Korunk 1979 (38. évfolyam)
1979 / 3. szám - LÁTÓHATÁR - Mitől fiatal a kritika? (Luceafărul, 1978. 50.)
szemléleten, amelyben Ady európai öszszefüggései csakis vagy elsősorban a francia posztszimbolizmus koordinátái között érvényesek. Bányai „bizonyos értelemben a szimbolizmuson kívül“ igyekszik elhelyezni a költőt, motívumvilágának eredetét inkább a korszellemmel, mint a korstílussal magyarázza. Krleza Ady rokonait 1930-ban ott fedezte fel, ahol Alekszandr Bioktól Rilkéig, a lengyel és a cseh költőktől a szlovákokig és a horvátokig kialakult egy új költői zóna, az érzékenységnek egy olyan, addig ismeretlen közege, amelyben a szófűzés szokatlan merészsége nagy történelmi energiáktól fűtött tartalmakat tár fel. Krleza szakított a tanulmány megírásakor már hagyományossá vált besorolással, amely dekandenciát vélt felfedezni ott, ahol valójában „három ingeniózus lírikus, három ember, három faj: az osztrák (katolikus) Rilke, a zsidó Kraus és a kálvinista magyar Ady a középeurópai tények ugyanazon állapotát differenciálják, három különböző módon“. Joggal állapítja meg Bányai János, hogy „ennek az összefüggésnek a felismerése Krleza tanulmányának egyik legfontosabb eredménye“. Ugyancsak figyelemre méltó az a konklúziója, hogy a Krleza által tanulmányozott alkotók élményvilága, valóságérzékelése nem érthető meg a Monarchia szellemi légköre nélkül; ha lázadásuk módja és lázító energiájuk hőfoka szerint nagyon is különböznek egymástól, ez a közös mozzanat életművük genezisének azonosságára figyelmeztet. MITŐL FIATAL A KRITIKA? (Luceafărul, 1978. 50.) A Luceafărul kollokviumainak sorában egy mindenképpen érdekes megbeszélésről olvashatunk: öt fiatal kritikus (Dan Alexandru Condeescu, Paul Dugneanu, Valentin F. Mihailescu, Artur Silvestri, Doina Uricariu) ad számot arról, hogy a romániai irodalmi életben az új kritikai módszerek fogadtatása, illetve elsajátítása milyen körülmények között történik, és e módszerek alkalmazásának milyen — esetleg európai méretben is — eredeti vonásai vannak. A romániai irodalmi életben (a nyelvészeti strukturalizmus és az orosz formalista iskola eredményeiből kiindulva) az új kritika mint metanyelv határozza meg magát, s elsősorban az immanens kritika megvalósítását tekinti feladatának. A jelenség aligha kulturális importé vagy „divatjelenség“; előzményei a hatvanas évekre nyúlnak vissza. Mint minden organikus folyamat, e jelenség is rendkívül lassan bontakozott ki. Természetesen az új kritika nyelve erős közegellenállásba ütközik, mivel technicistának és finomkodónak tűnik, s mivel az újságkritikán nevelkedett olvasó épp azt nem érti meg, hogy a kategóriarendszer lényegében a módszer legsajátosabb eszközrendszere. A kulturális előítéletek szerkezete és a tárgyi ismeretek hiánya (a szakmán belül is!) oda vezet, hogy a strukturalista szemlélet kétségtelenül eredeti és egyéni szempontokat képviselő előfutárait (D. Caracostea, Mihail Dragomirescu vagy részben Tudor Vianu) is idegenként kezeljék, vagy — mint Vianu esetében — csak részben ismerjék el. Ehhez járul hozzá az is, hogy a kritikus, aki fölkészülését az egyetemen kezdi, többnyire kétszeresen is hiányos ismeretekhez jut. Egyrészt elméleti felkészültsége egymáshoz alig kötődő teóriák halmozásából áll, másrészt irodalomtörténeti tudása jó előre elrendezett, címkézett művek panoptikuma. Mindkét esetben a kortárs irodalmi struktúrát valahogy nagyon távolról, minimalizálva vagy dinamizmusától megfosztva szemléli — és akkor választhat: vagy kialakít egy ténylegesen célszerű módszert, vagy pedig belesüllyed a — főleg Calinescu-epigonokból álló — átlagba. Persze, létezik egy harmadik áramlat is, mely valóban alkotó módon viszi tovább Calinescu örökségét, de ez többségében a „régi gárda“ kritikusaiból áll (Edgar Papu, Al. Piru, Adrian Marino, Nicolae Balotă stb.). Az új kritika kialakulásában természetesen nem feledkezhetünk meg a folklór- és az etnográfiai kutatásokról, amelyek Solomon Marcus, Paul Miclău, Mihai Pop, Savin Bratu, George Ion Coteanu és mások irányítása alatt folytak, az Univers kiadó tevékenységéről, valamint a Secolul 20, az Echinox és a Cahiers roumains d’études littéraires szerepéről sem. Lényegében itt alakult ki, itt folytatja tevékenységét az új kritikusok zöme. Az új kritika nem vonhatja ki magát a modelláló törekvések hatása alól (különösen ama törekvések játszanak itt fontos szerepet, amelyeknek ismeretelméleti kiindulópontjuk van), nem szorítkozhat saját elhivatottságára sem, mivel a romániai irodalom közege sajátos feladatok elé állítja: egy elavult irodalmi modell revíziója a cél, amit maga elé tűzött, és ezt a történelmi és irodalmi struktúrák immanens vizsgálatával kívánja elérni. A kritika nem vigasztalhatja magát azzal a leibnizi gondolattal, hogy világa a legjobb az összes lehetséges világok közül, hogy ez a világ egy előre meghatározott harmóniával rendelkezik (elhivatottság, tehetség), amikor még e gon