A Hét 1993/2 (38. évfolyam, 27-52. szám)
1993-07-16 / 29. szám
HÍRMONDÓ Courts-Mahler vadnyugaton AZ UTOLSÓ MOHIKÁN E kis írás műfaját tekintve leginkább recenziónak nevezhető, de pontosabban fogalmazunk, ha azt mondjuk: egy csalódás története. Történetként roppant egyszerű: az alábbi sorok szerzője, megunván a felnőtt-sors minden ostoba nyűgét s az örökös rohanást, a mozi sejtelmes és ígéretes sötétségében kereste azt a biztató fénysugarat, amely áttör majd a hétköznapok szürke ködén. Úgy tűnt, a hőn óhajtott fénysugár ezúttal a gyermekkor távolából érkezik, mely gyermekkornak bizony nem a ma divatos — és aligha az oly sokat emlegetett nyugati magaskultúrát képviselő — szörnyszülöttek és gépesített tömeggyilkosok voltak a hősei —, nem: szerzőnknek holmi indiánokkal, becsületes sápadtarcúakkal, felfedezőkkel, tengerészekkel, esetenként kalózokkal kellett beérnie, ha példaképeket keresett magának a regények és a filmek világában. Örömmel látta hát — lévén nosztalgikus alkat —, hogy a hajdani hősök némelyike ismét föltűnt a mozivásznon, s az NDK-ban készült indiánfilmek melengető emlékétől lelkesen máris az utolsó mohikánnal és társaival való új találkozásra készült. Igaz, a lelkesedést rögtön az elbizonytalanodás követte, merthogy ezúttal nem a boldogult emlékű DEFA, hanem a mindenható amerikai álomgyár költötte újjá a feledhetetlen történetet, s ez a tény a szerzőben — eléggé el nem ítélhető módon — azonnal kételyeket ébresztett: mi van, ha az amerikaiak esetleg félreértették a történetet vagy ne adj’isten megmásították? A világirodalom klasszikusait Hollywood már eddig is sok kellemetlen meglepetésben részesítette. De hát Cooper a sajátjuk, az ő műve talán kivételes bánásmódban részesül — vigasztalta magát a recenzens, és lelkének ártatlanságát részben visszanyerve sietett a moziba. Kíváncsisága határtalan volt. Egy fertályóra sem telt bele, s máris kiderült, hogy az álomgyár valóban mindenre képes. A határtalan kíváncsiság kielégítése számára semmiség. Nos, ennyi ebből több mint elég —gondolta a jelzett idő elteltével a szerző, s már-már távozni készült a korántsem zsúfolt nézőtérről, amikor kellemetlenkedő lelkiismerete eszébe juttatta, hogy a recenzens a süllyedő hajó kapitányához hasonlóan bizony csak utolsóként hagyhatja el a mozit, így tehát lelkiismerete parancsszavára hallgatva végignézte a filmet... ... s most örömmel jelentheti, hogy az amerikaiak — legalábbis e film készítői — csöppet sem nacionalisták: Cooperrel éppúgy elbántak, mint — mondjuk — Tolsztojjal, sőt, még jobban, hiszen bármilyen nagy mester is, a Jasznaja Poljana-i remete rangját mégsem érte el. A rendező és munkatársai remek munkát végeztek. Mindenekelőtt bebizonyították, hogy az Utolsó mohikán kalandokban és izgalmas fordulatokban olyannyira bővelkedő története a nézőt álomkórral sújtó filmmé alakulhat át. Ehhez valóban kivételes képességekre van szükség. E kivételes képességek birtokában az eredeti művet alaposan átírták, bár a regényt ismerő néző igyekezetük ellenére is rájön: ezúttal gyerekkorának egyik legkedvesebb olvasmánya ihlette meg az álomgyár iparoslegényeit. A felismerés megdöbbenti, majd feljajdul és szitkozódni kezd, persze csak magában, nehogy megzavarja a közelében ülők csendes nyugalmát. S mivel maradnia kell — hja, a kötelesség! —, ő is nyugalmat erőltet magára, s percről percre fokozódó ámulattal figyeli, miként lesz Cooper remekművéből elrettentő példának kínálkozó giccses hamisítvány. A szereplők többségét az írótól kölcsönözték; a helyszín hiteles; a történet helyenként meglepően hasonlít a regény cselekményére , mely cselekmény bizonyára rossznak, érdektelennek találtatott, érthető tehát, hogy az alkotók(?) kötelességüknek érezték az alapos átdolgozást, hiszen az effajta porlepte fércmű csak "modernizált" változatban kerülhet az ezredvég fogyasztói társadalmának egyre igényesebb nézői elé. A "modernizálás" tökéletesen sikerült: az olcsó szentimentalizmus és a hamis romantika nászából lehangolóan bugyuta szerelmi(!) történet született, melynek láttán a regény Cooperhez méltó filmváltozatára kíváncsi recenzens arra a következtetésre jutott, hogy a szerzői jogok védelme körül bizonyára súlyos hiányosságok vannak. Csakhogy az 1851-ben elhunyt írónak aligha lehetnek szerzői jogai: ha lennének, Sólyomszem nem vadnyugati hősszerelmesként lépne elénk. No de a hasonló felfogású filmekből tudjuk jól, hogy a nála jelentősebb személyiségnek tekinthető Napóleon is a nőknek szentelte életét, s csak mellékesen volt hadvezér és politikus. Az igazság érdekében le kell szögeznünk: a filmnek erényei is vannak. Lélegzetelállítóan szép tájakat láthatunk, s néhány gyarmati életkép is sikerültnek mondható. Figyelemre méltó és történelmileg hiteles momentumként jelenik meg a gyarmatosító angolok konok gőgje és taszító korlátoltsága, mely tulajdonságok nem elhanyagolható szerepet játszottak a függetlenségi háború kirobban(t)ásában. (A rendező, vélhetően hazafias buzgalomból, a gyarmatok szabadságharcának előszelét is érzékelteti, ami az eredeti műhöz képest újabb “gazdagodást" jelent.) Az igények és ízlések sokféleségének köszönhetően bizonyára akad(t) néző, aki elégedett lesz (volt) e kifejezetten diétás "szellemi táplálékkal". Egyvalakinek az örömében semmiképp sem kételkedhetünk: ha a boldog emlékű Hedvig Courts-Mahler letekint ránk az üdvözültek égi honából, nem érezhet mást, mint a fényes elégtétel diadalát. A világirodalom panoptikumából kirekesztették, de szelleme élőbb, mint valaha, és győzedelmesen hódít. G. KOVÁCS LÁSZLÓ DÉL-SZLOVÁKIAI TÁJAK FAFARAGÓMŰVÉSZETE A komáromi Duna Menti Múzeum Magyar Nemzetiségi Osztálya kezdeményezésére, a budapesti Magyar Művelődési Intézettel karöltve nyílt meg a "Dél-szlovákiai tájak fafaragóművészete" című kiállítás május 18-án, azaz a Múzeumi Világnapon a Duna Menti Múzeumban. A kiállított fafaragványok a komáromi, dunaszerdahelyi, galántai, érsekújvári, rimaszombati és rozsnyói múzeum gyűjteményéből valók, a tárgyakkal társított fényképanyag pedig KÚTVÖLGYI MIHÁLY, budapesti fotóművész "Magas a rutafa" című albumából vett válogatás. A kiállított bútorok, evőeszközök, pásztorbotok, sulykosok, mángorlók, fejfák, kapuoszlopok és egyéb használati eszközök nemcsak meghatározott funkciójuk miatt, hanem esztétikai szempontból is figyelemreméltóak. Minden darab őseink szép iránti fogékonyságáról , az évszázadok alatt kicsiszolódott formavilágról és gazdag motívumkincsről árulkodik. Érdemes odafigyelni a kiállítás kísérőfüzetében LISZKA JÓZSEF bevezető szavaira, amelyekkel a dél-szlovákiai tájon élő magyar és szlovák nép egymásrautaltságát, lelki rokonságát szeretné bizonyítani. "A gyűjtési terület lakói zömében ugyan magyarok, ám a népi kultúrában nem lehet a nyelvi határoknak megfelelő záróvonalat húzni. Az azonos természeti környezet, az azonos történelmi sors, társadalmi helyzet nagyon-nagyon hasonlóvá formálta az egy tájegységen belül lakó magyarok, szlovákok... népi kultúráját, így ezen a kiállításon is láthatók olyan tárgyak, amelyek nyilvánvalóan szlovák mester kezemunkáját dicsérik, de magyar környezetben használták őket. És fordítva...“. A kiállítás — amelynek megnyitóján a méltató szavakon kívül csodálatos népdalok is elhangzottak — augusztus végéig tekinthető meg Komáromban, utána az értékes tárgyakat kölcsönadó múzeumokba vándorol. Fontosnak tartom megemlíteni mindazokat a szponzorokat, akik nélkül a jelenlegi gazdasági viszonyok között aligha valósulhatott volna meg ez a kiállítás. Tehát utólag is köszönet a Csehszlovákiai Magyar Kultúráért és a Horváth Mihály Alapítványnak, a Castellon Night Bar tulajdonosának, Szűcs Jenő fotóművésznek, a Szlovákiai Magyar Néprajzi Társaságnak és a Komáromi Lapok szerkesztőségének! Kép és szöveg: Mikó Kútvölgyi Mihály fotóművész 8 A HÉT