É. S.: Vizsgálódások a szabadkőművességben (Budapest, 1915)
Az enyészet szelleme lebeg az emberiség körül, mondja egyik kiváló biológusunk. Igaza van, mert ma vaspatákkal gázol a pusztulás mindenen keresztül, amiért hevülni tudtunk és amit becsültünk, szerettünk. Nekünk, az érző embereknek minden idegszála ennek a nagy világkataklizmának rettentő izgalmában ég és a halált hozó napok mindnyájunk lelkében felfakasztják a rémületet és az érthetetlenség kínjait. Fegyverek vad zaja tölti be a máskor madárdaltól hangos berkeket és a mi véreink százezrével rohannak az írtóztató, de dicsőséges harcba. A rohanó seregek nyomában vérpatakok buzognak elő, ami lelkünket pedig elfogja a kínzó rémület, szívünket megdermeszti a gyászos fájdalom. Igaz, hogy a múlandóság és a halál máskor is környékez, máskor is hervad a virág és pusztul az élet, de máskor az elmúlás és a pusztulás nem lépnek elénk azzal a kínzó és frivol kegy ellenséggel, mim most Most úgy hull az ember, mint őszi délkor a fák levele. A sírok most nem virágágyak, hanem kilométeres árkok, most az emberi élet oly olcsó mint egy töltény, a halál oly természetes, mint a lélegzés.“ A világháború rettentő küzdelmei és irtózatos szenvedései kiváltják a lelkekből a heroizmusnak és az igazi önzetlenségnek fenséges érzéseit, amelyeket a béke napjainak kalmárszelleme és a mindennapi élet alacsony önzése eddig lappangásra kárhoztattak. Méreteiben óriás módon megnövekedett ember áll most előttünk, az ember a maga teljes aktivitásában, aminőnek még soha sem láttuk, aminőnek elképzelni alig mertük volna. Csodálatosan impozáns, a lelket a fenségességig emelő, de egyben meg is rendítő látványt nyújt most az ember ezen gigászi mérkőzésének perspektívájában