Kecskeméti Ármin: A"zsidó" a magyar népköltészetben és színműirodalomban. Bölcsészdoktori értekezés (Budapest, 1896)
A »zsidó« népköltészetünkben és közmondásainkban. Minden nép történeti fejlődésén sajátos szellem vonul végig, határozott egyéni jelleg ötlik szemünkbe. Eredet, vallás, környezet és események hatása érlelik a nemzeti egyéniséget. A sokféle népi tulajdonság egy uralkodó vonássá tömörül, fogalommá alakul, mely számunkra magát a népet jelenti. E kidomborodó faji vagy nemzeti tulajdonság feltűnik úgy az egyéni élet szűk körében, mint az összesség viszonyában a világtörténethez. Az szüli a történelmet, s irányít mindennemű fejlődést. Az átélt idők szelleme egy jelentős fogalommá sűrűsödik, mely nekünk mindent kifejez, a mi a nép tulajdonságainak velejét alkotja, így lesz minden nemzet jellemének sajátossága által fajképpé, s fogalmat jelölve, örökkön él az emberiség szótárában. Szívósság, büszkeség, gyávaság, bölcselkedő szellem, szalmaláng-lelkesedés, örök dicsőségvágy, körültekintő gyakorlatiasság: mindezek például felhozott oly fogalmak, melyekben uralkodó nemzeti tulajdonságokra ismerünk, s így a nép maga is egy-egy tulajdonságot jelent. Mi a zsidó egyéniségének uralkodó, jellemzetes alkatrésze? mily fogalmat jelent számunkra a zsidó? Hagyjuk a származást, faji tulajdonságokat; igaz, hogy a forrásnak természettől adott ize el nem vész, de keveredés s mesterséges hatások által alig ismerszik föl.; épúgy a faji tulajdonság módosul, halványodik, más szellemben nevelődik a viszonyok folytán. Tehát a zsidó eredete nem magyarázza meg a róla élő kedvezőtlen felfogást, hiszen a népben, mely már a történelem kezdetén erkölcsre oktatta az emberiséget, csak nem lakik veszedelmes tulajdonság; már pedig a köznép rossz typusnak ismeri a zsidót. A nép patriarchális életének minden mozzanatában rászorult a zsidóra, vagy különben is meg