A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-09-04 / 36. szám
ÉVFORDULÓ Lovicsek Béla hetvenéves Évtizedeken át ünnepelt írója volt a csehszlovákiai magyar olvasóknak. Regényeit, kisregényeit folytatásokban hozták a hazai magyar lapok s a kiadók is készségesen jelentették meg könyveit, amelyeket szívesen megvásárolt a közönség. Belekóstolt a színműírásba is, s a siker itt sem maradt el, a legkeresettebb honi szerzők sorába tartozott. Dél-Szlovákia műkedvelő színjátszói kézről kézre adták színműveit, s Lovicsek Béla megismerte a siker mámorát a bemutatókon, az író-olvasó találkozók felajzott hangulatában. Lovicsek színművei a MATESZ-nek is kasszasikert jelentettek. Hangjátékait mind a hazai magyar, mind a szlovák adás műsorára tűzte, sőt, átdolgozásban a Szlovák Televízió is bemutatta. Legnagyobb könyvsikere a több kiadásban megjelent Csillagszemű asszony volt, amelyet színműre is átdolgozott az író. A siker mellett azonban a kemény bírálatok sem hiányoztak. Rácz Olivér, aki tanulmánynak is beillő cikkben bontja elemeire a regényt, így summázza mondanivalóját: "Lovicsek írói erényei közül — régebbi és új elbeszéléseit véve alapul — jó megfigyelőképességet, ügyes jellemábrázolásait, gondos elemzéseit kell kiemelnünk. Felsorolt erényei regényében, A csillagszemű asszonyban is fellelhetők, mégis, bizonyára a hosszabb lélegzetű forma és az új műfaj okozta, elkerülhetetlen lámpaláz hatására Lovicseknek ez az írása el nem hallgatható hiányokat, átmeneti visszaesést mutat." Meg kell mondanunk, hogy Lovicsek elsősorban a falu írója, hiszen akárcsak a szlovákiai magyar írók zöme, ő is onnan indult. Átélte az első Csehszlovák Köztársaság évtizedeit, a magyar érát, a háborút és hadifogságot, a szocialista berendezkedés viszontagságos éveit. A falu volt élményeinek elsődleges forrása műveinek megírásához. Itt élte le életének legizgalmasabb évtizedeit, írói indulásának életszakaszát. A város — ahová élete során felköltözött — mint kényszerűség, vagy inkább lehetőség keretezte életét, de eszmélkedésének, gondolkodásának, világlátásának kialakítását a falusi közeg határozta meg egyedüli lehetőségként. Ez jelentette nála azt a realitást, amelybe kapaszkodott, ez adta azokat az impulzusokat, amelyek egy-egy regény vagy színmű megírására sarkallták. Mindebbe belejátszott még a háborús élmény és a hadifogság tragikusan sötét színárnyalata, majd a háború utáni mostoha esztendők csüggedései és reménykedései. "Nagy hatással volt rám a falu szigorú rendje, erkölcse és íratlan törvénye — vallotta egy beszélgetés alkalmával Lovicsek Béla. — Akkor s ott tanultam meg tisztelni az embert. Hitem és bizalmam onnan adatott és onnan táplálkozik. A serdülő évek után jött a háború, a katonáskodás, a frontszolgálat, a hadifogság, majd a hazatérés utáni nehéz évek, az újrakezdés időszaka, amikor a mosolyba fogcsikorgatás is vegyült. Végül elérkezett a nap, amikor tanítóként átléphettem az iskola küszöbét és odaállhattam a gyerekek elé, akik emberséget és okos szót vártak tőlem. És akkor, abban az időszakban kívánkoztak ki belőlem a felgyülemlett érzések és gondolatok. Tollat fogtam hát és írni kezdtem lázasan és önfeledten. Hittem a leírt szó erejében, meg akartam váltani a világot... A valóság azonban sokkal ridegebb és kegyetlenebb volt. Következett egy máig érő hosszú út, tele apró sikerekkel, nagy bukásokkal és csalódásokkal..." Lovicsek Béla 1922. szeptember 2-án született a Garam menti Nagypeszeken szegényparaszt családban. Elemi iskoláit szülőfalujában és Léván végezte. Jó tanuló volt, mégsem kerülhetett gimnáziumba szülei anyagi helyzete miatt. A polgárit azonban sikerült elvégeznie. Nem ment vele sokra, állás híján visszakényszerült szülőfalujába. Apja kisgazdaságában dolgozott. Csak a háború és hadifogság után sikerült önállósodnia, a negyvennyolcas időket követően, amikor megnyíltak a magyar iskolák. Ő is tanítónak jelentkezett, s ezzel dédelgetett vágya teljesült. Családot alapított, s tizenkilenc éven át nevelte a falusi gyerekeket. Megfordult Nyíren, Zsemléren, Ipolyszakállason, Zalabán, végül Csatán. Tanított és tanult, elvégezte a tanítóképzőt, közben törődött a falu kulturális életével, könyvtárat vezetett, színielőadásokat rendezett. Legjobban Zalabát szerette meg, itt élte át pályafutásának legtermékenyebb időszakát. "Ebben az időben hirdetett pályázatot új drámai művekre a Népművelési Intézet. Éltem az alkalommal és megírtem első színművemet, a Húsz év után-t. Első díjat nyertem vele" — emlékezett az író. Harminchat éves volt ekkor. Első elbeszélésével az Alkotó Ifjúságban debütált. Aztán minden hazai magyar lap hozta írásait. Elsőnek elbeszéléseit jelentette meg 1957-ben Haragosok címmel. Fábry Zoltán is fölfigyel rá. Amit elbeszéléseiről ír, jóindulatú figyelmeztetés mind Lovicsek, mind a hazai magyar írók címére. "Lovicsek immár szokássá, sajátossággá érlelődő alaphibája: magyarázó, morfondírozó, szavakon, fogalmakon rágódó írói módszere. A hozzászólás, közbeszólás, a meditálás és figyelemfelhívás — hiányérzetre mutat, a tartalmi és formai űrkitöltés szükségletére. Ahol közbe kell szólni, ahol figyelmeztető ujjúnkat állandóan magasba kell tartani, itt baj van a mondandóval, a tárggyal és a hogyannal." Duba különösen Lovicsek nyelvezetét dicséri: "A Garammentének palócos nyelvjárásából próbál önálló irodalmi nyelvezetet kialakítani és nem eredménytelenül. Kifejezései erőteljesek, különösen hatásosak és kifejezőek egyszerűségükkel, tömörségükkel dialógusai. Határozott előnyének tartom, hogy nem használ természetellenes túl mesterkélt képeket." Az említetteken kívül kiemelhetjük még a Tűzvirág és a Forgószélben című két regényét, a Baj van a szerelemmel, az Ezüstlakodalom című színműveit. Lovicsek a hatvanas évek végén került föl Pozsonyba, tíz évig volt az A Hét szerkesztője, majd a Csemadok Központjának titkáraként végezte munkáját. Onnan vonult nyugdíjba. Pályafutása jellemző az ötvenes években induló tollforgatókra. Az olvasók megbecsülték, szerették, az irodalmi berkekben azonban kevésbé. "A kritikával egyébként sem volt szerencséje — jegyzi meg Szeberényi Zoltán —, a legtöbb művét elhallgatták vagy fanyalogva vették tudomásul irodalmunk ügyeletesei." Volt olyan időszaka, hogy több, mint tíz esztendőt kellett várnia a megjelenésére. A Csehszlovákiai Magyar írók sorozatában is hiába keressük a nevét. Aztán nem is olyan régen hirtelen megbetegedett. Betegségéről, szerencsétlenségéről megrázó írást tett közzé az A Hétben. Legjobban az emberek közömbössége, az írótársak érdektelensége fájt... És egyszerre csak váratlanul hátat fordított Pozsonynak, a nyugtalan, tülekedő életnek, és visszaköltözött szülőföldjére jó levegőt szívni, nyugalmat találni. Azóta kevés hírt hallunk felőle, írásai sehol sem jelennek meg. Kár. Hiszem azonban, hogy sokan gondolnak rá, fölemlegetik, s még ma is olvassák könyveit. És gondolatban mind ott vannak mellette tisztelői, barátai ezen a jelentős évfordulón. DÉNES GYÖRGY 14 A HÉT