Korunk 1979 (38. évfolyam)
1979 / 3. szám - LÁTÓHATÁR - Krleža Ady-értelmezéséhez (Híd, 1978. 12.)
ről irányított, egyensúlyi reformpolitikát. Az abszolutista hatalom ezért inkább középszerű emberekre épít, s miután minden nagyobb formátumú értelmiségit sikerült elszigetelnie, arra panaszkodik, hogy nincs kire támaszkodnia reformpolitikája megvalósításában. A Martinovics típusú értelmiségi a jóhiszemű együttműködés lehetetlenségét felismerve nem a kivonulás alternatíváját választja, képtelen ugyanis feladni cselekvő ambícióját. Kiindulópontja továbbra is az az elv marad, hogy „változtatni csak belülről lehet“, „aki cselekedni akar, annak belül kell lennie“. Bízva önfegyelmében és játéktehetségében, a beépülés, az ügy érdekében vállalt mimikri vagy éppenséggel a kettős játék útját választja. Az abszolutista szervezet besúgóhálózatának tagjaként a beépülő reformizmus illúziója élteti, nagyfokú önkontrolljára támaszkodva bízik abban, hogy erkölcsi talajvesztés és általános személyiségtorzulás nélkül fogja tudni nem egészen tiszta eszközökkel is szolgálni a reformizmus tiszta ügyét. Ez a magatartásmód azonban nem számol a cél és eszköz kettősségének jól ismert csapdájával. A beépülő kompromisszum logikájából következik, hogy a „gazda“ egyre többet kíván: a cselekvéshez szükséges bizalom megtartásáért az egyénnek egyre többet kell nyújtania, úgyhogy végül, az eszközök terén tett engedmények az önhitelesítés érdekében hozott áldozatok már akkorák, hogy az egyént objektív és szubjektív értelemben is alkalmatlanná teszik az eredeti cél képviseletére. Életpályáját ettől a pillanattól kezdve különös kettősség határozza meg: az ügy hatékony szolgálatára — önkontrollvesztése miatt — már nem elég „jó“; hatalmi „bebocsáttatásához“ — elvei és koncepciója révén — még mindig túl „jó“-nak számít. Amint nyilvánvalóvá válik az abszolutista szervezet reformpolitikájának válsága, s a beépülő reformizmus illúziója is szertefoszlik, az autonóm értelmiség és az abszolutista szervezet útja radikálisan elválik egymástól. A bürokratikus szervezettel szembeforduló (és már csírájában elfojtott) radikalizmus a közéleti szerepeket egyértelművé csupaszítja. A bürokratikus szervezet embere igazolva látja a szabadgondolkodó értelmiséggel szemben táplált előítéletét, s egyértelműen alárendeli magát a hatalmi abszolutizmusnak. A történelmi küldetésétől „elválasztott“ értelmiségi pedig már csak a feltétlen behódolás és a mártíromság között választhat. A behódoló önmagát túljátszva próbálja jóvátenni korábbi „bűneit“, a mártír szégyellni kezdi korábbi rugalmasságát is. A Martinovics típusú értelmiségi sorskonfliktusának igazi tragikuma Hankiss Ágnes szerint nem a vértanúságban teljesedik ki — ez már csak egy szétesett élet optimális befejezése —, ez a tragikum az abszolutista hatalommal való cselekvő kiegyezés történelmileg anynyiszor kudarcot vallott kísérletében él tovább: az „egyszerre kívül maradni és belülre kerülni“, belülről hatni, de nem azonosulni, a hatalom ügyéhez mindvégig ragaszkodni, s eme elkötelezettségben is megőrizni a kívülállók véleményalkotási és életvezetési szabadságát. E lehetetlen és örök vágynak is megvannak a maga mártírjai, akik vágyuk érvényességét életük csődjével tanúsítják. KALETA ADY-ÉRTELMEZÉSÉHEZ (Híd, 1978. 12.) „ ... az Ady-nyomok nagy száma ellenére sem beszélhetünk Ady-hatásról Krleza életművében. Ady Krleza műveiben a történelemmel, az azonos történelmi idő megragadásával van jelen.“ Ennek a történelmi időnek ered a nyomába Bányai János a jugoszláviai magyar folyóirat igen rangos ünnepi Krleza-számának reprezentatív tanulmányában. Emlékeztet a nyolcvanöt éves író Adyval foglalkozó írásaira, az 1919-es nekrológra, a három évvel későbbi, Petőfi és Ady, a magyar irodalom két lobogója című tanulmányra, majd a magyar nyelvterületen legismertebb Krleza-eszszére, Ady Endre, a magyar lírikusra, amelyet megjelenése után kilenc (!) évvel, nem éppen véletlenül 1939-ben Németh László ajánlott a délkelet-európai sorskérdések újabb válságos szakaszát érzékelők figyelmébe. Mint kérdésfeltevése szempontjából a legrelevánsabbat, Bányai ezt a Krleza-tanulmányt veszi szemügyre közelebbről. A tárgyalt esszé keletkezéstörténetét vizsgálva és Ivo Frangev kutatásaira támaszkodva Bányai összefüggést keres — és talál — Krlezának 1929-ben Karl Krausról, 1930-ban Adyról és Rilkéről, majd 1931-ben Krajncevicról írott tanulmánya között. Ady Krausszal a társadalmi elkötelezettségű publicisztika, Rilkével a Verlaine utáni líra bizonyos motívumai, Krajnceviccsel a nemzeti múlt jelképrendszeréből merített költői világkép szintjén találkozik. „ ... ugyanazon intellektuális kérdésfeltevésnek egy-egy variánsa a négy tanulmány [...] azt bizonyítja, hogy Ady költészetének helyét az európai költészetek sorában az eddig közismertté vált és sokfelől meggyőzően bizonyított irodalomtörténeti megoldások mellett egy új érték- és viszonylatrendszerben is ki kell jelölni.“ Tágítva tehát azon a komparatisztikai