Korunk 1963 (22. évfolyam)

1963 / 1. szám - A költő szerelme - BONCZA BERTA ismeretlen levele

A KÖLTŐ SZERELME Halványan lila, kettéhasított lapokon Boncza Berta zsúfolt sorai: itt fekszik előttünk egy „szerda“ időjelzésű levél. Címzettje Lám Béla, az egykori szerelmes ifjú, aki helyett a szép csúcsai „várkisasszony“ Ady Endrét választotta. .. Ami személyi a levélben, az régen a múlté, ami azonban a levélíró ábrándos önfeláldozáséra, a költő társul­ vállalására vonatkozik ebben a mindmáig ismeretlenül rejtőző vallomásban, az több mint személyi: az irodalomtörténeté. Részleteket emeltünk ki, s ahol kel­lett, mai formába tettük, anélkül, hogy a szókat megbolygattuk volna. Immár időtlen­ örökkévalón visszhangzanak. „... én leszek a napfény, az utolsó csók...“ ... Én mikor szerelmet érzek és vallok, az egy nagy, csodálatos érzés, és nem úton-útfélen adható és kapható érzésecske, olcsó­ság-ráadása egy-egy szép véletlennek — de érték. Nagy, megbecsül­hetetlen érték. Vergődések, könnyek, szenvedések, igaz mély fáj­dalmak, álmok, csalódások árán épült fel az én lelkem, s ha azt adom Valakinek — legyen annak szent az és sérthetetlen. Te pedig Szívem úgy kezdted nézni, mint egy megunt, kedves haszontalanságot, valamit, ami feszélyez, amit szabályozni, irányí­tani, nevelni kell — s én kicsit szemlesütve álltam dörgő profesz­­szoros ítéleted, nevelésedet, s a Mariska néni* oktatásait hallgatva mint egy gyermek — pfuj, de szégyenlem —, hiszen ez hasonló az Ember tragédiája phalanster korszakához, mikor Michel Angelo kikap, mert a székét megfaragja. Gyönyörű volt és gyönyörű ne­kem ma is az álmunk, s az okos gyermekek sohasem álmodnak az álom valószínűségéért , de a szépségért. Azt, hogy mi lesz, mint lesz három év múlva, ma nem tudhatjuk kisfiam; lehet, hogy én se leszek soha feleségnek, józan, normális, kedves, komoly úriasz­­szonynak való, lehet, hogy teljesen bohém életű művész asszony le­szek, önálló, független és tehetséges, esetleg az árnyéka — egy nagy, haldokló félistennek, esetleg a fanatikusok vak hite összeszövi az életünket, s egy nagy emberi roncsnak én leszek a napfény, az utolsó csók, s két drága sokat sírt szemnek véletlen és fehér le­­csukója. Ki tudja? ... Hogy tart az élet valamiért, vakon hiszem. Mert meg­győznek a megpróbáltatások, a sohase közönséges szenvedéseim s az örömeim nagyszerűsége. S hogy a genialitásom s az ezzel járó testvér könnyelműségem nem biztos kezű kormányosa szédítő len­dületekkel teli lelkemnek, s koromat meghaladó, önmagát pusztító belső égésemnek — azt is jól tudom. Életem ma — a város, jön egy-egy észbontón szép ünnep, óra, hangulat, amikor megrészegülök a lelkem, egy másik lélek s a be­állítás szépségétől — s ilyenkor döbbenve kérdem, mi lesz a finálé? * Szádecky Lajosné: 54

Next