Korunk 1966 (25. évfolyam)

1966 / 4. szám - TUDOMÁNYOS SZEMLE - CSETRI ELEK: Táncsics kézirat Kolozsváron

és élesen támadta a megalkuvókat, akik a Habsburg­­dinasztiával való kiegyezésre törekedtek. Nem vélet­lenül végeztette ki „in effigie“, azaz függesztette bi­tófára arcképét Haynau rémuralma. Táncsics a haláltól megmenekült ugyan, de csaknem egy évtizedig bujdosnia kellett. A Habsburg-abszolu­­tizmus ügynökei folyton keresték, de nem sikerült ötletesen álcázott búvóhelyét felfedezniük. Forradalmi tevékenysége rejtőzködése idején sem szünetelt egy percre sem, egymásután vetette papírra harcra lelke­sítő írásait és népszerűsítő munkáit. Már ekkoriban elkezdett dolgozni önéletírásán, amely egy forradal­már életének eposza, s Életpályám címen vált is­mertté. Nyolc évi bujdosás után amnesztiát kapott ugyan, de a bécsi Polizeidirectio azután is szemmel tartotta. Az 1859-es esztendő nemzetközi eseményei és a Bach­­rendszer bukása után Ausztria népei sorában forra­dalmi fellendülés támadt, és ezen a talajon Táncsics a háttérből irányította a munkásság és diákság mozgal­mait. Ezzel kapcsolatban írja hősünk, hogy ő látta: „az érett férfiak szellemi forrongásban vannak, tes­­pedésükből életre ébredtek, és ezt a magam eszméjé­nek terjesztésére kedvező körülményül ismertem föl.“ (Életpályám. Kolozsvár, Lepage kiadás, é. n. 195.). Táncsics úgy érezte, hogy elérkezett a cselekvés időpontja, az önkényuralom elleni szabadságharc pil­lanata. Táncsics és társai 1860-ban arra számítottak, hogy a francia—olasz szövetség és Ausztria között nemrég befejeződött háború után tovább éleződnek az ellentétek, és egy újabb európai konfliktus elhozza a szabadságharc megindításának óráját. Ezért elővette és lerövidítette a bujdosás idején írott Hét nemzetiség szövetségét, melyben Kossuth és Balcescu példájára a reakciós abszolutizmusok lerázására, összefogásra és harcra hívta fel a délkelet-európai népeket, ma­gyarokat, románokat, szerbeket, cseheket, olaszokat és lengyeleket. Ebben a forrongó légkörben fogalmazta meg Forra­­radalmi katekizmusát, melyben a szabadságharc fel­tétlen jogosságát és szükségességét hangsúlyozza, meg­alkotva az elkövetkezendő forradalom elméleti téte­leit és gyakorlati feladatait. Kis kátéjának címe is mutatja, hogy megírásakor a francia forradalom és a Martinovics vezette jakobinus mozgalom példája le­begett Táncsics szeme előtt. Röpiratának első „szakasza“ A forradalomról ál­talában szól, a másodikból pedig kiderül, hogy a so­ron következő forradalom 1848—49 folytatása, célja a habsburg-lotharingiai ház trónfosztása és a függet­lenség kivívása. A harmadik „szakasz“ A forradalom győzedelméhez kellő módok sorában hangsúlyozta a néptömegek szerepét és a szervezkedés jelentőségét, a pénz és a fegyver szükségességét, a forradalmi el­mélet terjesztésében pedig a sajtó jelentőségét. A Forradalmi katekizmus és az ahhoz kapcsolódó proklamáció programjával harcba induló mozgalmat még a fegyveres harc kirobbanása előtt felfedezték, vezetőit — élükön Táncsiccsal — 1860. március 15-én letartóztatták, és hazaárulás vádjával bíróság elé állí­tották. A hat vádlott sorában volt, többek között, Zaj­­zoni Rab István, a csángó eredetű költő és Dra­ krónika Ha egy könyv jó, még nem jelenti azt, hogy vita is fejlőd­het körülötte — állapította meg bevezetőül Matei Vălines­­cu—, viszont Breban regénye, bár mindenfelől kedvező bírá­latot kapott, alkalmat ad arra, hogy az igenlő vélemények az igenlés indoklása és értelme­zése körül összecsapjanak. A Francisca jelentékeny belső energiával rendelkező, nagy in­tenzitású hősöket elevenít meg a szocialista építés éveiben. Horia Bratu mégis felvetette a kérdést, hogy minden külső motiváltság ellenére is, ő nem látja eléggé meghatározottnak a regény hőseiben feszülő ener­giák hova­ irányulását, nem tud tisztán felelni arra: miben hisz­nek e regény hősei? E kérdésre Paul Georgescu felelt, elemez­ve, hogyan kapcsolódnak ezek a hősök a konkrét hazai társa­dalomhoz, s hogyan indulnak el ennek az útján. Szó esett a hősök „bel­ső erkölcsi gigantizmusáról“, amely által az író valóságos „eposzi hősöket“ teremt, s ele­mezték a regény újszerű, nem annyira a francia, mint inkább a német regényhez (Thomas Mann) közelítő vonásait, szem­betűnő intellektualitását is. Mindent összevetve, joggal ál­lapította meg a kritika, hogy Breban regénye „egy nem min­dennapi tehetség“ jelentkezésé­nek bizonyítéka, olyan mű, mely „szerzőjét a háború utáni regény legjelentősebbjei közé helyezi“.

Next