Ágoston Péter: Főmesteri Székfoglaló Beszéd. 1911. április 7. (Nagyvárad, 1911)
Testvéreim! Szerte az országban forronganak az eszmék, szerte az országban türelmetlen akcióéhség várja kielégülését. Szerte □-inkban ugyanaz a kép mutatkozik, mint az országban. Ellenségként állanak velünk szemben a profán világ hatalmasai, seregeik már sorakoznak. Hogy egyszerre nem lett szembetűnővé, hogy ki hová tartozik, az ne tévesszen meg. E sorakozásban nem szabad elmaradnunk, de a mi sorakozásunk csakugyan egy cél érdekében történhetik. Amikor bizalmatokból a kalapácsot kezembe veszem, azzal akarom köszönetemet kifejezni, hogy a sorakozásra felhívjalak, hogy akcióéhségünk kielégítésének módjára nézve utat mutatok. Mielőtt azonban erre rátérnék, engedjétek meg nekem, hogy a mi belső életünk szanálásáról, az egység megteremtéséről néhány szót szólhassak. 1. Az első cél, melynek szemünk előtt kell lebegnie, a saját beléletünkben mutatkozó helytelen irányok leküzdése. Köztünk, akik egy tagjai vagyunk, hiányzik a solidaritásnak az a foka is, amelynek az egynézetűek közt minden szervezet nélkül is meg kellene lennie. Mi még sokszor azt az elvet sem tartjuk eléggé szem előtt, hogy egymásnak ne ártsunk, annál kevésbbé azt, hogy egymásnak használnunk kötelesség. Ezt az elvet a tv.-ek a legtöbb esetben könnyelműségből, meggondolatlanságból tévesztik szem elől, de ezt ép oly kevéssé szabad helyeselnünk, mintha szándékosan történik. A másik körülmény, amelyet kifogásolhatni, a discretio hiánya. Nincsenek titkaink, az igaz, de ez mégsem azt jelenti, hogy bármely itt esett megjegyzésről egy negyed óra múlva már az esetleg érdekelt profánok beszéljenek. Ezek azonban bármily nagy hibák legyenek is, mégis eltörpülnek a mellett, hogy egyes tv., magát a szövetséget