A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)

1988-09-16 / 38. szám

ihely ezete mindenséget nem is, de egy emberléptékű világot mindenképpen elérhetünk. Ez, per­sze, megköveteli, hogy a jelen adottságaihoz és feladataihoz kapcsolódjunk, tehát kortár­sak legyünk a szó legtisztább értelmében. Greguss filozófiai terminus magyarítása ilyen kortársi tett volt. A megismerés minden esetben nyelvhez, egy bizonyos nyelvhez van kötve a minél pontosabb, kimerítőbb ismeret árnyaltabb nyelvezetet kíván meg mint elő­feltételt. A nemzet felemelése gondolkodási körének tágítását jelenti ez pedig elképzel­hetetlen adekvát nyelv nélkül. Greguss ebbé­li igyekezetében teljesen együtt van korával, a reformkorral. Nincs fáziseltolódás tanári, filozófusi működése és a kor követelményei között. Ebben láthatjuk Greguss bölcseleté­nek progresszivitását és önállóságát, habár csaknem minden esetben — és ez így volt a korabeli magyar filozófia egészét tekintve — kimutathatnánk forrásait, amelyekből merít. Greguss, akárcsak a többi 19. századi protestáns filozófus többsége, Kant követő­je. Ontológiája — amennyiben arra az eltűnt kéziratokon túl fennmaradt munkáiból kö­vetkeztetni lehet — a realizmus, deizmus és a Spinoza — Kant — Fries-féle pszichológiai paralelizmus keveréke bizonyos dialektikus vonásokkal tarkítva. A realizmus nála isme­retelméleti megalapozottságú, és a kritikai realizmus formáját ölti magára. A „skepti­­ko-realizmus" Greguss szerint a gnoszeoló­­gia fejlődésének harmadik lépcsőfoka; az elsőt a naiv realizmus, a másikat pedig az idealizmus alkotja. Annyiban jelenti a meg­előző két megismerési módszer és világlátás meghaladását, amennyiben a világot önálló­nak és a megismerő szubjektumtól függet­lennek tekinti ugyan, de ezt a létet nem szemléli kritikátlanul. Az utópiák és minden­fajta irracionalizmus elkerülése érdekében figyelmeztet Greguss a valós emberi lét tu­lajdonságaira utalva arra, hogy csak a konk­rét tett, az „ébrenlét", tehát a valóság racio­nális megragadása és gyakorlati átalakítása „tarthatja életünket"; az „álmodozás mellett bizonyosan elvesznének". Az ismeretelméle­ti álláspont itt kiterjed a történetfilozófia területére is, és ezáltal kimondva-kimondat­­lanul a korabeli romantikus-heroizáló (mese­szerű „historikus hypothezis") történelem­­szemlélet ellen irányult. Kibővül aztán az igaz kritériumának elemzésével. Greguss szerint nem létezik és nem is létezhet olyan általános elv, amely determinálná bizonyos elmélet vagy tudományos rendszer ítéle­teinek igazságosságát. Más szóval, hogy egy bizonyos tárgyra vonatkozó állításaink igaz­sága nem eme elvhez fűződő viszonyától függ. Szerinte az igaz általános, mindig érvé­nyes kritériuma puszta ábránd; ítéleteink igaz vagy hamis voltát csak időhöz kötve kell és lehet megállapítani. Greguss dialektikus jelentéssel bíró létér­telmezése a „minden változik, semmi sem vész" aforizmában sűrűsödik össze, amely egyszerre fejezi ki az állandóságot, a folyto­nosságot, a megmaradást és a változást, ellentmondásokat, egységet. A fejlődés min­den esetben az ellentmondások leküzdésé­ből fakad. „Az ember sohasem az, ami lehetne, és aminek lennie kellene: mindig ellentmondásban van önmagával és a világ­gal és törekvése mindig az, hogy ezen ellent­mondásból kiszabadulva magával és a világ­gal egységbe jöjjön. Előmenetelünk az el­lentmondásokból ezen egységbe­n a töké­letesedés." Mivel az ember időben és térben létezik, az idő pedig mozgó lét, a levés formája (ahogy ezt Greguss kifejezte), az emberi fejlődés végtelen, abszolút és vi­szonylagos mozzanatokat is magába foglaló folyamat. Ez a felfogás sosem működhet a meglevő társadalmi rend apologetikájaként. Érthetővé lesz, miért váltak Greguss előadá­sai kellemetlenekké elöljárói számára és kö­vetendő példává az ifjúság szemében. Fő­ként, ha a kanti esztétika elvét erkölcsivé, a társadalmi létben működővé változtatva al­kalmazni tudta kora viszonyaira. Kijelentése, miszerint „a hon a nemteleneké és a szegé­nyeké, mert csak ezek szerethetik azt önző érdek nélkül", úgy vélem, pontosan kifejezi hitvallását, az életről alkotott felfogását és egész gondolkodói életútját. A leírtak alapján megpróbálkozhatunk az­zal, hogy Gregusst elhelyezzük kora szellemi és társadalmi áramlataiban. Greguss filozó­fiájának uralkodó eszméje az aktivitás, a természet és a társadalom megváltoztatásá­ra irányuló igyekezet, amely ismeretelméleti­­leg és lételméletileg is a racionalizmuson nyugszik. Formájában pedig a kantiánus áramlatokhoz sorolható. Magát az „iskolás" filozófiai rendszert azonban el kell választa­nunk attól a hatástól, amellyel előkészítette a talajt a reformkor eszméinek a befogadására a diákság körében. Ebből a szempontból Greguss a felvilágosult liberalizmus egyik legkövetkezetesebb képviselője. Ez jelöli ki helyét a magyar filozófia 19. századi történe­tében is, ahol protestáns színezetű kanti­­anizmusa progresszív társadalmi törekvések­hez kapcsolódik. A személyében képviselt tolerancia, valamint szigorú dogmatizmus és irracionalizmusellenessége pedig máig érvé­nyes tanulságot szolgáltat. MÉSZÁROS ANDRÁS A SZELLEM ŐRHELYÉN (Fonod Zoltán: Megmozdult világban) Ismerjük-e Fábry Zoltánt? Nagyon kevesen vannak, akik nyugodt lelkiismerettel igennel válaszolhatnának erre a kérdésre. Nevével kapcsolatban jobbára csak néhány közhely jut eszünkbe: a csehszlovákiai magyar iroda­lom legnevesebb reprezentánsa, a vox hu­­mana hirdetője, kiemelkedő antifasiszta. Hangzatos szavak, ám valódi, mélyebb tar­talmukat alig ismerjük. Kétszeres hát az örömünk Fónod Zoltán Megmozdult világ­ban c. könyvének láttán, s korántsem csak azért, mert a hézagpótló köteteket rendsze­rint örömmel fogadja az olvasó; erről a műről elöljáróban is elmondható, hogy érdekfeszí­tően, kivételes tárgyismerettel, rendkívüli erudícióval megírt könyv, amelyet egyaránt áthat az igazságkeresés szenvedélye s a szembenézés igénye. Maradjunk e két utóbbi szónál: igazságke­resés és szembenézés. Fónod Zoltán köny­véből egyértelműen kiderül, milyen fontos, mondhatni központi szerepük volt Fábry éle­tében. Az író, aki stászi őrhelyéről figyelte a világot, életcéljának tekintette az igazság keresését, hirdetését, az érte vívott harcot, s mindez elképzelhetetlen a szembenézés bá­torsága nélkül. Nos, Fábryból nem hiányzott sem a bátorság, sem az állhatatosság: hű maradt a felismert igazsághoz akkor is, ami­kor ez a hűség az életébe kerülhetett volna; akkor is, amikor megbecsülés helyett méltat­lanul megbántották, szavait bizalom helyett gyanakvással fogadták. A szerző — s ezt eddigi munkáiból is tudtuk — kérlelhetetlen ellenfele mindennemű hamisításnak, meg­szépítő hazugságnak, ostoba féligazságnak, s mi sem áll tőle távolabb, mint Fábry tevékenységének, személyiségének mitizálá­­sa, s a legkevésbé sem hajlandó őt megfel­lebbezhetetlen igazságok tévedhetetlen pró­fétájának tekinteni: számba veszi túlzásait, tévedéseit, igazságtalan ítéleteit, elfogultsá­gait is, s ezeket az elfogulatlan kritikus szigorával értékeli, ám ugyanakkor nyomaté­kosan hangsúlyozza, hogy Fábry becsülete­sen szembenézett téves ítéleteivel és szá­mos alkalommal korrigálta őket. A Megmoz­dult világban olvasója előtt felrajzolódik Fáb­ry eszmei fejlődésének hatalmas íve, megis­merjük az utat, mely az első világháború utáni rezignáltságtól „búsmagyar" világfáj­dalomtól elvezetett a kisebbségi lét, a sors­közösség vállalásáig, az emberközpontúság igényéig, a szociális elkötelezettségig s a társadalmi igazságosság eszméjéig, az osz­tályharc álláspontjáig, az internacionalizmu­sig és az antifasizmusig. Nevével kapcsolat­ban a „vox humana"-t emlegetik leggyak­rabban, s teljes joggal: közírói munkásságá­ban kritikusi gyakorlatában a vox humana szellemisége érvényesült; élharcosa volt és „megszállott" hirdetője (mert Fábry mindig színes­ lélekkel és teljes odaadással küzdött a vállalt ügyért, csak így tudott dolgozni), az érte vívott harc által lett a csehszlovákiai magyar szellemiség legtekintélyesebb, euró­pai formátumú reprezentánsává, századunk kimagasló közírójává és gondolkodójává. Fó­nod nem véletlenül hangsúlyozza Fábry eu­rópaiságát, töretlen emberségét, szocialista elkötelezettségét, rendíthetetlen humaniz­musát — a „stászi remete" munkásságának fontosságát nem érthetjük meg anélkül, hogy ne tudnánk, milyen tartalommal töltöt­te meg a fenti fogalmakat. Írásunk terjedelmi korlátai sajnos nem teszik lehetővé e kérdés részletezését, elemzését — annál inkább megteszi ezt a könyv szerzője, rendkívüli alapossággal, elismerésre méltó lényeglátás­sal —, ám egy mondat erejéig hadd idézzük Fábry egyik legfontosabb s ma is változatla­nul időszerű állásfoglalását: „Határon innen és túl: jóakaratot, meglátást, megértést, megváltást!" Kell-e, lehet-e ehhez valamit hozzátenni ? Fónod Zoltán munkájának egyik legna­gyobb érdeme, hogy tisztázza, mit is jelen­tettek Fábry számára azok a fogalmak, ame­lyeket sokszor idézgetünk tudálékosan s fel­lengzősen : megvilágítja, miért tekinthető szükségszerűségnek, hogy Fábry számára erkölcsi imperatívusszá lett a fasizmus elleni aktív küzdelem s mit jelentett számára az antifasizmus korparancsa, minek köszönhe­tő kivételes tisztánlátása olyan időkben, ami­kor éppen látni volt a legnehezebb; az élet­rajz tényeivel, mindenekelőtt pedig a művek­kel bizonyítja. Fábry helytállása, elhivatottsá­ga nem csupán a kortársak, de az utódok számára is ragyogó példa — gondoljunk csak feladatvállalására, bátorságára a Kötél legendája írásának idején, a kosúti esemé­nyek s a Major-per napjaiban, a Csehszlovák Köztársaság védelméért vívott harcára 1938-ban, tiltakozására a szlovákiai ma­gyarság sommás elítélése és üldöztetése ellen a felszabadulás után, szembeszállására az ötvenes évek dogmatizmusával, sematiz­­ musával és provincializmusával. Fónod Zol­ tánnak köszönhetően ma végre megismer­hetjük a legendák nélküli Fábryt, azt, aki Illyés Gyula szavai szerint „mindig harcban állt". Végigkísérhetjük életútján, megismer­kedünk eszmei útkeresésének történetével, szellemi fegyvertárával, a csehszlovákiai ma­gyar irodalomban betöltött szerepével, iro­dalomszervezői tevékenységével, világirodal­mi tájékozódásával, kor- és pályatársaival fenntartott kapcsolataival, de hadd ne foly­tassuk. A könyv számos olyan kérdésre is választ ad, melyet sokáig jobbnak láttak megkerülni — elég itt utalni a Vádlott meg­szólal című írással kapcsolatos félreértések­re és aggályokra, Fábry s a kommunista párt viszonyára. Nem szokványos értelemben vett életrajzot olvashatunk, a szerző mindeneke­lőtt Fábry munkásságának átfogó bemutatá­sára törekszik, de a magánéleti vonatkozá­soknak is kellő figyelmet szentel. A kötet számos erénye közül szeretnénk kiemelni a szigorú valósághűséget — Fónod mindig a dokumentálható tényekből az autentikus megnyilatkozásokból, mindenekelőtt pedig Fábry műveiből indul ki —, az elfogulatlan nyíltságot, a „kényes kérdések" bátor keze­lését, de szólnunk kell a történelmi s a társadalmi háttér nagyszerű rajzáról is, a történelem erővonalainak pontos ábrázolá­sáról is. Az egyes értékeléseknél lehetnek hangsúlyeltolódások, de az aligha vitatható, hogy Fónod Zoltán munkája a csehszlovákiai magyar irodalomtörténet kiemelkedő telje­sítménye, jelentős alkotása. A könyv azt a Fábryt állítja elénk, aki felelősségérzetének, lelkiismeretének paran­csát követve rendületlenül kitartott őrhelyén, a legsúlyosabb időkben is megőrizte erkölcsi tisztaságát, magyarságát, internacionalizmu­sát, cselekvő emberségét. „Veletek akarok lenni és maradni" — olvashatjuk egyik leve­lében azt az óhajt, melynek megvalósulása mindannyiunknak fontos kell hogy legyen. A Megmozdult világban ehhez nyújt rendkívül értékes segítséget. F. KOVÁCS LÁSZLÓ 11

Next