Athenaeum, 1841/1. félév

1841-05-16 / 58. szám

Első félév. ^mmmm­mr ÖTÖDIK ÉV. '^mmmm­—I­I*est, május­ 16. 1841. 68. szám. Tartalom: Művészeink’, külünösen vándorszínészeink’ martorsága (Vackor Imre). — Fiducia. Folytatás (Kőváry László]. — Tárcza: Halljuk­. [Egy m. t. t. I­­.). — Igazítás és czáfolat [Török János). — Magyar játékszín­ kró­nika ..). Művészeink­, különösen vánd­or­­színészeink’ martyrsága. Valamint eddigelé a’ valót mindenkor ma­gyarhoz illő őszinteséggel i­gyekezem előadni, úgy most, czélbavett tárgyamra nézve sem áll­hatom meg, hogy ki ne mondjam az igazat — mert különben tán az oldalamon fúrná ki ma­gát. — Uraim, ki nem vette észre, hogy, bár még nemzeti művészetünk a’ megindulási kez­detszak’ legelső stádiumán szendereg ’s mind va­lódi, mind ál művészeink’ követelése, önhittsé­ge , h­ánykódása, ’s érzékenysége már is tető­pontra hág. Valljon nem szembeötlő dolog-e az, hogy valamennyi művészünk — kivéve a’ köl­tőt, ki mint iróművész, ex professo foglalkodik tollal — körén túl literatorrá, polemicussá fa­jul, magát üldözött martyrnak hirdeti, ’s min­ket, kik genierök’ túl hevü­lő lángjait, kármel­­lözés’ tekintetéből, néha-néha tintával szokjuk lelocsolni, dologhoz nem értő, tudatlan, isko­lakerülő, sőt gyakran becstelen criticaszerek­­nek csúfol. Pedig, isten látja lelkünket, arány­lag művészetünk’ csekélységéhez, ’s művésze­ink’ nagyravágyó követeléseihez, alig tudunk szelidebb eriticát a’ magyarnál, m­elly nagy ré­szint sem borsos, sem paprikás, sem eléggé sós, ’s mégis annyira ki van h­iresztelve csípős­ségéről. Legyen a’ nyilvánosság és jobbvéle­mény orgánumainak bíráló ítélete úgy mint illik — szigorú, ’s ím egyetlen egy szobrászunk, haragában önmagát „mi-mű­vé­szek­n­e­k“ (?) „Athrides’ fiának“, ’s tudná az ég minek nem nevezi, ’s minket, kik mit tervéhez szólani bátorkodánk, a’ legalázóbb módon, t­i­g­r­i­s­e­k­­nek, skorpióknak ’s tudálékos urai­­méknak keresztel. Néhai primadonna énekes­nőnk halála fölött búcsúztatót h­at dalmesterle­­gényeivel, ’s a’ temetkezési ünnepre megjelent tisztes gyülekezetet úgy leszidja, mint ha ő a­­dott volna nekünk kenyeret, ’s mi azt bűneink miatt meg nem érdemlenék; ő jeles cselekede­teit , mint török a’ lova’ farkát, egekig dicséri, mi több, üldözött martyrnak kiáltja ki magát! — (O­heh sok művész szeretné, ha igazgatói hatalom-gyakorlással, ’s évenként 8000 p. fo­rinttal üldöznék ! — üldözte őt a’ manó, — de mi soha nem! Nagy dicsőség is egy énekesnőt persequálni! mi nem üldöztük, hanem csak kül­döztük őt — nyakunkról! *) — Festészeink’ e­ *) Minapában valami Crispin alá bujtatott operahős, botrányos de jellemző Búcsunyilatkozatot írt Schodelné’ nevében, és e’ boszúsan kitőrö fi­nale, e’ primadonnás végnyekkentés minket igen mulattatott. Bizony furcsa egy időszakban élünk! A’ halálra kárhoztatott énekesnő , mint Rómeóban Julia, felugrik koporsójából, és siralom-hangjá­val a’ már több ízben megbántott közönséget újra ’s még erősebben sérti; ’s ő, ki minket (és a’ drámai színészeket) rész szellemként üldöze, de azért martyrrá nem tett, ő, kinek még hangcsen­gése is a’ csábitó érez’ pengéséhez hasonlít ; ő mert fölötte álló biráit sértett érdek ’s önzés­re- 58

Next