Bartha József: Pro Domo. Válasz támadóimnak (Budapest, 1938)
s zem is könyvem 44. lapján jegyzetben. De a cikkíró — úgy látszik — szundikálva olvasott. Kritikusom harmadszor is téved, amikor azt írja, hogy „ez az első olyan irodalomtörténet, amely alkalmazza a kettős neveknek azt a rendszerét, amellyel eddig csak fajvédő lapok hasábjain találkoztunk.“ Bocsánatot kérek, de itt az elsőséget megint magamnak vitatom. Ezt a rendszert t. i. én alkalmaztam először fönt már említett, 1926-ban megjelent munkámban, a „Két nemzedék magyar irodalmá“-ban, amelyet akkor a zsidó és az ú. n. keresztény sajtó egyaránt agyonhallgatott. Mostani munkám tulajdonképen nem is más, mint ennek rövidebb időre (1896-1936) szorított s megbővített kiadása. A kettős nevek alkalmazására egyébként alább (3. pont) még visszatérek s itt erre vonatkozólag csak azt akarom megjegyezni, hogy nem értem, miért kell valakinek családi nevét szégyenlenie? Hiszen ez csak akkor megokolt valamennyire, ha azon a családi néven valami folt van! Kritikusom különben — úgy látszik — maga sincs írásával megelégedve, mert befejezésül az illetékes helyhez kiált annak megakadályozásáért, hogy könyvem „esetleg iskolai kézikönyvként nyerjen alkalmazást." No bizony, hát ifjúságunk — főkép tanári felügyeleten kívül — irodalmunkról csak baloldali felfogású könyvekből kaphat tájékoztatást? Táplálják önök, cikkíró úr, — ha jónak látják — saját zsidó fiatalságukat az Ady-féle költészet erkölcsi miazmáival, a mi magyar ifjúságunknak pedig hagyjanak ezekkel békét! 2. A másik támadás könyvem ellen „A legújabb magyar irodalomtörténet margójára“ címen dr.Kemény (Kohn fia) István tollából a Pesti Napló január 23. számában jelent meg. A felfogás ellentétességénél fogva ő is inkább a munka tartalmi ismertetésére szorítkozik, mert úgy gondolja, hogy ez már magában véve is nyilvánvalóvá teszi az én fejtegetéseim „egyoldalú és tendenciózus“ voltát. Bevallom, hogy én valóban egyoldalú, sőt elfogult vagyok az olyan írói munkásság javára, amelyben az etnikailag jó és az eszthetikailag szép költői kifejezése érvényesül. De mikor a cikkíró föntebbi vádját minden megszorítás nélkül kimondja, nem gondolja meg, hogy ő még egyoldalúbb és elfogultabb az olyan írók javára, akiknek munkássága erkölcsi tekintetben káros és eszthetikai alakítás szempontjából is kifogásolható. Kritikusom azt is kifogásolja, hogy én regényekben s mulattatásra szánt egyéb művekben a szociális gondolatnak, mint korunk uralkodó eszméjének tisztázását is elvárnám. „Szociális eszmék tisztá