Athenaeum, 1841/1. félév
1841-05-16 / 58. szám
Első félév. ^mmmmmr ÖTÖDIK ÉV. '^mmmm—II*est, május 16. 1841. 68. szám. Tartalom: Művészeink’, külünösen vándorszínészeink’ martorsága (Vackor Imre). — Fiducia. Folytatás (Kőváry László]. — Tárcza: Halljuk. [Egy m. t. t. I.). — Igazítás és czáfolat [Török János). — Magyar játékszín krónika ..). Művészeink, különösen vándorszínészeink’ martyrsága. Valamint eddigelé a’ valót mindenkor magyarhoz illő őszinteséggel igyekezem előadni, úgy most, czélbavett tárgyamra nézve sem állhatom meg, hogy ki ne mondjam az igazat — mert különben tán az oldalamon fúrná ki magát. — Uraim, ki nem vette észre, hogy, bár még nemzeti művészetünk a’ megindulási kezdetszak’ legelső stádiumán szendereg ’s mind valódi, mind ál művészeink’ követelése, önhittsége , hánykódása, ’s érzékenysége már is tetőpontra hág. Valljon nem szembeötlő dolog-e az, hogy valamennyi művészünk — kivéve a’ költőt, ki mint iróművész, ex professo foglalkodik tollal — körén túl literatorrá, polemicussá fajul, magát üldözött martyrnak hirdeti, ’s minket, kik genierök’ túl hevülő lángjait, kármellözés’ tekintetéből, néha-néha tintával szokjuk lelocsolni, dologhoz nem értő, tudatlan, iskolakerülő, sőt gyakran becstelen criticaszereknek csúfol. Pedig, isten látja lelkünket, aránylag művészetünk’ csekélységéhez, ’s művészeink’ nagyravágyó követeléseihez, alig tudunk szelidebb eriticát a’ magyarnál, melly nagy részint sem borsos, sem paprikás, sem eléggé sós, ’s mégis annyira ki van hiresztelve csípősségéről. Legyen a’ nyilvánosság és jobbvélemény orgánumainak bíráló ítélete úgy mint illik — szigorú, ’s ím egyetlen egy szobrászunk, haragában önmagát „mi-művészeknek“ (?) „Athrides’ fiának“, ’s tudná az ég minek nem nevezi, ’s minket, kik mit tervéhez szólani bátorkodánk, a’ legalázóbb módon, tigriseknek, skorpióknak ’s tudálékos uraiméknak keresztel. Néhai primadonna énekesnőnk halála fölött búcsúztatót hat dalmesterlegényeivel, ’s a’ temetkezési ünnepre megjelent tisztes gyülekezetet úgy leszidja, mint ha ő adott volna nekünk kenyeret, ’s mi azt bűneink miatt meg nem érdemlenék; ő jeles cselekedeteit , mint török a’ lova’ farkát, egekig dicséri, mi több, üldözött martyrnak kiáltja ki magát! — (Oheh sok művész szeretné, ha igazgatói hatalom-gyakorlással, ’s évenként 8000 p. forinttal üldöznék ! — üldözte őt a’ manó, — de mi soha nem! Nagy dicsőség is egy énekesnőt persequálni! mi nem üldöztük, hanem csak küldöztük őt — nyakunkról! *) — Festészeink’ e *) Minapában valami Crispin alá bujtatott operahős, botrányos de jellemző Búcsunyilatkozatot írt Schodelné’ nevében, és e’ boszúsan kitőrö finale, e’ primadonnás végnyekkentés minket igen mulattatott. Bizony furcsa egy időszakban élünk! A’ halálra kárhoztatott énekesnő , mint Rómeóban Julia, felugrik koporsójából, és siralom-hangjával a’ már több ízben megbántott közönséget újra ’s még erősebben sérti; ’s ő, ki minket (és a’ drámai színészeket) rész szellemként üldöze, de azért martyrrá nem tett, ő, kinek még hangcsengése is a’ csábitó érez’ pengéséhez hasonlít ; ő mert fölötte álló biráit sértett érdek ’s önzésre- 58