A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)

1990-12-07 / 49. szám

Bohuslav MARTINI­ 1890-1959 A Prága felé vezető főútvonaltól délre, a cseh-morva határvonal mellett festői környe­zetben fekszik egy romantikus városka, Po­lička. Itt, a Szent Jakab templom tornyában született 1890. december 8-án a toronyőr és egyben cipészmester fia Bohuslav Marti­nu. Életútja, melyet századunk politikai áramlatai ugyancsak megbélyegeztek, vi­szontagságos volt. Egész életében, mégha külföldön élt is, hazáját forrón szerető cseh zeneszerzőnek vallotta magát, mégis csak jóval halála után, 1979-ben temették el hazai földben. Szeptember elsejétől a polič­­kai temetőben sírja fölött ott áll már bronz­szobra is — Milan Knobloch alkotása — olyan ifjúnak mutatva őt, amilyennek szülő­városa ismerte őt. A kis Bohuslav zenei adottságai már kora gyermekkorában megnyilvánultak, ami a családban nagy meglepetést keltett, mivel elődei kivétel nélkül kimondottan zenei anti­­talentumok voltak. A hangszerek közül a hegedű vonzotta legjobban a gyermeket, s páratlan muzikalitása folytán rövidesen aktív tagja lett Polička kamaraegyüttesének. Alig múlt 15 éves, amikor szinte csodagyerek­ként felveszik a prágai konzervatórium hege­dű tagozatára. Hamarosan átváltott azonban az orgonaszakra, mert ott tanították a szá­mára oly fontos zeneszerzést is. Iskolai pá­lyafutása azonban nem volt valamit fényes. Csapongó fantáziája és egyénisége nem bír­ta az iskolai fegyelmet, s a rendszeres tanu­lás helyett inkább mindennap az operában ült, koncertekre és színházba járt. Nem cso­da hát, ha 1910-ben „javíthatatlan hanyag­ság" címén a konzervatóriumból távoznia kellett. Ezután magánúton képezte magát, hege­dűórákat vett — nyomorogva bár, de kitar­tott Prága mellett, s hogy némi megélhetése legyen, a Cseh Filharmónia kisegítő hegedű­se lett, ott valahol a harmadik pult vidékén. Később, amikor Václav Talich felfigyelt rá és apróbb szerzeményeire, rendes tagnak szer­ződtette, hogy a hangszerelés titkait a gya­korlatban is elsajátíthassa. Ebben az időben kerítette bűvkörébe a későromantika és az impresszionizmus, főleg Debussy, akinek a Pelleas és Melisand c. operájának zongoraki­vonatát sajátkezűleg másolta le. Ettől kezdve a francia behatás egész életére rányomja bélyegét. Közben Josef Suk (1874—1935) osztályának is hallgatója lett, de most sem jutott el tanulmányai legális befejezéséhez. Sorsdöntő pillanat volt életében, mikor Ta­lich bemutatta Prága közönségének a francia Albert Roussel (1869—1937) szimfóniáját, a La poème de la forêt-t. Ez a mű olyan lázba hozta Martinát, hogy mindent otthagyva, szinte fillér nélkül Párizsba ment, és Roussel növendéke lett. Kezdetét vette életének új szakasza, amely életre szóló barátságokat hozott és megindította alkotásainak hosszú sorát. A második világháború nem várt prob­lémák elé állította Martinát. Hazájában 1938-ban járt utoljára, s amikor Párizs ele­sett, francia feleségével, viszontagságos úton az Egyesült Államokba emigrált. Itt főleg komponált, s régi barátja, a karmester Szergej Kussewitzky volt az, aki egyengette útját. A háború után visszatért Európába s elfogadva Paul Sacher — nem egy Martinu mű inspirátora és bemutatója — meghívását, Svájcban telepedett le. Csehszlovákiában persona non grata, nemkívánatos személy lett, művei nem feleltek meg a rezsim kultúr­politikai szájízének, így hazáját soha többé nem látta már. 1958 telén súlyos gyomor­műtéten esett át. 1959. augusztus 28-án a liestali szanatóriumban hunyt el. Martini rengeteget és sokféle műfajban, de mindenkor közérthetőt alkotott. Szinte alig van műfaja a zeneirodalomnak, amelyet kisebb-nagyobb sikerrel ne műveit volna. Életművének mégis három súlypontja van, nevezetesen a Dvorák szimfonikus zenéjének folytatását jelentő hat szimfóniája, zongorá­ra, hegedűre és csellóra írott versenyművei és 14 operája. Az idei Prágai Tavaszon — bár különböző társulatok előadásában, de egy ciklus keretében­­ először szólalt meg mind a tizennégy mű, melyek között olyan remekek is vannak, mint a Kazantzakis Aki­nek meg kell halnia című regénye alapján készült Görög passió és a nálunk is műsoron szereplő álomopera, a Julietta. VARGA JÓZSEF HALLOTTUK OLVASTUK LÁTTUK K­ÖNYV Barátság és szerelem A Brilliáns könyveket nem szükséges bemu­tatnunk olvasóinknak, hiszen megtettük már ezt a közelmúltban, amikor a sorozat első nyitó kötetéről, az „Anyaságról" adtunk hírt, áttekintést. Mára azonban újabb két kötetről számolhatunk be, melyeket minden bizony­nyal kegyükbe fogadnak az olvasók. A „Barátság" halványzöld kötésű köny­vecske, Bacon soraival , „barátság nélkül va­don a föld" indítja útjára a sok-sok aforiz­mát, közmondást és szólásmondást, ame­lyek immár bevonultak a köztudatba. Nem akarok ünneprontó lenni, de Hamvas Béla (1897—1968) sorai felett sokáig töp­rengtem, végül is úgy döntöttem, hogy to­vább adom, minden kommentár nélkül. Íme: „Soha az emberiség nem volt még oly közel ahhoz, hogy valahány lény csak van, annyi dúvaddá váljon, és lesből egymásra vicso­rogjon. A tömegvallások erőszakos kollekti­vizmusa felszín, alatta oly ember él, aki már majdnem kész a vele egy fedél alatt élőt, csak azért, mert különbözik, reggelre meg­fojtani. Mindenkinek, aki ma kezét valaki felé nyújtotta, megszégyenülten át kellett élnie, hogy éppen azt nem értik, ami az egyetlen lényeges." Nyilván Hugo gondolatából sem cseng ki valami nagy bizalom az emberek iránt, amikor ezeket írja: „A könyv hideg, de biztos barát." Petőfi Sándor a barátságról az alábbiakat jegyezte le: „Hogysem tíz barátot szerezzek képmutatással, inkább szerzek őszintesé­gemmel száz ellenséget. Végezetül a barátságról szóló könyvecske olvastán bizony oda jutunk, hogy eleink nem valami túlzott bizalmat tápláltak a „barát­ság" iránt. De legyen igaza a régi közmon­dásnak, mely szerint: „Egy jó barát, száz atyafi!" A „Szerelemről" szóló kötet borítóját hal­vány-rózsaszínűre tervezték. A szerelemről szóló bölcsességek és igazságok sorát pedig Chamfort szavaival kezdik: „A szerelemben minden igaz, és minden hamis: ez az egyet­len dolog, amelyről nem lehet képtelenséget mondani." Charles Baudelaire egy kissé iro­ nikusan gondol a szerelemre, mondván: „A szerelemben az a bosszantó, hogy olyan bűn, amelyben nem lehetünk meg cinkostárs nélkül." Schiller viszont határozottan leszö­gezi, hogy „Csak a reménytelen szerelmes tudja, hogy mi a szerelem." A kötetben sok szép klasszikus, ma már „himnikus" számba menő verset is találunk a szerelemről. Bajos lenne mind felsorolni, de ízelítőül az ismertebbek közül talán Pető­fi: Mi a szerelem, Heine: Énekek éneke, Goethe: Szerelmes, minden alakban és Apollinaire: Madár dalol című verse az, amely gyakran felcsendül a szerelmesek aj­kán. De nagyon szépek Sárközi György sorai, a „Virágének" c. verséből idézünk: „Ha le­győzném ajkadat, ha szolgálnád ajkamat, nem volna virradat, nem volna alkonyat!" A szerelem örökös, kiapadhatatlan téma az irodalomban s művészetekben, áldás és gyötrelem, viseljük hát alázattal, s türelem­mel. Motesíky Árpád rég?) oly sok izgalmat kiváltó híres-hírhedt rockzenekar, a BEATRICE legénysége, élén a „Nemzet Csótányával", Nagy Feróval. Ajándék ez a lemez mindazoknak, akik meg tudták őrizni magukban a Fekete Bárányok — a Beatrice, a P. Mobil s a Hobo Blues Band — tíz-tizenkét évvel ezelőtt fénykorá­nak őszinte lelkesedését, igazságkereső szenvedélyét, szabadságvágyát és naiv hitét, s nem hajlandók beérni a töméntelen meny­­nyiségben ránk zúdított lélektelen és ostoba szabvány-slágerekkel, az agymosást kitűnő­en szolgáló diszkó és a lakodalmas rock „műremekeivel". Ajándék azoknak, akik még ma is hiszik, hogy az IGAZI rock­­művészet, hogy a Beatles, a Rolling Stones, a Who, a Pink Floyd avagy az Illés, az Omega, a Locomotiv GT — s természetesen a Beatrice — dalai dacolnak az idővel Első pillantásra a Beatrice lemeze a ma­napság oly divatos nosztalgia-albumok sorá­ba tartozik, valójában azonban semmi köze az édes és könnyes és bús emlékezésekhez: ezek a dalok mit sem vesztettek aktualitá­sukból; ez a zene ma is felszabadít, lázít, lehengerel, és mámorít; a RICE szerzemé­nyeinek „udvariatlan" szókimondása. Nagy Feró szemérmetlen, provokatív bohóckodása és nyelvöltögetése ma is fellelkesíti a „vete­rán" és újdonsült „k­eséseket" és — remél­hetőleg — erősen nyugtalanítja a rózsaszín szemüvegek viselőit, s a „gyengéd széplelke­­ket". De miért is oly izgalmas és idegesítő a Beatrice produkciója? „Miért van oly sok gond velem?" — kérdezi Nagy Feró is a nyitó számban, a TOPIS BLUES-ban. A kérdésre némileg választ ad a következő szerzemény, a MIT AKAROK MÉG, melyben a parodiszti­­kusan előadott úttörődal sorai közé ostor­csapásként ható mondatok keverednek: „Az országnak harmada éhen­gebed, az éhség, a szenny marja fel testedet — éhhalálra ítélt ez a rend ..." Micsoda disszonancia! S KATI­CABOGÁRKA önvallomása sem vidámabb: „Kizárva önmagamból, tartom a szám, amíg szétrobbanok; a gyújtózsinór holnapra leég — nem marad más, csak bombatölcsér!" a javíthatatlan énekes ezt követően ígéretet tesz a megjavulásra: „A zárt osztályon jók leszünk!" (ZÁRTOSZTÁLY), s javulást bizo­nyítandó pedagógiai célzatú dalocskával áll elő — a mindenkori szülő „örök érvényű" szavait halljuk: „Hát hiába beszél neked az ember? Mikor jön meg végre az eszed ? Sírba teszed szegény anyádat — s vedd tudomá­sul: mától vége a csavargásnak!” (NEM NE­KEM TANULSZ) A pedagógiához — ponto­sabban a történelem oktatásához — a követ­kező szerzeménynek is van némi köze: az AMURI PARTIZÁNOK DALA jön, természete­sen Nagy Feró feldolgozásában, majd ismét egy kérdés hangzik el: MINEK ÉS AZ OLYAN?, s mivel a kérdés is és a válasz is fölöttébb komoly, derűt és optimizmust su­gárzó dallal kell oldani a hangulatot, s máris száll az ének: „Az én világomban mindig kék az ég, hajamat borzolja a tavaszi szél... Búzavirág-koszorú, itt senki sem szomorú — ÉLJEN, ÉLJEN, HURRÁ" (!!!) A nevelés kér­dései iránti érdeklődést az ÜSS A KÖLÖKRE című szerzemény is bizonyítja, melyet a Rice a neves angol punk-zenekartól, a Ramones­­től vett át, cseppet sem véletlenül. A kitűnő­en szerkesztett lemezt egy kitűnő szám zárja — azokhoz, azokról, szól, akik a „város peremén", a társadalom peremén élnek, akik nélkül valóban „pompásan vezetik a világot", s akiknek a léthelyzetét, reménytelen jelenét mi sem jellemzi jobban, mint a kegyetlenül őszinte cím: NINCS HELYED. Azon szerencsések közé tartozom, akik ez év augusztusában a budapesti Petőfi Csar­nokban tanúi lehettünk a régi Rice „feltáma­dásának". Örvénylő, kavargó, forrongó tö­meg ünnepelte a zenekart. Nagy Ferót — a „hőskorszak" éveiben az egybegyűltek több­sége talán még az óvodában játszott, ott és akkor azonban szinte mindenki „felnőtt" az együtteshez. Remélem, a régi-új Rice-pro­­dukció nálunk is megtalálja a közönségét, éppúgy, mint tíz évvel ezelőtt — annak ellenére, hogy a hangszóróból egyre hango­sabban szól a nóta: „Julcsa, hol a bugyi kulcsa ? G. Kovács László H­ANGLEMEZ Gyermekkorunk lexek dalai A kedves olvasó bizonyára csodálkozik a cím láttán. Magyarázatot kell fűznünk hozzá: a „Nosztalgia '80" alcímet viselő lemez szer­zőgárdája nem más, mint a hajdan­i nem­

Next