Korunk 1966 (25. évfolyam)
1966 / 4. szám - TUDOMÁNYOS SZEMLE - CSETRI ELEK: Táncsics kézirat Kolozsváron
és élesen támadta a megalkuvókat, akik a Habsburgdinasztiával való kiegyezésre törekedtek. Nem véletlenül végeztette ki „in effigie“, azaz függesztette bitófára arcképét Haynau rémuralma. Táncsics a haláltól megmenekült ugyan, de csaknem egy évtizedig bujdosnia kellett. A Habsburg-abszolutizmus ügynökei folyton keresték, de nem sikerült ötletesen álcázott búvóhelyét felfedezniük. Forradalmi tevékenysége rejtőzködése idején sem szünetelt egy percre sem, egymásután vetette papírra harcra lelkesítő írásait és népszerűsítő munkáit. Már ekkoriban elkezdett dolgozni önéletírásán, amely egy forradalmár életének eposza, s Életpályám címen vált ismertté. Nyolc évi bujdosás után amnesztiát kapott ugyan, de a bécsi Polizeidirectio azután is szemmel tartotta. Az 1859-es esztendő nemzetközi eseményei és a Bachrendszer bukása után Ausztria népei sorában forradalmi fellendülés támadt, és ezen a talajon Táncsics a háttérből irányította a munkásság és diákság mozgalmait. Ezzel kapcsolatban írja hősünk, hogy ő látta: „az érett férfiak szellemi forrongásban vannak, tespedésükből életre ébredtek, és ezt a magam eszméjének terjesztésére kedvező körülményül ismertem föl.“ (Életpályám. Kolozsvár, Lepage kiadás, é. n. 195.). Táncsics úgy érezte, hogy elérkezett a cselekvés időpontja, az önkényuralom elleni szabadságharc pillanata. Táncsics és társai 1860-ban arra számítottak, hogy a francia—olasz szövetség és Ausztria között nemrég befejeződött háború után tovább éleződnek az ellentétek, és egy újabb európai konfliktus elhozza a szabadságharc megindításának óráját. Ezért elővette és lerövidítette a bujdosás idején írott Hét nemzetiség szövetségét, melyben Kossuth és Balcescu példájára a reakciós abszolutizmusok lerázására, összefogásra és harcra hívta fel a délkelet-európai népeket, magyarokat, románokat, szerbeket, cseheket, olaszokat és lengyeleket. Ebben a forrongó légkörben fogalmazta meg Forraradalmi katekizmusát, melyben a szabadságharc feltétlen jogosságát és szükségességét hangsúlyozza, megalkotva az elkövetkezendő forradalom elméleti tételeit és gyakorlati feladatait. Kis kátéjának címe is mutatja, hogy megírásakor a francia forradalom és a Martinovics vezette jakobinus mozgalom példája lebegett Táncsics szeme előtt. Röpiratának első „szakasza“ A forradalomról általában szól, a másodikból pedig kiderül, hogy a soron következő forradalom 1848—49 folytatása, célja a habsburg-lotharingiai ház trónfosztása és a függetlenség kivívása. A harmadik „szakasz“ A forradalom győzedelméhez kellő módok sorában hangsúlyozta a néptömegek szerepét és a szervezkedés jelentőségét, a pénz és a fegyver szükségességét, a forradalmi elmélet terjesztésében pedig a sajtó jelentőségét. A Forradalmi katekizmus és az ahhoz kapcsolódó proklamáció programjával harcba induló mozgalmat még a fegyveres harc kirobbanása előtt felfedezték, vezetőit — élükön Táncsiccsal — 1860. március 15-én letartóztatták, és hazaárulás vádjával bíróság elé állították. A hat vádlott sorában volt, többek között, Zajzoni Rab István, a csángó eredetű költő és Dra krónika Ha egy könyv jó, még nem jelenti azt, hogy vita is fejlődhet körülötte — állapította meg bevezetőül Matei Vălinescu—, viszont Breban regénye, bár mindenfelől kedvező bírálatot kapott, alkalmat ad arra, hogy az igenlő vélemények az igenlés indoklása és értelmezése körül összecsapjanak. A Francisca jelentékeny belső energiával rendelkező, nagy intenzitású hősöket elevenít meg a szocialista építés éveiben. Horia Bratu mégis felvetette a kérdést, hogy minden külső motiváltság ellenére is, ő nem látja eléggé meghatározottnak a regény hőseiben feszülő energiák hova irányulását, nem tud tisztán felelni arra: miben hisznek e regény hősei? E kérdésre Paul Georgescu felelt, elemezve, hogyan kapcsolódnak ezek a hősök a konkrét hazai társadalomhoz, s hogyan indulnak el ennek az útján. Szó esett a hősök „belső erkölcsi gigantizmusáról“, amely által az író valóságos „eposzi hősöket“ teremt, s elemezték a regény újszerű, nem annyira a francia, mint inkább a német regényhez (Thomas Mann) közelítő vonásait, szembetűnő intellektualitását is. Mindent összevetve, joggal állapította meg a kritika, hogy Breban regénye „egy nem mindennapi tehetség“ jelentkezésének bizonyítéka, olyan mű, mely „szerzőjét a háború utáni regény legjelentősebbjei közé helyezi“.