A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)

1992-09-04 / 36. szám

ÉVFORDULÓ Lovicsek Béla hetvenéves Évtizedeken át ünnepelt írója volt a cseh­szlovákiai magyar olvasóknak. Regényeit, kisregényeit folytatásokban hozták a hazai magyar lapok s a kiadók is készségesen jelentették meg könyveit, amelyeket szívesen megvásárolt a közönség. Belekóstolt a színműírásba is, s a siker itt sem maradt el, a legkeresettebb honi szerzők sorába tartozott. Dél-Szlovákia műkedvelő színját­szói kézről kézre adták színműveit, s Lovicsek Béla megismerte a siker mámorát a bemutatókon, az író-olvasó találkozók felajzott hangulatában. Lovicsek színművei a MATESZ-nek is kasszasikert jelentettek. Hangjátékait mind a hazai magyar, mind a szlovák adás műsorára tűzte, sőt, átdolgo­zásban a Szlovák Televízió is bemutatta. Legnagyobb könyvsikere a több kiadásban megjelent Csillagszemű asszony volt, ame­lyet színműre is átdolgozott az író. A siker mellett azonban a kemény bírálatok sem hiányoztak. Rácz Olivér, aki tanulmánynak is beillő cikkben bontja elemeire a regényt, így summázza mondanivalóját: "Lovicsek írói erényei közül — régebbi és új elbeszéléseit véve alapul — jó megfigyelőképességet, ügyes jellemábrázolásait, gondos elemzéseit kell kiemelnünk. Felsorolt erényei regényé­ben, A csillagszemű asszonyban is fellelhe­tők, mégis, bizonyára a hosszabb lélegzetű forma és az új műfaj okozta, elkerülhetetlen lámpaláz hatására Lovicseknek ez az írása el nem hallgatható hiányokat, átmeneti visszaesést mutat." Meg kell mondanunk, hogy Lovicsek elsősorban a falu írója, hiszen akárcsak a szlovákiai magyar írók zöme, ő is onnan indult. Átélte az első Csehszlovák Köztár­saság évtizedeit, a magyar érát, a háborút és hadifogságot, a szocialista berendezke­dés viszontagságos éveit. A falu volt élményeinek elsődleges forrása műveinek megírásához. Itt élte le életének legizgalma­sabb évtizedeit, írói indulásának életszaka­szát. A város — ahová élete során felköl­tözött — mint kényszerűség, vagy inkább lehetőség keretezte életét, de eszmélkedé­­sének, gondolkodásának, világlátásának ki­alakítását a falusi közeg határozta meg egyedüli lehetőségként. Ez jelentette nála azt a realitást, amelybe kapaszkodott, ez adta azokat az impulzusokat, amelyek egy-egy regény vagy színmű megírására sarkallták. Mindebbe belejátszott még a háborús élmény és a hadifogság tragikusan sötét színárnyalata, majd a háború utáni mostoha esztendők csüggedései és remény­kedései. "Nagy hatással volt rám a falu szigorú rendje, erkölcse és íratlan törvénye — vallotta egy beszélgetés alkalmával Lovicsek Béla. — Akkor s ott tanultam meg tisztelni az embert. Hitem és bizalmam onnan adatott és onnan táplálkozik. A serdülő évek után jött a háború, a katonás­kodás, a frontszolgálat, a hadifogság, majd a hazatérés utáni nehéz évek, az újrakezdés időszaka, amikor a mosolyba fogcsikorgatás is vegyült. Végül elérkezett a nap, amikor tanítóként átléphettem az iskola küszöbét és odaállhattam a gyerekek elé, akik emberséget és okos szót vártak tőlem. És akkor, abban az időszakban kívánkoztak ki belőlem a felgyülemlett érzések és gondo­latok. Tollat fogtam hát és írni kezdtem lázasan és önfeledten. Hittem a leírt szó erejében, meg akartam váltani a világot... A valóság azonban sokkal ridegebb és kegyet­lenebb volt. Következett egy máig érő hosszú út, tele apró sikerekkel, nagy bukásokkal és csalódásokkal..."­­ Lovicsek Béla 1922. szeptember 2-án született a Garam menti Nagypeszeken szegényparaszt családban. Elemi iskoláit szülőfalujában és Léván végezte. Jó tanuló volt, mégsem kerülhetett gimnáziumba szülei anyagi helyzete miatt. A polgárit azonban sikerült elvégeznie. Nem ment vele sokra, állás híján visszakényszerült szülőfalujába. Apja kisgazdaságában dolgozott. Csak a háború és hadifogság után sikerült önálló­sodnia, a negyvennyolcas időket követően, amikor megnyíltak a magyar iskolák. Ő is tanítónak jelentkezett, s ezzel dédelgetett vágya teljesült. Családot alapított, s tizenki­lenc éven át nevelte a falusi gyerekeket. Megfordult Nyíren, Zsemléren, Ipolyszakál­­lason, Zalabán, végül Csatán. Tanított és tanult, elvégezte a tanítóképzőt, közben törődött a falu kulturális életével, könyvtárat vezetett, színielőadásokat rendezett. Legjob­ban Zalabát szerette meg, itt élte át pályafutásának legtermékenyebb időszakát. "Ebben az időben hirdetett pályázatot új drámai művekre a Népművelési Intézet. Éltem az alkalommal és megírtem első színművemet, a Húsz év után-t. Első díjat nyertem vele" — emlékezett az író. Harmin­chat éves volt ekkor. Első elbeszélésével az Alkotó Ifjúságban debütált. Aztán minden hazai magyar lap hozta írásait. Elsőnek elbeszéléseit jelentette meg 1957-ben Haragosok címmel. Fábry Zoltán is fölfigyel rá. Amit elbeszéléseiről ír, jóindulatú figyelmeztetés mind Lovicsek, mind a hazai magyar írók címére. "Lovicsek immár szokássá, sajátossággá érlelődő alaphibája: magyarázó, morfondírozó, sza­vakon, fogalmakon rágódó írói módszere. A hozzászólás, közbeszólás, a meditálás és figyelemfelhívás — hiányérzetre mutat, a tartalmi és formai űrkitöltés szükségletére. Ahol közbe kell szólni, ahol figyelmeztető ujjúnkat állandóan magasba kell tartani, itt baj van a mondandóval, a tárggyal és a hogyannal." Duba különösen Lovicsek nyelvezetét dicséri: "A Garammentének palócos nyelv­járásából próbál önálló irodalmi nyelvezetet kialakítani és nem eredménytelenül. Kifeje­zései erőteljesek, különösen hatásosak és kifejezőek egyszerűségükkel, tömörségükkel dialógusai. Határozott előnyének tartom, hogy nem használ természetellenes túl mesterkélt képeket." Az említetteken kívül kiemelhetjük még a Tűzvirág és a Forgószélben című két regényét, a Baj van a szerelemmel, az Ezüstlakodalom című színműveit. Lovicsek a hatvanas évek végén került föl Pozsonyba, tíz évig volt az A Hét szerkesztője, majd a Csemadok Központjának titkáraként végezte munkáját. Onnan vonult nyugdíjba. Pályafutása jellemző az ötvenes években induló tollforgatókra. Az olvasók megbecsül­ték, szerették, az irodalmi berkekben azon­ban kevésbé. "A kritikával egyébként sem volt szerencséje — jegyzi meg Szeberényi Zoltán —, a legtöbb művét elhallgatták vagy fanyalogva vették tudomásul irodalmunk ügyeletesei." Volt olyan időszaka, hogy több, mint tíz esztendőt kellett várnia a megjele­nésére. A Csehszlovákiai Magyar írók sorozatában is hiába keressük a nevét. Aztán nem is olyan régen hirtelen meg­betegedett. Betegségéről, szerencsétlensé­géről megrázó írást tett közzé az A Hétben. Legjobban az emberek közömbössége, az írótársak érdektelensége fájt... És egyszerre csak váratlanul hátat fordított Pozsonynak, a nyugtalan, tülekedő életnek, és visszaköl­tözött szülőföldjére jó levegőt szívni, nyugal­mat találni. Azóta kevés hírt hallunk felőle, írásai sehol sem jelennek meg. Kár. Hiszem azonban, hogy sokan gondolnak rá, fölemlegetik, s még ma is olvassák könyveit. És gondolatban mind ott vannak mellette tisztelői, barátai ezen a jelentős évfordulón. DÉNES GYÖRGY 14 A HÉT

Next