Herkules, 1911. január-december (28. évfolyam, 1-20. szám)

1911-01-11 / 1. szám

ugyanazt a mutatványt végzik, ez mégis a ritmus és plasztika, a temperamentum és ízlés különbözőségénél fogva anyira megváltozhat, hogy egész újnak tűnhetik fel. A műkorcsolyázás ilyenképen középhelyet foglal el a sport és művészet között. A kettő határvonala közelében lebeg, majd az egyikre, majd a másikra ka­csintva. Sportnak marad, mint tesztedzés a szabad levegőben, tartalmánál, tárgyánál és kivitelének formá­jánál fogva pedig a művészet irányában mozog. Ha tehát őszintén törekszünk a műkorcsolyázás továbbfejlesztésére a művési irányban, ennnek a ver­senyszabályzatban oly módon adhatunk kifejezést, hogy a szabad mutatványt legalább a bajnoki versenyekben a kötelező gyakorlatok pontszámához közelebb hozzuk és kivitelénél a zenét kötelezővé tes­szük. A sétálás. Nagyon sokan vannak, kik vajmi keveset halla­nak beszélni a testgyakorlatokról s éppen nem tartják magukat sportférfiaknak s mégis mindennap elvégzik szokott testgyakorlatukat, napi sétájukat. A legtöbb idős férfi napi sétája nélkül sem dol­gozni, sem aludni nem tud. Az étkezés után vagy lefekvés előtt a szabadban vagy szobában tett pár lépés testi-lelki üdülést szerez sokaknak. Magam is már abban a korban vagyok, melyben mindnyájan konzervatívak vagyunk és nem is tudom a szokott sétálást más talán üdítőbb és hatásosabb testmozgással felcserélni. A mi ifjú korunkban nem is kínálkozott a testi épség fejlesztésére oly sok mód, mint mennyi most rendelkezésünkre áll. A vívás és ifjabb deákkorunkban a labdázás volt egyedüli sportmulatságunk. De már a jurátus években alig tettünk egyebet testünk üdvéért, mint hogy a városon kívül a mezőkön bolyongtunk beszélgetés közt. Sétáltunk reggel­ és estefelé, ennyiből állott napi munkánk. Ha nem volt azért az egyszerű mozgásnak is elmélete, úgy tudta mindenki, hogy a városon kívül levő útszéli keresztig mennyi idő kell lassú, vagy erős menésben. Vagy úgy tettük edzőbbé a járást, hogy minden lépést erős izomfeszítéssel végeztünk, mikor is alig pár percz alatt fáradttá lett­­ a láb. Még bizonyos költészete, is van az ilyen nyugal­mas mezei sétáknak, mert hisz alattuk született meg ábrándos terveink valamennyije. S az életben felzak­latott kedélyünk a csendes mezők ölén csillapult le. És én azt gondolom, hogy a sétálás meg is fog maradni­­ a mostani sok sport a napokban is az öregebb emberek igazi testgyakorlatának. Mert nem nyújthat még a torna sem a már gyengülő testnek oly kellemesen erősítést, mint a sétálás. Ide nem kell se külön torna­­, amely,• sem vezető, sem semmi előkészület, csak­ idő <és szabad tér. Az egészségtani fontossága a járásnak mindenki előtt ismeretes s főleg a tüdő és lábak természetes mozgásában áll. A másféle testmozgások legtöbbje az emberi szervezetnek nem ily első szükségletei. A járás a helyváltoztatás első neme a testgyakorlatokban is első helyen áll. Mindenesetre helyes dolog a járás által edzett lábak mellett a karokat sem elhanyagolni, de mivel a karoknak testi munkája már kisebb mint a lábaké, ezeknek mozgása már nem is függ annyira egybe az egészséggel. Darvin elmélete itt is érvényesül. A karok felmentetvén az eredeti feladat, a járás alul, elseny­­vedtek szemben a lábakkal. És tovább menve, a szer­vezet jóléte nem is kívánja már meg a karok­­ és lábak egyenlő munkáját. Úgy, hogy a tornázásban kimondott egyenletes testképzés nem helyes, sőt káros. Innen van az, hogy a német tornázásba bevett kar­­erősítő szerek a szervezet romlását idézik elő. Minden tizedik erős tornász idősebb korában vagy szív, vagy tüdőbajt kap. A nehézlégzés a nyújtó és korláttorná­­szok legtöbbjénél fellép. Mindebből tehát az következik, hogy a testgya­­korlatokat csak oly irányban fejlesszük, milyent maga a szervezetünk rendeltetése előír. Már pedig nyilván­való, hogy miután a „fajok kiválása" folytán felmen­tettünk a négylábon járás alól, így még kevésbbé lehet szervezetünk javára a tornász kézenjárás. Miután karunk elsenyvedt, de meg is finomodott lábunkkal szemben, nem lehet a német egyenletes testképzés elvéből kifolyólag e természetes gyengülést gátolnunk és a kart láberőssé tennünk. Pedig a német tornászok már csaknem elérték e fokot, mikor kézen járnak. Ezért tehát mi sokkal inkább hajlunk a praktikus angolok athletikája felé, hol a lábjárásra, a ki eme­lésre alakulása számbavétetik és testgyakorlatunkban a természetes mozgások szerepelnek. A járás, futás, ugrás, dobás és ütés (labda) teljesen elégségesek a testi erősödésre a­nélkül, hogy a szervezet kárára lehetnének. És mint az angolok, úgy én is a járást tartom a legüdvösebb testedzési módnak, mely a bölcsőtől a sírig állandó mindennapi testgyakorlatunk lehet. Sétálni kell tehát gyermeknek, ifjúnak és öregnek egyaránt, de úgy, hogy a fáradtság érzetét s ne a bágyadtságot érezzük. Azaz nem oly lassan kell sétálnunk, hogy az izmok az egész szervezettel együtt lankadjanak el a gyenge munkában, hanem, hogy a megfeszített mun­kában eleven vérkeringés álljon be s a fáradságot ne kisérje lelki unottság, sőt szellemünk is felfrissüljön a rendesnél gyorsabb mozgásban. Az ilyen mindennapi sétálás mellett éltek apáink majd százados kort s nem a­ tüdő és szivrontó német torna mellett. Sétáljunk, fussunk, ugráljunk, dobáljunk, labdá­zunk és én azt hiszem, ezzel eleget tettünk testünk ,épségének.. . , Dr. K. L.

Next