Korunk 1975 (34. évfolyam)
1975 / 8. szám - LÁTÓHATÁR - Költők, hidak (Irodalmi Szemle, 1975. 4.)
mindenfajta motivációját, az újra beleesik a szükséglet és az ösztön vagy a szükséglet és egy intézményesített erő összetévesztésének csapdájába. Leszűkíteni a motivációt a környezet viszonyaira visszatérést jelent a redukcionizmus tévedéseinek szövevényébe. A szükséglet eléggé meghatározottan kötődik a szervezet belső palzióihoz, de ezeket vagy kiváltja, vagy ezek eredménye: a szexuális szükségletben pl. a tendencia megelőzi a szükségletet, de külső személy (tárgy) is kiválthatja; az éhségben az evés szükséglete megfelel egy hiánynak, és arra kényszeríti az alanyt, hogy megszüntetésére külső tárgyat keressen. Ha a szükséglet motivációjában az igény a természetből, a szervezet életéből ered, akkor szükségességről van szó, ha a szociális életből, akkor kötelezettségről. A szükséglet-kötelezettségek nem érthetők meg anélkül, hogy ne állítanánk párhuzamba az aspirációkkal, amelyek vele egy tárgyra vonatkoznak. A táplálékszükséglet-aspiráció, aspiráció az ünnepre, a társadalmi előrehaladásra, a megbecsülésre, a találkozás örömére, a szabadságra... Így a legérdektelenebbnek mondott értékek a mindennapi élethez kapcsolódnak, és nem választhatók el tőle. Minden szükséglet tárgy aspirációvá válhat, minden aspiráció-tárgy szükséglettárggyá. Szükséglet és aspiráció hasonló tendenciájú kifejezések, de ellentétesek is lehetnek. Az életbevágó szükségességhez viszonyítva a társadalmi kötelezettség mind fontosabb helyet foglal el. Amikor egy gyermeket arra köteleznek, hogy iskolába járjon, akkor a nevelés szükséglete már törvény kötelezettséggé vált, ez szociális jellegű egyéni kötelesség. Minden egyéni képek, modellek, reprezentációs és értékrendszerek, a közeg kényszerítései vesznek körül, amelyek meghatározzák és kötelezettségeket rónak rá, s amelyeket személyesnek hisz. Ám ezek a kötelezettségek csupán személyesített szociális kötelezettségek. Egy magatartáskódról van szó, amelyet a társadalom dolgoz ki. A kötelezettséget az állam képviselői vagy más intézmények ellenőrzik. Az állam, jellegétől függően, többé-kevésbé hűen képviseli a lakosság vagy — leggyakrabban — a hatalmon levő csoportok érdekeit. Fel kell figyelnünk a kétértelműségre — mondja Chambart de Lauwe —: a tőkés állam képviselői a gyermek iskoláztatásának szükségletéről beszélnek, de vajon a gyermek szükségletéről van-e szó, vagy a hatalom érdekéről, amely egy meghatározott gondolkodásmódot kényszerít a gyermekre? Az aspirációk főleg az egyéni életet érintik; így van ez akkor, amikor a szabadság, a kultúra szükségleteiről van szó, amelyek tulajdonképpen aspirációk, és csak lassan alakulnak át szükségletekké. Természetesen a szükséglet és a szükségesség sosem lesz a forradalmi cselekvés egyetlen kiindulási pontja. A kötelezettség-kényszer fontosabb ugyan az életbevágó szükségesség-kényszernél, de kényszer marad és elidegenedés, amelyből a kiút: a szükségletek tudatosítása. Bár a szükségletek vakon hajszolják az embereket, s így könnyű mesterségesen kreálni és manipulálni őket, a tudatosítás első (feltételes) lépés lehet a felszabadulási folyamatban, de nem lehet maga a szabadság. B. G. KÖLTŐK, HIDAK (Irodalmi Szemle, 1975. 4.) József Attila születésének 70. évfordulóján érdekes dokumentumokat idéz Szántó György a költő szlovák barátjának, Anton Strakának a hagyatékából. Közismert, hogy a csehszlovák diplomata mily sokat tett a népek és kultúrák egymáshoz közelítéséért, s ebben milyen szerepe volt éppen József Attilának. Straka gépiratban fennmaradt, 1940-es előadásában (Az új magyar költészet többek közt ezt írta: „Józsefhez fűződnek budapesti tartózkodásom legszebb személyes emlékei. Nagy érdeklődéssel figyelte a szomszédos népek, különösen a csehek és a románok költészetét.“ A Vera Straková megőrizte hagyaték legmeglepőbb felfedezéseit, József Attilát ábrázoló ceruzarajz (szerzőjükre egyelőre csak következtetni lehet, mindenesetre nem ismert művész munkáiról van szó), a mellettük található újságkivágások, kéziratok sem érdektelenek azonban. Győry Dezső József Attila-nekrológjából például megtudjuk, hogy Straka kezdeményezésére 1937 novemberében gyűjteni akartak Prágában és Pozsonyban, a nagybeteg költőt ugyanis Stósz-fürdőre, a stószi fenyvesekbe szerették volna hozni, legalább két hónapra. A szárszói tragédia néhány nap múlva tárgytalanná tette e szép emberi-baráti gesztust. Gesztus, sőt annál több: politikai tett volt Straka 1940. februári Ady-előadása is a prágai Ady-esten, amelyen Bartók Allegro barbaro című szerzeményét is előadták — a német fasisztáktól már elfoglalt cseh fővárosban.