persze, meg kell mondanom, tej meg kenyér rendszeresen érkezik. És sör is van, de például üdítővel, vagy ásványvízzel a rekkenő hőségben sem tudok szolgálni. — Mosópor és még jónéhány fontos iparcikk jó, ha félévenként egyszer jön — kesereg tovább a fiatal üzletesnő —, papírportéka egyáltalában nincs, a hús és hentesáru hűtetlen kocsiban érkezik. A pulton, szeletelőlapon árválkodó téliszalámicsonkon legyek. — Helybéli vagyok —­ tudom meg) FÉLTIK, SZÉF A FALIUL 1. KÁTYÚBÓL GÖDÖRBE Elképzelhető, hogy valaki különös jókedvé­ben szeret pallón járni és árkot ugrani, ám a legtöbben úgy vagyunk ezzel, hogy igyek­szünk elkerülni az ilyen akadályokat váro­saink utcáin. Nem mindig tehetjük viszont, mert hol itt romlik el valami, hol ott, és a hiba kijavításához fel kell bontani a járdát, az úttestet. Ilyen javítást igénylő baj, sajnos, mind több akad a közműhálózatban. Ha nem is kellemes dolog az ilyesmi, de érthető, hiszen gödörásás nélkül aligha végezhetők el az elengedhetetlenül szükséges munkálatok. Az viszont már egyáltalában nem mindegy, hogy mennyi ideig vagyunk kénytelenek elvi­selni az út- és a járdafelbontásokkal óhatat­lanul együtt járó kellemetlenségeket. Mert tény ami tény: gyakorta­t a munkák szerve­zetlensége, a hanyagság, nemtörődömség miatt — az indokoltnál hosszabb ideig mu­száj árkokat ugrani, kerülőutakat tenni váro­saink gödrökkel ékesített utcáin. Ennyit a gyalogosokról, de aki gépkocsive­zető, az jól tudja, hogy az országutakon sem jobb a helyzet. Mindezt nemcsak saját ta­pasztalataim, hanem egy sajtóértekezleten hallottak alapján is említem, ahol arról esett szó, hogy az útkarbantartás jelenlegi pénz­ügyi keretéből jobbára csak az útfoltozással egyenlő gödörtelenítés és a tengelytöréssel fenyegető úthibák javítása végezhető el, na­gyobb méretű újraaszfaltozások helyett. Eb­ből a szemszögből vizsgálódva a megszapo­rodott kátyúk valami olyasmit jeleznek, hogy úthálózatunk fejlesztésében és állagmegőr­zésében bizony nem a legjobb irányba hala­dunk. Jómagam nem is kívánok perlekedni a hozzáértőkkel, s elhiszem azt is, hogy a szükségesnél kevesebb az útkarbantartásra fordítható pénz. Nem vitatkozom azért sem, mert fogalmam sincs, vajon az utak állapotá­nak megőrzésére és karbantartására létez­­nek-e a nálunk alkalmazottaknál jobb és olcsóbb megoldások. Egyet viszont tudok: nevezetesen azt, hogy a korszerű, a világgaz­dasági kihívásokra válaszolni akaró és a felzárkózást, a gyorsítást komolyan vevő nemzetgazdaság, miként megfelelő telefon­­hálózat, akként jó minőségű úthálózat nélkül sem képzelhető el. Mert hiába épült meg és bővül újabb szakaszokkal a hazánkat a nem­zetközi úthálózatba bekapcsoló ragyogó au­tópálya, ha azt az ország többi pontjáról — az egyre jobban elkátyúsodó utakon és a tengelytörés veszélyét kényszerű sebesség­korlátozásokkal csökkentve — csak jelentős időveszteségekkel közelíthetjük meg. Ebbe beletörődni pedig annyit jelent, hogy netán olyan kátyúba juthatunk, amiből bárminő toldozgatással-foldozgatással szinte lehetet­lenség kikecmeregni. Gyalogosként és gép­kocsivezetőként egyaránt. 2. TILOSBAN — Itt senki nem tud semmiről semmit! — foglalta össze röviden a helyzetet egy kis­kerttulajdonos Bratislava peremkerületeinek egyikében. Rövid kérdezősködés után azon­ban kiderült, hogy azért mégiscsak tudnak valamit az emberek. Nevezetesen azt, hogy szabálytalankodtak, vétettek a törvény ellen, amikor kiskertjeikben a megengedettnél na­gyobb, hivalkodóbb házakat emeltek, holott nem lett volna szabad, mert a szóban forgó terület csak mezőgazdasági művelésre, a szó legnemesebb értelmében vett kertészkedés­re van kijelölve. Magyarán szólva: mást gon­dolt a hivatal, és megint most az állampolgár — jelen esetben a kiskerttulajdonos, aki a szerszámok tartására alkalmas vityilló he­lyett mégiscsak alápincézett és tetőtérbe­­építéses hétvégi házikót épített oda, ahová voltaképpen nem lenne szabad. A hatóság pedig? Nos, a nemzeti bizott­ság magatartása megzavarta az embereket. Ezért mondta beszélgetőtársam, hogy itt senki nem tud semmiről semmit. A külső szemlélő ugyanis úgy gondolná, hogy a sza­bálytalanságok láttán rögvest megmozdult a hivatali gépezet, hogy érvényt szerezzen a törvényes rendnek. Ez azonban csak hellyel­­közzel történt meg, ami úgy értendő, hogy volt, akit jócskán megbírságoltak, de volt, aki még csak hivatalos figyelmeztetést sem ka­pott a nyilvánvaló szabálysértők közül... E következetlenséget tapasztalva a megbírsá­golt csak azt gondolhatta magában: nekem miért nem szabad azt tennem, amiért a másiknak a haja szála sem görbült? Az utóbbi­ viszont azt mondhatta: ha eddig nem történt velem semmi, aligha lesz bajom a szabálytalanságból ezután. Gondolom, mindebből nyilvánvaló: minden maradt a régiben, mindenki talált magának mentséget és magyarázatot. Persze, nem a törvények és rendeletek szigorában, hanem a kialakult helyzetben. Mindezt azért említem, mert ilyen formán félő, hogy megindul egy folya­mat, amelyet nehéz lesz a visszájára fordíta­ni. Ha ugyanis a hatóság csak hellyel-közzel tartatja be a jogszabályokat, ha következet­lenül érvényesíti a törvényeket, akkor a sza­bálysértő állampolgár is joggal tehet szem­rehányást, hogy éppen ő az, akit pellengérre állítanak, megbírságolnak, és miért nem a másik vagy a harmadik? Persze, tárgyilagosan nézve a dolgot, alig­ha adható fölmentés az eltévelyedés alól. Még akkor sem, ha tudjuk, hogy azért sza­bályszegés és szabályszegés között is van 12

Next