Herkules, 1913. január-december (30. évfolyam, 1-20. szám)

1913-01-15 / 1. szám

A beosztás úgy történik meg, hogy délután 3—6-ig félóránkint ötvenes turnusokban bocsátják be a tanulókat a medencébe. Rendelkezésre áll kellő számú úszómester, akik a tornatanutók előkészítése után (szárazon való előgyakorlatok) azt remélik, hogy 16—17 lecke után mindenkit megtanítanak úszni- Mivel pedig hetenkint két lecke lesz, ezért, remélik, hogy két hónap alatt (januárban és februárban) végeznek a tanulók egy nagy csoportjával és azontúl következik a másik tanuló sereg. Hetenkint 18 úszóórában 18-szor 50 tanuló, azaz 900 tanuló tanulhat úszni egy-egy fürdőben és 2700 tanuló összesen a három fürdőben. Ennyi tanuló két hónap alatt megtanul úszni. Március és áprilisban szintén 2700 tanuló és május—júniusban megint 2700 tanuló, tehát a most folyó tanévben 8100 tanulót tanítanak meg úszni. Olyan tanévben, mikor szeptemberben kezdik meg az úszás tanítást, három fürdőben 13.500 tanulót lehet megtanítani úszni. A korcsolyázás múltja. A mulatságos testedzés legtöbbje a fárasztó munkából alakult. Az állatok és emberek ellen viselt harcz és az élet terhes munkája a művelt társada­lomban a nagy ember üdvös játékává lett. A civilizáczió a természeti s gépi erőkkel helyet­tesítvén a nyers emberi erőt, ezt ez által el is sat­­nyítja, de helyrepótlására ugyanarra utal, mely alul feloldott, a testi munkára. Az élvezetes korcsolyázás múltja sem volt más, mint terhes munka; a téli időben közlekedési mód a síkos talajon. Ki az első korcsolyát felkötötte, bizon­­nyal nem a mulatságos tovahaladásnak örült, hanem annak, hogy sietős, fárasztó járását megkönnyítő és gyorsítá — A nagy folyamok és tavak vidékein az erős télben a közlekedési ezközt a korcsolyázás ké­pezi, főleg a szegényebb sorsúaknál. A korcsolyázás múltja tehát minden valószínűség szerint már az ős­régi korban keresendő főleg a jégfedett északi vidé­keken, hol a természet legerősebben nógatta az embert, hogy keressen magának a síkos talajnak meg­felelő közlekedési eszközt. S csakugyan a korcsolyá­zás ősi hazája Skandináviában, Hollandiában van. Itt fejlődött ki, itt érte el a bámulatos tökélyt és innen járta be diadalmasan az egész világot. Hanem azt hisszük, hogy hazánkban is már régen korcsolyáztak. Mert ugyancsak nem hihetjük, hogy a somogyi és ba­ranyai csontkorcsolyája és az erdélyi székelyek fa­talpa, melyeket már rég ideje használtak, az északi népektől kölcsönöztetett volna. Ezzel szemben ugyan sokáig azon a nézetben volunk, hogy a korcsolyázás csak a vas használata óta fizetik, mert nem is tekintettük a csont és fa jé­gen való közlekedési eszközöket a mostani korcsolyák elődjeinek. Ezen nézet azonban helytelennek bizonyult, Németországban ugyanis kőkorszakbeli ásatások alkal­mával oly lócsontokból készült élesre fent s két vé­gén átlyukasztott szerekre találtak, melyeket nyilván jégen való járásra, helyesebben korcsolyázásra hasz­nálhattak. A csont­korcsolyák alkatából azon következtetést lehet vonni, hogy a korcsolyázók csak hegyes botok segélyével használhatták a jégen, minthogy a csont­korcsolyák nem eléggé élesek s így, hogy tovább mozdulhassanak, támasztékra szorulnak. A Boden­ten, Reichenau szigetén ehhez hasonló korcsolyázás még mai napig is fentartotta magát. Itt a parasztok ugyanis a tón keresztül úgy szállítanak fát, hogy a szánkó hátuljára állva, hosszú botokkal mozdítják előre a gyorsan tova lejtő­ járművet. S nálunk Erdélyben is, a Maros mentén, több helyen így szállítják a fát, csakhogy a szánkó orrán állva taszítják előre a terhet. A csont­korcsolyákról még más emlék is maradt fenn korunknak, Anderson György, a londoni Skating­­club egykori elnöke Londonról írt régi leírásában ugyanis ezeket mondja: „A City bástyái alatt levő mocsarakon télnek idején játszani szokott a fiatalság. Néhányan neki iramodnak és csuszkálnak a jégen, mások csontot kötnek talpaik alá és hosszú, éles­ I hegyű botok segélyével oly gyorsan lejtenek végig a tón, mint madár repül a levegőn­. Ezen időben azonban, melyről e sorok szólnak, a korcsolyázás e­leme már Hollandiában is fizetett, sőt talán nálunk is. És így nem mondhatjuk egész bizonyossággal, hogy a korcsolyázás legelőbb Hollan­diában gyakoroltatott, hanem azt kell feltennünk, mi ily esetekben a legvalószínűbb, hogy ugyan egy idő­ben teljesen függetlenül, több helyen egy azon módú művelődési fejlődés állott elő. Ép ilyen tén­nyel ta­lálkozunk a nyilazás történetében is. Más népek és más világrészekben egészen függetlenül egymástól ugyanegyféle nyilak vannak használatban. A korcsolyázás a különböző fekvésű helyeken különbözőkép fejlődött ki. Tengerek, tavak és csator­nák vidékein, hol télidőn mértföldnyi hosszú jég­pályák vannak, a gyors­ s távkorcsolyázás fejlődött ki leginkább. Minthogy az ily vidékeken a korcsolyá­zás nemcsak kellemes élvezet, de közlekedési eszköz is és nem csak az úri osztály, de a köznép is gya­korolja. Oly vidékeken azonban, melyek sebes folyók és folyamok mentén vannak s oly vidékeken, hol vi­zek egyáltalában nincsenek s csak mesterséges tava­kon, kiöntésen gyakoroltatik a jég­sport; az ily he­lyeken csak a mű­korcsolyázás indulhatott fejlődésnek. A mű­korcsolyázást különben többnyire nagyobb vá­rosokban űzik, hol a korcsolyázók nagy számánál fogva korcsolya-egyletek alakulhatnak. Magyarországon is a műkorcsolyázás főleg csak 3

Next