Hargitai Tihamér: Bolsevisták Magyarországon (Budapest, 1941)
t. 1919 március 21-én este 9 órakor a Rókus-kórház előtt szivarra gyújtottam. A Rákóczi-út tele volt még hóval s hideg szél fújt. Egy kifestett, hervadt nő a hidegtől könnyes szemekkel vigyorgott reám. Mocskos, zöld kabátján hóvirág volt s didergő kezében rossz esernyő. A Rókus-kórház kapuja elé rekedt csengetéssel mentőkocsi robogott. Egy vasutast emeltek ki a kocsiból, akit a vonat a Nyugati pályaudvaron szolgálat közben elgázolt. A kápolna órája kísértetiesen ütötte a kilencet. Eszembe jutott, hogy ebben a zord időben jólesne egy csésze forró kávé. A Nagydiófa utca elején volt egy rossz világítású kávémérés, ahol jó kávét és mazsolás mákoskalácsot lehetett kapni. Ide tértem be tehát s valósággal felüdített az illatos, meleg kávé. Néhány vers volt a zsebemben, melyet aznap írtam s most a meleg félhomályban át akartam újra olvasni. Alig andalodtam el azonban a versek virágillatától, midőn nagy lármával felpattant a kávémérés ajtaja. Egy lompos pincérféle alak ugrott be az utcáról. Lihegve állt meg a homályos világítású bolt közepén s rekedten, kivörösödve kiabált: — Győztünk! Tíz perc óta bolsevista uralom van! A házakon már vörös lobogó leng! Éljen a proletárdiktatúra! A mákoskalács megakadt a torkomon s iszonyú köhögés ráncigált meg. Első pillanatban meg sem értettem a dikciót és zavartan néztem a furcsa heroldra. A rongyos pincér tovább rikoltozott: —■ Most már a pincér is úr! A főnökök mehetnek a frászba! Én az Emke-kávéházra pályázom! Szakadt gallérjából rút nyaka úgy ágaskodott kifelé, mint a békáé a mocsárból.