Athenaeum, 1841/2. félév
1841-10-14 / 46. szám
Tartalom ! Emlékezés Késmákra( Hunfalvi Pál).— Válaszút egy levélre ( Vachott Sándor). — Nincs boszorkány. Folytatás [Nagy Ignácz ). — Tárcza: Hazasértés, hazafiság ( 2 és Döme ). — Literatúrai mozgalmak (S.F. ).— Egyveleg (— 1—) — Jelentés. Emlékezés Késmárkra. *) IV. Hilákó Dániel. Midőn két év múlva Gömör’ határ hegyéről szülő földemet megláttam, ’s ősz Kárpát’ havas ormai előttem felmagasodtak a’ távolban, az öröm könyeket fakaszta arczomra. Szép a’ világ mindenütt, de otthon legszebb ! Miilyen a’ Poprád’ völgye? Örömest felejt az ifjú kora tavaszt, víg nyarat, szőlőt, dinnyét, midőn a’ gyermek’ álmaitól szent bérezeket megpillantja, mellyek’ homlokain felhők boronganak ugyan néha, mintegy teremtés’ titkát rejtők; de ha tiszta égbe nyúlnak, boldog béke néz le rólok, ’s mennyet mosolyg szivedbe. Megint Késmárk fogadott be, ’s a’ primanus előtt Mihálik Dániel tűne föl legelőbb. A’ késmárki főiskola és Mihálik régóta összetársultak a’ képzeletben; egyik a’ másikra emlékezteté, ’s azt hitted, létök is egymástól fűgg. Hanem az egyedeket elhervasztja az idő, ’s hant alá temeti a’ halál, az intézetek maradnak a’ mindig megújuló emberiség’ számára. De a’hantot, melly a’ holtakat fedi, zöldeltesse föl az emlékezet; a’ kifáradtaknak ez jutalma, miután a’ fáradót — mi legnagyobb fizetés volna— méltánylás úgy is ritkán biztatja. A’ melly embert a’ történetek lapjaikba fel akarnak venni, azt saját körülmények emelik a’ közönséges magasságon felül. ’S az többnyire arató, kit a’ megért vetés várt, néha vihar, melly az idők óta meggyűlt elemeket felbontja ’s működésre oszlatja. De csirát nem látott fejlesztés költ; az elemek lassan gyűlnek. Innen az emberiség’ mivelői nem villognak, mint a’ történetek’ áradásiban hullámzó egyedek, kik a’ habbal együtt kelvén és sülyedvén, azt hiszi a’ szem, ők keltik vagy sülyesztik a’ habot; sőt irányzót is vél látni, ki utat mér az árnak. ’S a’ szemlélet’ uralkodását a’ legmélyebben látó történetész is vallja: mihelyt fest, színen jár ecsetje. Külnagyságot lehet mérni, a’ belnagyság megmérhetlen. Első tekintettel látjuk az össze nem hasonlíthatót, ha Newtont és Cromwellt, Kantot és Napóleont képzeljük. Az utasokról fennen szól a’ történet, ’s képben állítja elő, melly ifjúnak, öregnek szép, az elsőket megemlíti ugyan, de képpé bájolni nem tudja. Azonban iró maga magát festi; munkája szól ahhoz , ki megérti ’s addig, míg megérdemli. De a’ tanító, ha nem iró is, bár elméjével három kornak vezeti ifjait, ’s a’ jövendőt leginkább teremti , híre megmaradására , mi az ó és új idők’ vágyai szerint, legragyogóbb díj halandónak, nem sokat tehet. Midőn a’ szobrász kiállítja művét , büszkén vési aljába nevét, midőn a’ tanító ") Lásd Athenaeum’ 1841. II. 17., 18., 10. számait.